Google+ Followers

2016. április 13., szerda

Nagy Adrienn: A páncél

Lywellyn hosszú, ezüstszínű hajába bele-belekapott a hűvös, északi szél, miközben az előtte magasodó, komor vár sötétségbe burkolózó falait figyelte. A majd öt méteres, erős kövekből épített masszív várfal szinte bevehetetlennek tűnt. Ám ő pontosan tudta, miként kell bejutni úgy, hogy senki ne vegye észre. Ehhez csak azt kellett kivárnia, amíg a sötétség végtelen leplét a tájra borítja, hiszen éles tündeszemének az éjszaka nem jelentett kihívást. Még volt egy kis ideje a következő őrségváltásig. Ami az ő utolsó esélye. Ki kell használnia, mert több ilyen nem lesz, hiszen néhány óra múlva lejár a határidő.

***

Dirc Nortigan, a Sziklaszirti Királyság ura imádott játszani, ehhez pedig időről-időre kitalált valami kihívást az embereinek. Két hónappal ezelőtt hirdette meg a legújabb versenyt. Amit persze, mint mindig, most is lehetetlen volt teljesíteni. Ő azonban éppen ezt élvezte. Akkor szórakozott a legjobban, amikor látta alattvalói mérhetetlenül csalódott arcát. Most éppen három napot adott a birodalma egyik legbecsesebb értékének, az aranypáncélnak az ellopására, amit valahol a várban rejtettek el. A feladat elég egyszerűnek tűnt, eddig mégis mindenki üres kézzel tért haza. Pedig az uralkodó ezúttal azt is megígérte, hogy aki elé viszi a páncélt, annak teljesíti egy kívánságát.
A sokadik kudarcba fulladt próbálkozó után udvari vadásza, Lywellyn is jelentkezett, hogy szeretne szerencsét próbálni, noha a kezdetektől fogva esztelennek tartotta az ötletet. Ám nagyon vágyott valamire. Mégpedig a király lányára: Merimerre. És arra, hogy az övé legyen, más módot nem látott. A lány is biztatta, és végül miatta döntött úgy, tesz egy kísérletet.
Az udvarban senki nem tudott a kapcsolatukról. Hiszen ha bárki tudomást szerzett volna róla, Lywellyn azonnal halál fia. Ember és tünde nem lehetett egy pár. Még akkor sem, ha a tünde hosszú évtizedek óta a várban szolgált és mindenki szerette. Lywellynre annak idején Dren Nortigan király, Dirc nagyapja talált rá a közeli hegyekben. Az apró fiúcska gondosan bebugyolálva feküdt az egyik sziklamélyedésben. A király hazavitte és szinte fiaként nevelte fel. Bár próbálta kideríteni, hogy kik voltak a szülei és miért hagyták magára ilyen közel az emberekhez, kérdéseire soha nem kapott választ. Lywellyn bár az emberek között nőtt fel, még nem vált azzá. És egyedül ez számított.
Az uralkodó eleinte vonakodott beleegyezni a kérésbe, mert attól félt, vadásza esetleg megoldja a lehetetlent és elhozza neki a vértet. Csak hosszas rábeszélés után engedett. Így Lywellyn két nappal ezelőtt elhagyta a várat és sebes vágtára sarkallva hatalmas fekete ménjét, Hajnalt, ellovagolt az éjszakába. Ugyanolyan feltételekkel indult, mint a többiek. Ezért először a várba való bejutással kellett megküzdenie. Merimer, a szobája ablakából komoran nézte a tünde távozását, egészen addig, amíg alakja bele nem veszett az alkonyat sötétbe boruló árnyaiba. Ajka különös mosolyra húzódott.

***

Lywellyn türelmetlenül várta, hogy leszálljon az éj, és elindulhasson. Amikor a Hold már magasan fenn járt az égen, végre elérkezett az idő. Nesztelenül osont a vár felé. Amikor a hatalmas kőfalak alá ért, megkönnyebbülten felsóhajtott. Eddig minden úgy történt, ahogy eltervezte. Tisztában volt azzal, a Kígyó-toronynál kell felmásznia − ami nevét különös alakjáról kapta −, mert onnan szinte egyenesen a kincstárba juthat. A király ugyan nem mondta, merre találja a páncélt, de Merimer elárulta neki, hol keresse. Fogta az emberi szemnek láthatatlan, vékony törpe-kötelet, és egy jól irányzott dobással felhajította, ami elsőre beakadt a kövek közötti apró rések egyikébe. Sietve felmászott rajta. Szerencsére éppen nem sétált arra őr, így nemsokára a kincstárba vezető folyosón lopakodott, amit apró mécsesek burkoltak sejtelmes félhomályba. Kezdte különösnek találni, hogy eddig nem találkozott őrökkel. Hamarosan egy súlyos vasajtó elé ért, ez zárta le a vár egyik legfontosabb helyiségét. Előre tudta, hogy erős mágia védi, ezért erre is felkészült. Egy kis, bőrkötéses könyvet húzott elő barna zekéje alól. Nem szeretett varázsolni, néha azonban használnia kellett.
Kwynden Hekynymm Slyroness! – suttogta a megfelelő varázsszavakat. Nem kellett megismételnie, mert az ajtó első parancsára azonnal kinyílt. Gyorsan becsusszant, és bezárta maga mögött. Benn koromsötét fogadta, de itt is kifogástalanul látott. Lassan körülnézett. Tündeként nem értette az emberek elfojthatatlan vágyát a drágakövek és az arany iránt. Őt teljesen hidegen hagyta gyönyörű, színes csillogásuk. Számára nem bírtak értékkel. Éppen ezért célirányosan járt a szeme, mindenhol az aranypáncélt kereste. Azt hitte, könnyű lesz megtalálnia, hiszen fontossága miatt nyilván kiemelt helyen lehet. Kutató tekintete ellenben sehol sem lelte. Egyre idegesebb lett, és néhány perc múlva feladta. Nyilvánvalóan nem volt a többi kincs között. Lywellyn nem értette. Akkor mégis hol lehet?
Először gondolkodott el rajta, hogy valami nincs rendben. Eddig túl könnyűnek tűnt minden. Nem járt őr a várfalon, a folyosón sem, az ajtó is elsőre kinyílt… Mi történik itt? Kifinomult ösztönei veszélyt sugalltak. Immár nem akart mást, csak kijutni a várból. Ezért az ajtóhoz sietett, és megismételte a varázsigét. Az ajtó kitárult és gyorsan kisietett a folyosóra. Hirtelen döbbenten torpant meg, mert váratlanul az agyába villant, miért nem találta a páncélt. Mert a király nyilván eltüntette. Akkor viszont mindössze egyetlen helyen lehetett. Már csak az volt a kérdés, most mit tegyen. Pár pillanatig eltűnődött. Ha eddig eljött, akkor egy újabb kihívástól sem riadhat vissza. Ezért gyorsan irányt változtatott, és elindult a lakosztályok felé. Rövidesen ott állt egy díszes ajtó előtt. Nagy levegőt vett, majd óvatosan benyitott. A falakon fáklyák égtek, és Nortigan király ott állt hálószobája közepén. A középkorú, barna hajú és szakállú, erőteljes testalkatú férfi gúnyosan tapsolt, amikor meglátta a belépőt.
Nem rossz! Azzal a kis furmányos tünde eszeddel rájöttél arra, amire eddig előtted senki. Hogy nem a kincsek között kell keresgetned, igaz? – húzta szét magán a köpenyt a férfi, ami alatt ott csillogott az aranyvért. – És most mit szeretnél? Merimert?
Te tudod, felség? – kérdezte döbbenten Lywellyn.
Egy ideje. És azt hiszed, most neked adom őt?
Megígérted, ha megszerzem a páncélt, kívánhatok valamit! – mondta kétségbeesetten a tünde.
De nem szerezted meg! Vagy talán tévedek? Egy király különben is bármikor megváltoztathatja a játékszabályokat, nem? Senki nem kaphatja meg őt. Amíg élek, itt marad velem! – vonta meg a vállát az uralkodó. – Neked viszont adok egy lehetőséget, mert kedvellek. Szabadon elmehetsz addig, amíg a nap fel nem kel. Utána nem felelek a biztonságodért.
Felség…
Így döntöttem! Most már csak rajtad múlik, élsz-e a kínálkozó alkalommal.
Nem így lesz, apám! – hallatszott egy lágy hang az ajtó felől. Egy szép, fekete hajú, fiatal lány sétált be rajta.
Merimer! – dadogta döbbenten a király. – Mit keresel te itt?
Láttam, hogy elhoztad a kincstárból a páncélt, és úgy döntöttem segítek Lywellynnek megszerezni. Eltávolíttattam az őröket, hogy szabadon mozoghasson.
Miért csináltad ezt? – kérdezte csalódottan az uralkodó.
Vedd le a vértet, apám! – A lány figyelmen kívül hagyta a kérdést.
Soha!
De igen! Dechrissal! – kiáltotta a varázsigét Merimer, mire apja mozdulatlanná dermedt. Mindössze a szeme járt riadtan.
Kedvesem, tied a páncél! Szedd le róla! – A tündének kellett levennie, mert nő nem érinthette.
Lywellyn döbbenten nézett Merimerre. Eddig nem is sejtette, hogy így is tud viselkedni. Az a báj, kedvesség, amit eddig szeretett benne, mostanra nem volt sehol, helyette egy hideg, számító lány állt előtte. Nem tetszett neki ez a változás. Nem ezt a lányt szerette.
Merimer! Kérlek, ne tedd ezt!
Ne? Végre félreállíthatom az apámat. Csak nem képzeled, hogy kihagyom ezt a lehetőséget? Elegem van a zsarnokságából! Mostantól te meg én fogunk uralkodni! Mienk lesz itt minden! – kiabálta elbizakodottan. – Mire vársz még?
Ezt… én így nem akarom. Hűséges vagyok a királyhoz.
Hűséges? Hozzám legyél az, ne az apámhoz! – jegyezte meg lekezelően a lány. – Igyekezz!
Nem! – tiltakozott határozottan Lywellyn.
Mit mondtál? – kérdezett vissza rikácsolva Merimer, miközben reszketett dühében. – Nemet mersz mondani nekem? Örülhetnél, amiért egyáltalán szóba álltam veled! Mit gondolsz, miért vesztegettem rád az időmet? Mert úgy véltem, veled van esélyem, hogy végre királynő legyek. És igazam volt. Úgyhogy indulj, és hozd ide azt az átkozott páncélt!
Kedvesem… Ez nem te vagy! – A tünde még mindig kétségbeesetten próbált tagadni.
Oh, dehogynem! Most áll előtted az igazi Merimer! – kacagott gúnyosan a lány, és Lywellyn úgy érezte, mintha egy tőrt forgattak volna meg a szívében. Villámgyorsan döntésre jutott. Összeszorította a száját, újra előhúzta a varázskönyvét és sebesen lapozgatni kezdett benne.
Mit keresel? – kérdezte mérgesen Merimer.
A tünde nem válaszolt, igyekezett teljesen a könyvre koncentrálni.
Hol van már az a… – suttogta.
Mit akarsz csinálni?! – Merimer fenyegetően közelebb lépett a tündéhez.
Lywellyn hamarosan megtalálta, amit keresett. Szomorúan a lányra nézett és így szólt:
Ennek így kell lennie, kedvesem! Hyllendil Messhyrin! – mondta hangosan, mire Merimer rémülten felkiáltott:
Neeee!

***

Mit szeretnél, Lywellyn? – kérdezte Nortigan király.
A tünde a szélesen mosolygó Merimerre pillantott, majd visszanézett az uralkodóra.
Csak szerettem volna megtudni, holnap mikor indul a vadászat, felség.
Mint mindig, a hajnal első sugaraira.
Értem, felség. Akkor addig mindent előkészítek.
Jó. Ha pedig visszajöttünk, szeretnék beszélni veled. Nagyszerű ötletem támadt a következő kihívásra.
Igenis, felség. – Lywellyn meghajolt, majd sietve távozott. A szeme sarkából jól látta Merimer dühtől izzó szemét. Ezúttal sem vett tudomást a lány egyre nyilvánvalóbb érdeklődéséről. Nehezen tudta figyelmen kívül hagyni, hiszen érzései nem változtak. Ám az, ami valójában meg sem történt, olyan mélyen megsebezte, hogy kétsége sem volt afelől, jó döntést hozott.
Egy tünde soha nem lehet becstelen. Senki és semmi nem veheti rá. Még egy gyönyörű lány sem. Azzal a megnyugtató tudattal indult az istálló felé, hogy elég erősnek bizonyult és időben sikerült megelőznie azt, hogy a szerelem elvegye az eszét és ostobaságot kövessen el. Nagyon büszke volt magára.

Most már csak azt kell kieszelnie, hogyan beszélje le a királyt legújabb, ostoba elképzeléséről. De bízott benne, hogy kitalál valamit. Mert ezúttal muszáj lesz…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése