Google+ Followers

2013. április 13., szombat

Zente Alexandra: Anguigena


“Talán azoknak való leginkább a hatalom, akik nem vágynak rá. Azoknak, akiket (...) a sors állít az élre, akik szükségből öltik fel a palástot, s aztán maguk is meglepődnek rajta, mennyire jól illik a vállukra.
/Joanne Kathleen Rowling/


Még emlékszem arra a napra, amikor megszületett. Hatalmas vihar tombolt, több állat is pusztulásra ítéltetett, rengeteg barátunk és a törzs valamennyi tagjának házát elsodorták a hatalmas erejű széllökések. A falut behálózó ösvényeket tetemek szegélyezték, az égből esett cseppek vörösre festődtek a macskaköveken. A veszteségek napja volt ez.
Segédkeztem a szülésnél. Láttam, ahogy anyja rázkódik a fájdalomtól, miközben megpróbált életet adni elsőszülöttjének. Az idősebb asszonyok folyamatosan törölték megfáradt arcáról a verítékkel keveredett könnyeket, míg a bába utasításokkal és biztatásokkal látta el. Már több órás vajúdás állt mögötte.
Még ha nem is mondta ki senki, a bizonytalanság szikrája érezhető volt a levegőben. Vajon elég erős-e az anya ahhoz, hogy túlélje a szülést? Vajon egészséges lesz-e a gyermek? Élve jön-e a világra? Senki nem tette fel a kérdéseket, mégis mindenki erre gondolt, ahogy a szenvedő nőt nézte.
A feszült várakozást újabb hosszú órák után egy gyenge nyöszörgés zavarta meg, mely hangos sírásba fulladt. A bába mosolyogva mutatta fel az újszülöttet, mire az anyja megkönnyebbülten hátrahanyatlott.
Mindenki egyszerre lélegzett fel. Első kézből láthattam a gyermeket.
Kis fején néhány szőkésbarna hajszál díszelgett, ám a szeme volt az, mely egyből megragadta az ember tekintetét. Az a szokatlan vöröses-fekete szempár, amely a későbbi években sokakból félelmet, vagy épp kíváncsiságot váltott ki.
Én már akkor tudtam, hogy a karjaimban tartott gyerek hívatott valamire. Azon a napon a rengeteg veszteség ellenére az istenek újabb jövevénnyel ajándékoztak meg minket. Ezzel mindenki tisztában volt.
Óvatosan nyújtottam oda az aprócska kisfiút az édesanyjának. Lepha „köszönöm”-öt suttogott, és karjaiba vette.
A körülöttünk lévők még várakozóan figyelték az újdonsült anyát. Tudtam mire várnak, de egy ilyen sordöntő dolgot nem lehetett elsietni, így mindegyikünk türelmesen szemlélte a nőt és a gyermeket.
Oris**” – susogta. Ismertük a gyermek nevének jelentését, és méltóan kapta ezt az ajándékot. Ezen az éjszakán rá volt szükségünk.
sorelválasztó.gif
„Oris! Ne tedd ezt!” – kérlelte a törékeny asszony a zsákjába pakoló fiatal férfit.
„Muszáj, anyám. Harcolni akarok.”
„De ne így!”
„Csak így lehet” – válaszolta. – „Én is olyanná akarok válni, mint a leghatalmasabbak!” – mondta ki eltökéltséggel a szavakat.
Súlyos csend ereszkedett a szobára. Lepha tudta, hogy egyetlen gyermeke milyen árat fizethet ezért a kívánságáért. A faluban mindenki tudta, ahogy az ősök is évezredeken át.
Mégis, oly sokan kísérelték megszerezni, uralmuk alá gyűrni a magukban mélyen eltemetett legendás fenevadat. Volt, aki büszkén vált az anguigena megtestesítőjeként a harcvonal élén, míg mások gyengének bizonyulva áldozatul estek a lelkükben megbéklyózott erőnek.
A legtöbb fiatalt nem rémítette meg a bekövetkezhető haláluk gondolata, merészen indultak el, naivan, ártatlanul. S annyian odavesztek… Ez a törzsünk átka. A mai napig senki nem tudta miért, de puszta létezésünkkel bűntettek minket az istenek.
S itt volt ez a fiatal férfi, aki szintén egy vérrel áztatott ösvényre akart lépni. Láttam anyja arcán, hogy legszívesebben megakadályozná fia távozását, szüntelenül csak könyörgött, ám esdeklései nem hatottak gyermekére.
Az ifjú elköszönt a már síró asszonytól és kilépett a házból. Hiába múlt húszéves, én még csak azt a bizonyítani vágyó kisfiút láttam, aki állandóan a katonák között futkorászott és megpróbálta feltűnésmentesen elcsenni a hozzá képest hatalmas fegyvereket.
S most az a kisfiú hősködni vágyott, harcolni akart. Vajon felfogta-e milyen árat fizethet? Vajon tanult-e valamit a legendákból? A történetekből?
Halk lépteimmel a nyomába szegődtem, tekintetemet az előttem haladó alakra függesztettem.
„Oris… Tisztában vagy vele, hogy mekkora fájdalmat okozol édesanyádnak?”
Ahogy láttam a hangom hallatán egy pillanatra összerezzent, de lassított a léptein, és megvárta míg beérem. Vöröses szemeivel pár másodpercig méregetett, majd elfordította tekintetét.
„Camena*! Kérlek… már eldöntöttem mit akarok.”
„De valóban ezt akarod? Tudod te mivel járhat, a hajszolgatott álmod? Ha alulmaradsz a bestiával szemben, azt nem éled túl! Te ostoba fiú! Annyi férfit elvesztettünk már. Anyádnak is csak te maradtál.” – sziszegtem a gyermek felé, de az hajthatatlanul ment előre, mire rájöttem, hogy bármilyen szavam hatástalannak hat a magát megmakacsoló fiúra.
„Legyen hát” – sóhajtottam – „Elkísérlek a szentélyig. Ha most egyedül utadra engednélek, életem végéig gyötörne a lelkiismeretem. Meg még talán anyád is.”
sorelválasztó.gifS mikor a fiú elmosolyodott, tudtam, hogy jól döntöttem. Ám magamban fohászkodtam az istenekhez. Ugyanis a mellettem lévővel ellentétben én tudtam, hogy mivel is fogunk szembe nézni.
Két nap alatt értünk el a szentély bejáratához. A hatalmas hegyben kialakított fedett térnek volt csak elég spirituális ereje a fenevad megfékezéséhez. A falakat átitatta a mágia, így még a legenyhébb varázsszavak is óriási eredményt mutattak. És sejtettem, hogy ha ez a fiú sikerrel is jár, még akkor is számolnunk kell az esetleges kockázat veszélyeivel.
„Oris… Ugye tudod, hogy ha sikerül is az átváltozás, attól még ott a veszélye annak, hogy nem bírod kontrollálni önmagad? Elképzelhető, hisz volt már rá számtalan példa, hogy az állat átveszi az irányítást, és a gazdatest tudata megszűnik létezni. Visszafordíthatatlanul. Akkor ugye tudod, hogy…”
„… a saját vérem fog levadászni. Tudom, hogy, nem fogok tudni menekülni, és a saját társaim fogják véremet venni. De értsd meg, Camena! A nefas* öldösi a közülünk valókat! Ha sikerülne a felszínre hoznom és megszelídítenem… Akkor talán nálunk lenne az előny. Ti mondtátok, maguk a bölcsek, hogy, évek teltek el, mióta az utolsó anguigena meghalt. Hogy, azóta nem került sor arra, hogy, valaki képes legyen magáévá tenni a nyers erőt. Nekem menne, Camena! A csontjaimban érzem, hogy képes lennék arra, amivel hosszú ideig a többiek csak elbuktak! Érzem, hogy, meg tudom tenni, eljöttem idáig, és nem fordulok vissza!”
Én csak néztem a szőke hajú fiatalt. Vagy már kész férfi lett volna, csak én nem akartam belátni? Emlékszem, abban a pillanatban ez nem is számított.
A szentély közepébe érve megadóan kezdtem kántálni az ősrégi szavakat. Láttam, hogy lehunyta a szemét, és felkészítette magát mindarra, ami megtörténhet vele.
Én meg csak mondtam, szinte daloltam az isteni igéket, éreztem a minket körülvevő mágiát. Hallottam, ahogy Oris többször felüvölt, de nem hagyhattam abba, töretlenül kántáltam.
Láttam, ahogy a fiú harcol saját magának egy darabjával. A földre rogyott, erőteljes fájdalmai voltak, meg se próbálta megakadályozni a száját elhagyó artikulálatlan üvöltéseket. Teste deformálódni kezdett, megrezzentem, ahogy a helyet betöltötte csontjai törésének a hangja. A testén keletkezett vágásokból ömlő vér karmazsinra festette a durva kőfelületet. Szörnyű volt.
Percekkel később végtagjai nyúlni kezdtek, teste kezdte felvenni az anguigena alakját. Üvöltése állati hörgéssé alakult, sebei elkezdtek begyógyulni, ám a kín még nem engedte őt.
Amennyire megrémisztett, épp olyannyira le is nyűgözött a hatalmas állat. De aggódni kezdtem. Akkor még nem tudtam, hogy a fiú uralja-e az állatot, vagy a fenevad vált a fiú megszelídítőjévé.
Abbahagytam az igék mormolását, már felesleges volt. Már csak szemlélőjévé váltam az eseményeknek. Ott állt előttem a lelkünkbe börtönzött lények egyike, aki hatalmas szemével engem fürkészett. Oris szemével nézett rám. Több méteres testét füst-szürke pikkelyek takarták, erőtől duzzadt szárnyai készek voltak keresztülszelni a levegőt. 
Mikor szétnyitotta az állkapcsát, már felkészültem a legrosszabbra, viszont csak barátságos sziszegéshez hasonlító hangot kaptam.
Döbbenetemre, mintha az állat még nevetett is volna. Oris volt az. Én is elmosolyodtam. Halálra aggódtam magam azért az ostoba kölyökért, erre meg miután megszelídített egy lényt mely a halálát is okozhatta volna, csak nevetett. Vagy legalább is próbált.
Mindenesetre mindketten tudtuk, hogy most mi következik. Óvatosan végigsimítottam szárnyának egy részén, majd a kijárat felé indultam.
„Jobb, ha jössz, Oris. Meg is kell ám tanulnod repülni, ha nem akarod, hogy a gyermekek az esetlen mozgásodon kacagjanak.”
Hátra se kellett fordulnom, tudtam, hogy botladozva, szárnyait összehúzva jön utánam. A nehezén már túl voltunk.
És akkor éppen semmi másra nem vágytam jobban, csak hogy visszaérjünk a faluba, és lepihenhessek végre, miután legalább azt sikerül megtanítani az ifjú anguigena-nak, hogy a levegőben tudjon maradni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése