Google+ Followers

2013. augusztus 9., péntek

Györeizé: A zongora

Szerda

Ma találtam egy zongorát. A városszéli dombokra indultam naplementét nézni, de a külvárosban eltévedtem. Egy félreeső, kis utcába keveredtem, és ott láttam meg azt a bedeszkázott ablakú, romos házat, ami valamiért magához vonzott. Szép volt, bár lehet, hogy csak a késő délutáni fények tették azzá, mert amúgy eléggé lepusztult. A telkét egy régi plakátokkal teleragasztott palánk zárja az utcafronton, de találtam rajta egy helyet, ahol bemászhattam. Az előkert gazos, elvadult, nyilván évek, vagy talán évtizedek óta nem gondozza senki.
A ház ajtaja nyitva volt. Belépve egy tágas előszobába lehet jutni, amiből még három ajtó nyílik, jobban mondva csak egy, mert kettőt bedeszkáztak. Az emeletre vezető lépcső leszakadt. Elég sötét van, mert csak az ablakdeszkák közti réseken, meg a falakon lévő néhány lyukon jut be a fény. A ház teljesen üres, a koszos, szakadozott tapétán kívül minden mozdíthatót elhordtak már, vagy eltüzelhették a hajléktalanok. Kivéve a zongorát, ami az egyetlen használható szobában van. Versenyzongora, páncéltőkés, biztos azért hagyták itt, mert nem tudták kivinni. Ütött-kopott Bösendorfer, rettenetesen hamis, de csodálatosképpen minden húrja megvan, és minden billentyűje működik. Örülök neki, mert épp szerettem volna egyet, szeretnék megint játszani. Szerintem helyre lehet hozatni, bár nem lesz olcsó. És talán nyugodtan rámondhatom, hogy ezentúl az enyém, mert kétlem, hogy bárki másnak kellene. Nem tudom, ilyen érzésem van.
Alaposan megjegyeztem az utat hazafelé.

Csütörtök

Ma is elmentem a házhoz, gond nélkül odataláltam. Az utcában megint nem láttam senkit, autók sem parkolnak a házak előtt.
A zongora még ott van. Persze aggódtam, hogy amilyen az én szerencsém, valaki pont most viszi el, de nem így történt. Nincs is olyan rossz állapotban, mint amilyennek elsőre tűnt. Egy felhangolás elég lesz ahhoz, hogy elkezdhessek rajta játszani. És egy széket is viszek holnap, csak ne felejtsem el.

Péntek

Szabit vettem ki, hogy legyen időm keríteni egy zongorahangolót, és levettem a számlámról a spórolt pénzem, hogy ki tudjam fizetni. Szerencsére találtam valakit, aki épp ráért, hogy még a hétvége előtt megcsinálja. Nem akartam hétfőig várni. A szaki egy idős, ősz fickó volt, a víztoronynál találkoztunk, és onnan kísértem el a házig. Utcatáblát, házszámot ugyanis egyik házon sem találtam. Útközben elég jól elbeszélgettünk, kiderült, hogy fiatalkorában még tengerjárón is volt bárzongorista, és valamiért nem szereti Chopint. Aztán amikor meglátta, hogy melyik házhoz vezetem, furcsamód elkomolyodott, hallgatag lett. A hangolást is szó nélkül végezte, hiába vetettem fel pár témát, nem reagált semmit. A legfurább az volt, ahogy elment: mielőtt kilépett az ajtón, mélyen a szemembe nézett, talán... szomorúan, vagy nem tudom, aztán hátat fordított, és köszönés nélkül elsietett. Nem tudom, miért. Mi baja lehetett?
A zongora szebben szól, mint amire számítottam. Már a hangolás közben is feltűnt, de az én ujjaim alatt szólalt meg igazán. Mintha örülne neki, hogy újból használja valaki, hogy fontos valakinek. És én is örülök, nagyon. A Kék Duna keringőből pötyögtem egy keveset, valamiért az jött. Berozsdásodtak az ujjaim, de fog ez menni.
Van egy zongorám!

Szombat

Ma megijedtem. Vagy meglepődtem. Vagy nem is tudom.
Már délelőtt elmentem a házhoz, és amikor beléptem a szobába, megláttam valamit, ami addig nem volt ott. A félhomályban elsőre ki sem tudtam venni, hogy mi az, de aztán felismertem: egy akvárium állt a falnál, régi fajta, fémkeretes, aminek lába és teteje is van. Víz is van benne, ráadásul tiszta, szép kék, és növények, meg halak.
Egyszerűen érthetetlen. Tudom, hogy furcsa megijedni egy akváriumtól, de...
Gyorsan körülnéztem, de nem találtam senkit a házban, sem jelét annak, hogy valaki behozta volna az akváriumot. Sem idegen láb, vagy kifröccsent víz nyomát a padlón, semmit.
Ez életem eddigi legfurcsább történése. Nem tudok vele mit kezdeni. Nem értem.
Idővel aztán rájöttem, hogy nem állhatok ott és meredhetek az akváriumra egész nap. A Négy évszakból játszottam részeket, mármint azokat, amiket át tudtam hangszerelni zongorára. Néhol még akadozva és pontatlanul, de egész jól ment. Mégsem felejtettem annyit, úgy tűnik.

Vasárnap

Ma már nem ijedtem meg annyira.
Egy óra áll a falnál, az akvárium mellett. Majd' kétméteres, antik, gyönyörű darab. És jár, hangosan kattog, és pontos.
Nem értem. Nem. Értem.
Tik-tak. Még most is itt a hangja, a fejemben. Tik-tak.
A zongorához ültem, és az órát metronómnak használva pötyögni kezdtem. Együtt játszottam a kattogással, és tényleg játszottam: kis trillákat a tik-re, komótos basszust a tak-ra. Improvizáltam.
Aztán egyszercsak észrevettem, hogy langyos fuvallat jár a szobában, behallatszik a madarak csiripelése, valahonnan rózsaillat árad, és bogárlábak neszeznek. Mintha az órával együtt az élet is megjelent volna a házban.
És akkor jöttem rá, hogy mindez azért lett feltűnő, mert addig nem volt. Egész addig annyira lekötött a zongora, hogy észre sem vettem: maga a ház halott.
Nem szeretem igazán a Für Elise-t, de azt játszottam, mert kíváncsi vagyok.

Hétfő

Bejött.
Beteget jelentettem telefonon, és már kora reggel a házhoz mentem.
Az egyik falnál, az órával szemközt egy kis szekrény áll, azon egy kép, cizellált keretben. Fekete-fehér fénykép: egy fiatal nő fehér ruhában, feltűzött, szőke hajjal, kezében egy szál rózsával áll egy kertben, és mosolyog, és nagyon szép.
Muszáj volt hangosan nevetnem, sokáig, de közben a kép végig remegett a kezemben.
Most is remeg a kezem. Nem tudom, egyáltalán hogyan vagyok képes írni erről.
Hangosan, szinte erőszakosan kezdtem játszani, hogy valahogy eltereljem a gondolataim. Aztán az egyik szünetben meghallottam, hogy kopognak a bejárati ajtón. Akkor döbbentem rá, hogy mennyire nem gondoltam arra, hogy a szomszéd házakban meghallhatják a zongorát. Meg, hogy vannak szomszédok egyáltalán, és érdekelheti őket, hogy ki zajong.
Az ajtóhoz mentem, és megpróbáltam kinyitni, de nem ment. Feszegettem a kilincset, közben odakint megint kopogott valaki, de az ajtó egyszerűen nem akart kinyílni. Percekig csak álltam ott, rettegve. Aztán megpróbáltam megint, és ki tudtam nyitni az ajtót, de addigra már nem volt kint senki. Nem mentem vissza a szobába a holmimért, eljöttem, rohantam az utcán.

Csütörtök

Még soha nem használtam feszítővasat. Megpróbáltam lefeszegetni a deszkákat az ablakokról, mert már unom a félhomályt a szobában, de nem ment. Gyenge vagyok hozzá.
Karády: Te vagy a fény az éjszakában. Talán bejön.

Péntek

Antik csillár a plafonon, nyolc égővel. Se kapcsolót, se villanyórát nem látok sehol, és vezeték sem jön az utcáról a házhoz, de a lámpa ég.
Egy kiállítás képei, gyermeteg átszerelésben és kivitelben, de felismerhetően.

Szombat

Az akvárium feletti festményen egy csokor margaréta, kristályvázában, a szemközti falon téli táj egy kis, füstölő kéményű kunyhóval, a mellette lévő pedig egy villámlástól megriadt lovat ábrázol. Szépek. És szomorúak.
Félek ettől az... egésztől, de mellette nyugodt is vagyok. Érthetetlen, ami történik, de a ház eddig jó volt hozzám. Kaptam tőle egy zongorát, és úgy tűnik, lassan otthont is. Már nem is szívesen jövök el onnan, már nem szívesen jövök haza. Haza?
El is felejtettem írni tegnap, hogy felmondtam.

Vasárnap

Ma elhívtam Igort, a legjobb (igazából az egyetlen) cimborámat, hogy nézze meg a zongorát, de nem jutottunk be az ajtón, hiába feszegettük. Épp elindultunk körbejárni a házat, hátha kitalálunk valamit, amikor Igor megbotlott valamiben, és egyenesen az egyik rózsabokorba esett, az meg véresre karcolta az arcát és a karjait. Nagyokat káromkodva ment el, engem is elküldött a francba, pedig nem tehettem semmiről. Ezután már be tudtam menni.
A kis szekrényen egy másik fényképet is találtam, a nőé mellett: egy katonaruhás, bajszos férfi van rajta, a keret sarkában pedig egy kis, fekete szalag.
Nem értem, mert nem játszottam tegnap semmi ilyet.
Úgy gondoltam, hogy bepótolom, és az egyik saját, szomorú melódiámat játszottam, amit az idő tájt írtam, amikor az apám meghalt. Még soha nem tudtam úgy eljátszani, mint ott, a házban, és sírva is fakadtam közben. Zokogva nyomkodtam a billentyűket, amíg rá nem döbbentem, hogy nem csak a saját zokogásom hallom. Abbahagytam a játékot, de csend volt, nem hallottam semmit. Aztán megint játszani kezdtem, és tisztán hallottam, ahogyan egy nő sírni kezd. Felálltam, de a sírás most nem maradt abba. Követtem a hangot, ki az előszobába, az egyik bedeszkázott ajtóig. A hang az ajtó mögül jött.

Csütörtök

A zongorán egy kiterített zubbony, szívtájékon golyóütötte lyukkal. Véres.
Improvizáltam, amíg ököllel nem kezdtem verni a billentyűket, miközben le sem tudtam venni a szemem a vérről. A szomszéd szobában a nő sírt. Fogtam a feszítővasat, és leszedtem a deszkákat az ajtóról. Könnyen lejöttek. Benyitottam, és egy üres szobát találtam, csak a mennyezet egyik gerendájáról lógott egy kötél, hurokkal a végén. Visszamentem, és tovább játszottam. Nem tudom, hogy mit.

Péntek, otthon

Ez így nem jó.
Azt hittem, a ház szeret. Én szeretem a zongorát. És azt akarom játszani rajta, amit a ház szeret, amit a nő szeret, mert

Péntek este, a házban

Készültem. A Kékszakállú herceg vára. Vagy ez, vagy semmi.
A nő sír. A zubbonyból folyik a vér, a zongorára, onnan a padlóra.
Egész eddig játszottam, és most kiderül, mi van. Ezt még leírom, aztán elmegyek.

Pént este a hzban

Nem megy nem tudok. Kimenni Visszajöttem. Ott a kép az enyém a nő meg a fickó mellett én vagyok raj
A nő sír
Zokog
De nem itt
A szobábban, ahol a
a kötél

Ahol a kötél.
Eltűnt az óra, a lámpa, a képek. Minden. Csak a kötél van.

Ezt itt hagyom.


Én szeretem Chopint.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése