Google+ Followers

2016. április 10., vasárnap

Kovács Gábor: Nihil szerenád

A tetoválásait nézte. Már hosszú percek óta. Két lapockája között koszos, rongyos, eldobott játékbaba realisztikus kidolgozásban, alatta göcsörtös gyerekírással odavésve: B.M.R. is dead.
Barbara Millicent Roberts halott.
Vagyis Barbi baba halott.
A gyermekkor végét akarta megörökíteni, az elhelyezése a gondtalanságnak való hátat fordítást szimbolizálta, a rideg, számára teljesen idegen, riasztó valósággal való szembe nézést. Legalábbis valahogy így magyarázta legelső együttlétükkor, mikor a hajnalig tartó romkocsmázásba belefáradva, de a szerelemtől felpörögve, marihuanától és tequilától illatozva végre egymásnak eshettek. Egész nap szeretkeztek, durván, de édesen. A Sweet Suffering jegyében.
Az édes szenvedés volt az, ami leginkább összekötötte őket, már a legelső találkozásuktól a külvárosi gyárban megbújó lepattant klubban, egy Drugzone koncerten. Már ott megkapták egymást, még ha nem is tudtak róla, két kallódó eggyé vált. Pedig még egy szót sem váltottak. Egy pillantás, egy véletlen érintés elég volt, hogy tudják, már sosem lesznek egyedül. Ennek tizenhárom hónapja, de még mindig minden nap tökéletesebb az előzőnél.
Félelmetesen tökéletesebb.

A lány megmoccant, halkan sóhajtva jobb oldalára fordult, bizonytalan mozdulattal kifésülte arcából kék hajtincseit, majd egyenletes szuszogásba kezdett, és visszasüllyedt oda, ahol eddig járt, álomország végtelen vidékeinek egyikébe.
Halántékától a homlokán át a hajvonalig kilenc apró csillag. Ezzel tiltakozott a divattetováltak ellen, miután kénytelenek voltak egy hosszú estét eltölteni abban a belvárosi, kívülről csillogó, belül rothadó, mégis rendkívül trendi helyen, nagyotmondó nevű koktélokat szorongató üresfejűek között. Talán Ibiza Palace volt a neve.
Az ott látott egyforma emberek az egyentetkójukkal, amit persze a polgári életben azonnal el tudnak rejteni, annyira felidegesítették, hogy másnap rohant a szalonba, és arcon varratta magát. Semmiképpen nem akart az átlaghoz tartozni, ha veszélyben érezte saját kialakított világát, rögtön valami őrültséget csinált. Persze az őrültség is relatív, és a fiú imádta bizarr gondolkodását. Sokszor gondolt úgy magukra, mint az utolsók, akik szemben állnak az elvárásokkal. Természetesen ez egyáltalán nem így volt.

Tekintete tovább kalandozott imádottja testén. Közel sem volt tökéletes, de neki a legcsodálatosabb, naponta megköszönte az állítólagos fentinek vagy fentieknek ezt az ajándékot, nemegyszer a zokogás szele is megérintette. Néha nagyon tud fájni a szerelem.
A felkarját befedő élénk színű rózsabokor volt a kedvence. A virágok közepén lévő gonosz koponyákkal, a szirmokról lecsöppenő vércseppekkel, a tüskés ágak mögötti temetővel; a tökéletes anti-csajszi varrat, ahogy ő nevezte.
Az alkar következett. A belső oldalán fekete-fehér, fénykép minőségű, iszonyatosan drága alkotás Elizabeth Shortról, a Fekete Dáliáról. A szépség örökkévalóságát jelképezte, még akkor is, ha ez a szépség csak brutális gyilkosság árán maradhatott meg. MM túl kézenfekvő lett volna, különben is utálta a szőke nőket.
Pillantása a tarkójára tévedt. A kevesek által ismert, kult horrornak számító film szimbólumát mintha életlen, primitív eszközzel marták volna bestiálisan a bőrébe. Ez is csak tinta volt, mégsem annak látszott.
Mint ahogy a derekát elfoglaló minta sem. Erre volt a lány a legbüszkébb, rengeteg szörnyülködést kiváltva a konzervatívabb gondolkodásúakból. Poszt ribancrendszámnak lett elnevezve. A szokásos nonfiguratív rajz helyett nedves hús, inak, és csigolyák. Lenyúzott bőr alatti realizmus a maga természetességével. Rengeteg orvosi könyvet nézett át, hogy megtalálja a megfelelő fotót a műhöz.
„Inkább megcsonkítom magam, mint bármi közöm legyen a main streamhez” – magyarázta mindig az okvetlenkedőknek.
Azóta kicsit lenyugodott. A valakihez tartozás, a határtalan ragaszkodás új volt ugyan mindkettőjüknek, de megtanultak bánni az érzéseikkel, óvatosan közelítettek a felfedezetlen új élethez, a közös életükhöz. Türelmesen, még akkor is, ha sebeket szereztek egymásnak.
Direkt vagy akaratlan sebeket. A fájdalom ugyanaz.

Ezt egyetlen éjszaka alatt megtanulták, amikor csupán rosszkor voltak rossz helyen. A Határ úti metró aluljáróban, a harmadik izgulós rundijukon. Nagyon várták már mind a ketten.
A falnak támaszkodva számolta vissza a perceket.
Az érkező szerelvény huzatjával viszont állatias üvöltözés, falhoz csapott üvegek, ordenáré kántálás szabadult ki az alagútból, vele együtt rémülten rohanó emberek.
És a lány, aki nem volt elég gyors.
A vesztes csapat dühtől tajtékzó szurkolói minden útjukba kerülő tárgyon megbosszulták csapatuk vereségét, de az előlük menekülőket sem kímélték, legyen az bárki, öreg, fiatal, gyerek vagy asszony. A primitív csorda a lányon is átgázolt, ledöntve lábáról, a kemény márványba tiporva testét. A fiú rohanni kezdett felé, de belekerült a darálóba. Ütések, rúgások között próbált közelebb jutni, a vértől alig látva négykézláb kúszott, újabb és újabb csapásoktól lassulva, szemét le nem véve az ő csodájáról, aki már zavartan, riadtan próbált felállni.
Az egész nem tartott tovább két percnél. Mire remegve átölelték egymást, már csak a felszíni rombolás hangjait verték vissza a hideg falak.
Ez volt az első éjszakájuk, amit egy ágyban töltöttek. Szavak nélkül ápolták egymás sérüléseit, összetartozásuk örök érvényűvé vált, a megmaradt hegek sosem múló szerelmük szimbólumai lettek.

Tiltakoztak a soha ki nem mondott gondolat ellen, de szívük mélyén titokban mindketten ugyanarról ábrándoztak. Egy lassú, kiszámítható nyugodt polgári életről, amiben esetleg egy- két gyermek is szerepel, akik gondtalanul játszadoznának a peremkerületi csendes családi ház kertjében. De nem mertek erről beszélni, még megemlíteni is tilos volt. A félelem miatt.
A csalódás miatt.
A kiábrándulás miatt.
A maguknak választott véget nem érő szenvedés miatt. A lelküket mardosó, lopakodó téboly biztonságos ölelésének elvesztése miatt.
Az eltávolodás kísértetének elkerülhetetlen megjelenése miatt.
Túl önzőek voltak a változtatáshoz. A carpe diem-et felülírta az „éld túl a percet”.

Az utolsó tetoválás következett.
A bokáján a buli-tetkó.
Egy réges-régen feledésbe merült újpalotai buli örök emléke. Mint annyian mostanában, a házigazda is úgy érezte, rajztudása elegendő az egy szinttel feljebb lépéshez, és tetoválni kezdett otthon. A lány pedig eltompulva az addigi fogyasztástól megtalálta a gépet. Néhány percig csak forgatta, nézegette, aztán mintha természetes lenne, bőrébe szurkálta. Folyamatosan rajzolgatott, amikor zavarban volt, unatkozott, vagy csak talált egy lapot némi szabad felülettel.
Egymásra keresztbe fektetett madártoll, és csont.
Költészet és elmúlás.
A reménytelenség krónikásai voltak csak képesek megszólítani, és utat mutatni a sivár hétköznapokban. Kizárólag szomorú verseket olvasott, erőt merítve belőlük, és azt pozitívvá alakítani. De csak rövid időre.

A lány ismét megmozdult. Hátára fordult, lassan kinyitotta a szemét, még álomittasan a fiúra nézett, kezével végigsimított az arcán, és a csoda ismét megtörtént.
Megrázóbb volt, mint az izzadságból, nyögésből, sikolyokból kirobbanó orgazmus, a boldogság sosem tapasztalt érzése, egy amatőr nirvána. Csak nézték egymást, elveszve a pillanat és a pillantás útvesztőjében, eltévedve a másik misztériumában. A színtiszta szerelem, a kifejezhetetlenség.
Percekig megállt az idő számukra.
Aztán megtörtént.
A fiú közeledni érezte tűrőképessége határát. Megrémült. Egy másik rég nem látott érzés érkezett lassan. A régi barát.
Az üresség.
És a fiú döntött.
Meg kell őriznie a pillanatot szeretett amazonja számára. Mindketten nem birtokolhatják, ezt jól tudta. Neki marad a végtelen sivárság, a véget nem érő bánat, amihez mindig is tartozott.
Véget kell vetnie szerelmüknek. Fájdalommentesen, de véglegesen.
Halkan megszólalt.
– Hozok reggelit, egyetlenem.
Elégedett morgás, és mosoly volt a válasz. A varázs még mindig körülöttük pihent.
Kihátrált a szobából, pillantását imádottján tartva.
– Szeretlek – súgta felé.

Az összezúzott altatókat csészébe szórta, majd forró kávéban elkeverte. Még aludnia kell a drágának, ma még tart a csoda.
Pirítóst készített, és tükörtojást.
A gyógyszer gyorsan dolgozott, a lány pár perc múlva félretolta az ételt, és a fejére húzta a takarót. A fiú magára hagyta, a másik szobába sétált.
Beletúrt magányos múltjának mementójába, a szekrény mélyéről előkotort papírdobozba, ahová találkozásuk előtti életét rejtette.
Legalul találta meg a cigarettás dobozt, felnyitotta, és három kis csomagot vett ki belőle. Tartalmukat evőkanálba szórta, majd öngyújtót tartott alá, amitől a por sötét folyadékká olvadt. A fecskendőt sokáig kereste, de az is meglett.
Az ágyhoz lépett.
A lány karja kilógott a takaró alól.
A világ talán legnagyobb csodája túl sok volt neki, ekkora terhet képtelen volt elviselni. A legcsodálatosabb lény az életében előtte feküdt. Véget kell vetni a kapcsolatuknak – gondolta. – Most.
De eddig nem tudta hogyan.

Végül a heroint választotta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése