Google+ Followers

2015. november 15., vasárnap

Craz és Kristálysólyom: A nagy zombifutam

Dezső aznapi egészségügyi sétáját végezte a háza mögötti hátsókertben, amikor egy óvatosan közeledő kockás inget fedezett fel a kerítés túlsó oldalán. Jobban szemügyre véve – ami nem kis összpontosítást igényelt, így a halálon túl, főleg azóta, hogy bal szeme kotyogni kezdett – felfedezte, a szemkápráztató felsőruházati darab nem magától mozog. Ebben segítette azon észrevétele is, hogy szélcsend volt, valamint tüzetesebb vizsgálódás után az ingujjakból kilógó kézszerű képződményeket vett észre. Elhatározta, rögvest utánajár a nem mindennapi jelenségnek.
Lendületesen a kert vége felé csoszogott, majd amikor a piros-kék kockás ing jobb oldalán felismerte Bélát, integetni kezdett. Igaz csak bal kézzel, és óvatosan. Bár a múltkori eset után a csuklóját egy madzaggal a derékszíjához kötözte, nem akart folyton olyan macerás dolgokkal foglalkozni, mint különféle testrészek visszaragasztgatása.
– Hahó! – hahózott Dezső, már ahogy tőle tellett. Mindenesetre sikerült a három, kertek alatt osonó alak figyelmét magára vonnia.
– Te jó ég, esz Deső – motyogta Béla, felismerve barátját.
– Maradj ott, te rémség, ne közelíts! – kiáltott rá Niki, miközben fenyegetőn lóbált felé egy Fischer márkájú teniszütőt.
A sporteszközt nemrég szerezték, mialatt útba ejtették az iskola tornatermét. A gyorstesztek alapján – amit vállalkozó szellemű kallódó zombik hiányában egy összetekert birkózó szőnyegen végeztek – hatásos ütőfegyvernek bizonyult, mind fonák, mind tenyeres üzemmódban.
– Maradj ott, vagy kilikvidálunk! – erélyeskedett Béla, megcsillantva a napokban igencsak bővülésnek indult harci szókészletét.
– Nemáá! – szólt Dezső, pedig nem pont ezt akarta mondani.
Csak volt egy kis bibi. Legújabban ugyanis felfedezte magán – az egyre jobban lazuló ízületek mellett –, hogy mintha nem igazán sikerülne kristálytisztán kifejeznie a gondolatait. Mindenesetre még jóval választékosabb volt egyes más zombiknál, akik egyre szűkülő szókincsükben az „agy”, a „hörr”, meg az „aggy agyat, hörr” kifejezések felé orientálódtak.
Valamint egyre gyakrabban elcsatangoltak a gondolatai is. Tegnap például, amikor a szomszéd Babi néni kertjében egy osonó macskát fedezett fel, elhatározta, hogy csellel csípi nyakon. Dezső nagy levegőt vett – bár már egy ideje nem lélegzett, de a hangképzéshez szükséges volt –, és utánozni kezdte a sérült egér vinnyogását. Azaz csak megpróbálta, ugyanis a tervezett helyett nem várt hanghatásokat produkált, melyek szerfelett furcsára sikeredtek. Öröm az ürömben, hogy a nyávogó finom falat se tudta mire vélni a hallottakat, mivel még nem látott olyan halottakat, akik ilyetén hangokat produkáltak. Győzött benne a kíváncsiság, így fülét hegyezve a rozoga kerítéshez settenkedett. E settenkedése lett az utolsó szabad akaratából elkövetett cselekedete az életben, ugyanis Dezső, élve a kínálkozó alkalommal, nemes egyszerűséggel és a dróthálóval karöltve a macskára borult.
Pár óra elteltével, amikor Babi néni keresni kezdte Lukrécicát, már csak a vacsoraelfogás hátrahagyott földmunkáit figyelhette volna meg a szomorúan bólogató karalábéágyásban. Ha nem évek óta rövidlátó.
– Béhla! – kiáltott rá ismerősére immár sokkal érthetőbben, de még mindig némi nehézségek árán Dezső.
– Ki ez? – fordult Niki Bélához – már az élő Bélához, ugyanis azt hitte, az a csúnyaság őt szólongatja.
– Mittomén.
– Deső? – érdeklődött Béla, miközben kiseperte a kockás inget a szemürege elől. A harc órák óta zajlott ruha és viselője között; Béla lassanként inkább érezte magát zászlónak, mint élőhalottnak.
Dezső válaszképpen rávigyorgott, amitől kiesett egy, még megmaradt foga és kicsordult némi nyál a száján.
– Essz Deső! – fordult Nikiék felé Béla boldogan.
Először nem igazán értették, mire gondolt, aztán rájöttek, csak annyit akart mondani, „Ez Dezső”. A mássalhangzókkal ugyanis még akadt némi problémája, lévén, hogy nem volt nyelve. Valamelyest már pótolta a hiányosságot egy óriási csupaszcsigával, azonban ez vajmi kevésnek bizonyult.
– Gyertek! – intett még ép kezével az emlegetett, majd beslattyogott a házba. Gondolta, jó vendéglátó lesz és behívja őket, csak azt nem tudta, mivel kínálhatná. Ott volt a kötözött macska, de azt nem biztos, hogy szeretik. Viszont akadt még pár patkányfej a hűtőben, amit ínséges időkre tett el, és igazi csemegének szánt.
– Mennyünk, nem bánt – magyarázta Béla kísérőinek, aztán bementek a házba.
Azonnal megcsapta orrukat a rothadó és – meglepően – sült hús szaga.
– Főszöl? – kíváncsiskodott a halott Béla a tőle telhető legmodorosabb hangon.
– Má nem.
– Szóval izé… – szabadkozott Niki, miközben megpróbálta megtalálni a legtisztább helyet egy döglött macska és egy vértócsa között a fotelban. – Ki vagy? – kérdezte Dezsőt.
Dezső válaszként vigyorgott, és még ép hüvelykujjával mellkasára bökött. Nagyon büszke volt magára, hogy ilyen szépen be tudott mutatkozni.
– Szóval… te.
– Dezső a neve – vágott közbe halott Béla.
– Ööhöm. Honnan…
– Fúúú, mi e? – Béla érdeklődve pillantott a szoba sarkában árválkodó, penészlepte íróasztalra: egy szebb napokat megélt számítógépet talált, s minekutána az ő idejében ilyesmi még nem létezett, elképzelni sem tudta, mi az.
– Az egy számítógép – magyarázta a másik Béla. – Azaz, monitor, amin megjelenik az, amit a számítógép… de mindegy – fogta rövidre, látván, hogy Béla feje erőteljesen oldalra billen, jelezvén, hogy – noha nagyon igyekszik – nem érti meg a magyarázatot.
– Nézd, így működik!
Niki bekapcsolta a gépet, mire Dezső és Béla felnyögtek.
– Mi az? Nem bánt.
– Tényeg? – kérdezte Béla.
– Tényleg.
A gép rövidesen bekapcsolt, a monitoron megjelent a Windows XP színes ablaka, melyet Dezső elbűvölve csodált. Nem emlékezett rá, honnan ismerte ezeket a varázslatos mintákat, de azt tudta, hogy sok vicces és vidám dolog jött belőlük.
– Nézzük meg, hogy lehet innen lelépni. Hátha van internet – szakította meg az álmélkodást az élő Béla, és rögvest a gép elé ült.
– A mi? – érdeklődte a másik Béla.
– Az internet? Az egy olyan hely… – kezdte volna Niki, ám látta, hogy Béla mégsem az internet iránt érdeklődik. Sokkal jobban tetszett neki a sarokban lévő lávalámpa. Ugyan nem működött, de alakja furcsamód felkeltette az élőhalott érdeklődését.
– Lámpa – felelte Niki.
– H… – próbálkozott az „L” betűvel. – H… L…lámpa?
– Igeen! Egyre jobban megy a beszéd! – Felállt, és a lámpához sétált. A két halott lelkesen csoszogott utána.
– Találtam egy útvonalat – szólt közbe élő Béla.
– Várj, ezt elmagyarázom nekik! – Így Niki. – Szóval ez egy olyan tárgy…
Mialatt ő magyarázott és Dezső cuppogva próbálta megérteni, Béla egy pillanatra a számítógép felé fordult, és megpillantotta a térképet, amit Béla – az élő Béla – nézegetett.
– Esz Simagöhö… höö.. höörr…hröngyös – állapította meg büszkén.
– Igen, az. Érdekel?
– Már tutom. – Béla máris visszament Béla mellé. – Asz ott a tengehr, és ott a folyó. Messze vannak innen.
– Azt a mindenit, gyorsan tanulsz!
– Tyorsan jegyezek dolkokat – magyarázta tudományosan. – Simagöhöngyös… – legyintett. – Már minden utat tudok.
– Aha.
– Várj, te megjegyzel mindent, amit ott látsz? – fordult feléjük Niki, félretéve a lávalámpát – pontosabban Dezső kezébe nyomta, akinek azt fél kézzel megtartani koránt sem volt könnyű, ráadásul még meglévő ujjai is kezdték megadni magukat.
– Igen – válaszolta a halott Béla Nikinek.
– Bélák, ez nagyszerű! Te, Béla – fordult a csontvázhoz –, megjegyzed az útvonalakat, mi pedig kiviszünk.
– Mehetek? – kérdezte Dezső, a lávalámpával küszködve.
– Velünk akarsz jönni? – kérdezte Niki kétkedve, pedig legbelül egyenesen Simagöröngyös végéig volt a boldogságtól, hogy még egy élőhalott barátja lehet.
– Mhm – bólintott.
– Nem tudom, te jól elvagy itt, nem? – bizonytalanodott el Béla.
– Egyedül vagyok – felelte könnyedén.
– Úgy érted, magányos vagy?
– Aaha.
– Elvisszük – döntötte el Niki.
– Nem-nem, ez nem így működik – szökkent talpra az élő Béla. – Végiggondoltad, hogy vinnénk ki egy zombit, meg egy két lábon járó csontvázat? Az egyik épp elég, mindkettőt nem tudjuk vállalni.
– Dehogynem!
– Ajaj – nézett ki az ablakon Dezső. – Jön Dönci.
– Az meg ki?
A kérdés megválaszolatlan maradt, ugyanis a beszélgetést megszakította a Simson döcögő motorjának hangja, továbbá egy fékevesztett, vérszomjas üvöltés. Amikor az élők kikukucskáltak az ablakon, látták meg az idegent, aki a kezében egy kaszát lengetve pattant le a motorról, és iramodott a ház felé.
– Elintézem – vállalta magára a kockázatot élő Béla, csakhogy alig lépett kettőt, amikor betört az ajtó. A Döncinek nevezett férfi felindultan érkezett, mi több, szó nélkül Dezsőnek rontott, és már lendítette is a fegyvert, amikor Niki felkapta a teniszütőt, majd a tőle telhető legnagyobb erővel az idegen hátára csapott. Dönci egy méltatlankodó morgás kíséretében felé fordult, rámeresztette szemét, minek hatására az eddig harcias Nikiből gyámoltalan kisegér lett – na nem szó szerint, de legbelül pontosan így érezte magát. Fejben egy zugot keresett, ahová elbújhat, jobb híján viszont beugrott a meglehetősen tépázott kanapé mögé.



Amikor Ízirájder Dönci az utcába érkezett, leugrott citromsárga Simsonjáról, és szomorúan nézte, amint kedvenc vasparipája az oldalára dől. Kicsit megsínylette azt a robbanást – elmélkedett, majd vállára vette a kiegyenesített kaszát, és elindult Babi néni háza felé, hogy visszaszolgáltassa a messzelátót, mivel már nem tudta hasznát venni. A kényes műszer ugyanis megsérült Salakszentmotoroson, amikor két órával ezelőtt a Makk VII-es és Csubakka mennybement.
Dönci pár lépésre járt a bejárati ajtótól, amikor a szomszéd ház függöny nélküli ablakában meglátott egy lányt. Nem ez késztette azonnali cselekvésre, hanem a lány mögött megjelenő zombi, aki egy lámpát emelt magasra, hogy lesújtson vele védtelen áldozatára.
Futás közben azon gondolkodott, mindezidáig nem látott eszközhasználó élőhalottat. Ugyan idefelé jövet felfigyelt egy tízéves forma kislányzombira, de az csak a moncsicsiját szorongatta a kezében, amely feltűnő hasonlatosságot mutatott gazdájával – elsősorban higiéniai hiányosságok, és leszakadt fél arc szempontjából. Valószínűleg még egy Dél-Szudáni háborús árva is kétszer meggondolta volna, hogy felvegye-e a porból a moncsicsit (amennyiben rátalál, miközben kavicsokat dobálgat egy kies aknamező szélén).
Dönci – az önjelölt életmentő – nagy lendülettel rúgta be Kovács Dezső lakásának ajtaját, majd spontán harci üvöltéssel vágtatott át az előszobán, hogy megakadályozza a zombit rémtette elkövetésében. Mindezek során még arra is figyelt, a sréhen tartott kaszája ne kaszabolja össze a virágmintás tapétát.
A nagyszobába érve ugyan kicsit meglepődött a számítógép előtt álló alak nyugalmán, de ami még jobban meglepte, az egy, a hátán csattanó Fischer márkájú teniszütő volt.
– Aú! – fejtette ki véleményét behúzott nyakkal a nem várt atrocitás ellen, miközben a kecses ívben a megtépázott kanapé mögé vetődő támadóját bámulta – akit kis késéssel a feltételezett áldozattal azonosított.
– Ne bántsd Dezsőt! – jött az ultimátum az ülőgarnitúra takarásából.
– De hát… egy zombi… – magyarázta volna.
– Na ja, de nem minden zombi egyforma – jött a közbevetés a monitor elől. – Az ott a régi mocsár lenne? – fordult Béla ismét a képernyőn látható műholdas térkép felé.
Választ nem kapott, hiába nézett végig a tanácstalanul hátát tapogató Döncin, a sűrűn pislogó Dezsőn, valamint a kanapé mögül lassan előmerészkedő teniszütőn, amit kisvártatva Niki is követett.
Csontváz Béla eközben megbabonázva nézte a képernyőt.
– A táltos lidérc mocsahra – motyogta alig hallhatóan. – El kell jutnom oda!
Dönciben ekkor tudatosult, hogy sajgó hátát feledve egy kockás inges csontvázat bámul.
– Na jó, feladom. Elmagyarázná nekem valaki, mi az ördög folyik itt?
– Olyan csontvázszöktetés – érkezett a válasz a lánytól, akit mégsem kellett megmenteni.
– Ő is a temetőből jött, mint a feltámadt zombik? – érdeklődött Dönci.
– Nem. Bélát én ástam ki Bélával. Mármint őbélát – mutatott a monitort bámuló kockásinges csontvázra – őbélával – bökött a szintén a műholdas térképpel szöszmötölő alakra.
– Kiástátok? – hökkent meg a zombivadász.
– Aha, kincskeresés közben.
– És mondja, kedves Laracroft, milyen kincsről is van szó? – vigyorodott el Dönci, miközben a falnak támasztotta a kaszát, mert már macerás volt tartani.
– Ó, találtam egy szép tarsolylemezt. Meglehet ezer éves is, és színezüst – lendült bele Niki.
– Nocsak ez érdekes. Ugyanis én is végeztem ásatásokat Babi néni hátsókertjében.
– Nem mondod, hogy találtál ott valamit?!
– Dehogynem!
– Micsodát?
– Egy demizson szilvapálinkát.
– Pálinkát? – csodálkozott a kincskereső lány.
– Ja. Az is megvan legalább harminc éves, mert még Babi néni megboldogult faterja rejtette el a körtefa alá.
– Mint a törökök elől a kincseket?
– Majdnem. Bár lehet, hogy csak Babi néni elől helyezte biztonságba. Találtam hozzá egy titkos térképet.
Dezső eközben kicsoszogott a konyhába, mert megéhezett. A két tapasztalt kalandor és kincstulajdonos – bár abból a pálinkából már csak pár deci maradt a demizson alján – kíváncsian követte a zombit, aki sütéshez készülődött.
Kihozott a spájzból egy gyanúsan csendes macskát, majd begyömöszölte az asztalon lévő mikrohullámú sütőbe. Niki erre a homlokát ráncolta, és megjegyezte:
– Azért ezt még szokni kell… Kié lehetett az a macska?
– Szerintem ez Schrödinger macskája – mosolyodott el Dönci.
– Micsoda?
– Tudod, belerakják egy átlátszatlan dobozba – ez most itt a mikró, mivel az ajtaján nem lehet belátni a rászáradt vértől, és nem lehet tudni, hogy a sütésnek ebben a szakaszában még él, avagy már halott.
– Vagyis egyszerre él és halott – bólintott Niki, majd lelkesen hozzátette: – Hülye vagy.
– Persze – vigyorgott Dönci. – Gyere, zárjuk be Dezsőt a konyhába.
– Értem, Schödinger Dezsője – nevetett a lány, majd behajtották a konyhaajtót, és visszamentek a Bélákhoz. – A fénnyel hogy is van? Egyszer részecske, egyszer hullám? Akkor a macskahulla hullám?
– Szerintem jelenleg mikrohullám-állapotban van – döntötte el Ízirájder Dönci.
– Tehát ez a legrövidebb út – magyarázta Béla, miközben Béla megpróbálta felhajtani a kockás inge ujját, mert nagy lelkesedésében mindig beleakadt.
– Igen – helyeselt. – Csakhoty ott hemszegnek az atyszabáló élőhalottak.
– Ezt meg honnan tudod? – hökkent meg az élő Béla.
– Előbb nésztem a neten, kamerázással. Tyorsan tanulok.
– Akkor, van jobb út?
– Ha Dönci ideadja a térképét, lehet, hogy találunk.
– Arra semmi szükség – ellenkezett Dönci. – Megmondom én, merre megyünk! A föld alatt!
– A föld alatt? Tán ismersz valami alagutat? – lépett közelebb hozzá Niki.
– Nem is egyet, harcos barátnőm!
– És azok tiszták? Nincsenek zombik?
– Olyanok biztos nem, mint ezek – mutatott Bélára.
– Kész az ebéd. – Dezső épp ekkor érkezett meg egy nagy tálcával a kezében, amin frissen sült több napos macskatetem gőzölgött.
– Ú, ez rém büdös – fogta be Niki az orrát. – Köszi, de én kihagyom.
Dezső lelkesen ajánlgatta az általa mesterfogásnak ítélt falatot, melyből valahogy mégsem akart enni senki.
– Több jut nekem – vont vállat sértődötten, amitől a feje vészesen oldalra billent.
– Úristen, lefejeződik! – sikoltott Niki.
– Ugyan dehogy! – Dönci Dezső mellé sétált, megnyomta a vállát, majd egy nagy reccsenés kíséretében visszaállította annak nyakcsigolyáit tisztességes helyükre. – Na, kész is – veregette vállon Dezsőt.
– Ne essünk szét emberek! – szigorodott meg az élő Béla. – Itt mi haditervet készítünk!
– Milyen haditervet? – nevetett Dönci. – A föld alatt megyünk és kész. Úgyis van egy sétám Babi nénihez, és az alagút is ott kezdődik.
– És messze van a vége? – érdeklődött Béla.
– A kocsmába vezet. Csak mondom, előtte át kell vinnem a néninek ezt. – Dönci néhány másodpercig elmélyülten turkált farzsebében. Először kivett egy taknyos zsebkendőt. – Na, ez is megvan – örült meg. Ezek után egy elnyűtt, szintén taknyos jegyzetfüzetet talált. – Az életrajzom – lengette meg büszkén.
– Úty éhrted, önéletrajzod – okoskodott a halott Béla. – Asz kell a munkáhosz is, mindenütt aszt kérik – bökött a monitorra.
– Ne okoskodj! – förmedt rá a zombivadász. – Aztán van itt… áhá, megvan! – Nagy boldogan felmutatta a messzelátót, ami ekkorra szintén taknyos lett (persze nem megfázott, egyszerűen csak összekente a zsebkendő).
– Mi ez? – kérdezte Niki, és már nyúlt is az eszközért, amit azonban Dönci elrántott előle.
– Nem nyúlkapiszka – hajolt az arcába. – Érzékeny szerkezet!
– Használhatatlan – vágott közbe ismét a csontváz Béla.
– Nem kértek? – ajánlgatta Dezső még mindig a macskát, melynek egyik fele már a szájában volt, másik felét pedig éppen darabokra tépte.
– Nem, köszi – legyintett az élő Béla.
– Akár használható, akár nem, én ezt visszaviszem, és akkor mehetünk tovább – morgott Dönci. Ha egy élő okosabb volt nála, azt se bírta, na de hogy egy halott legyen az! Ez aztán mindennek a teteje!
– Jól laktál, Dezső? – fordult Niki a hangosan csámcsogó zombihoz. Ő teli szájjal rámosolygott, minek következtében a félig megrágott tetem nagy placcsanással a földre esett.
– Anyukád nem tanított meg zárt szájjal enni? – gúnyolódott Dönci.
– De.
– Viselkedj már, ha még tudsz… pfejj… – Utóbbi „pfejj” talán inkább szólt annak, hogy Dönci megpillantotta kint felejtett motorját, aminek abroncsán két zombi veszekedett.
– Hogy jussunk át ezeken? – sétált Niki az ablakhoz, és a függönyt félrehúzva, óvatosan kitekintett. Dönci nagyot szipogott, kihúzta magát, majd a lány mellé sétált, és válaszolt:
– Két zombit seperc alatt elintézek. Csak figyelj!
Dönci felkapta a kaszát, aztán ment, hogy elintézze az élőhalottakat. Garfieldos zoknija és csapzott ábrázata ellenére feltűnően peckesen sétált, amin az élő Béla jót nevetett.
– Most mondd már meg, kinek teszi úgy magát! – véleményezte. Nikire nézet, Niki pedig rá, aztán újra Nikire, aztán Döncire. – Áhán – tudta le magában a gondolatot.
Dönci nem várt eredményt produkált: alighogy elérte a zombikat, az egyiküket állon vágta a kasza tompa végével, miközben a másikat csizmás lábával mellkason rúgta. Mindkét zombi elesett, ő pedig rávetődött a kevésbé mozgékonyra – arra, amelyiknek hiányzott egy lába és kilógó szemgolyója arcát csapkodva igyekezett megszabadulni rendeltetésszerű helyétől –, majd egy gyors mozdulattal lemetszette a fejét. A közben mögötte talpra szökkenő (na jó, talán inkább magát talpra vontató) élőhalott épphogy nem érte el a vállát, Dönci már fordult, és annak is lemetszette a fejét. Mindezek után körbenézett, és látva, nincs a közelben veszély, intett a házban lévő csoportnak, hogy menjenek.
– Szerinted igazat beszél? – bizonytalanodott el az élő Béla. – Nem tűnik százasnak.
– Aki Simagöröngyösön él, vagy nem százas, vagy zombi – vágta rá Niki. – Menjünk! Gyertek, zombikáim! – mosolygott vidáman az élőhalottakra. – Mindig ki akartam ezt próbálni! – lelkendezett az élő Bélára, aztán a csapat nekiindult, hogy egy teljes úttesten átvágva eljussanak Simagöröngyös határaihoz.
A még élő Béla ment elől, éberen figyelte a környéket, hátha a semmiből előteremne egy agyzabáló élőhalott. Mivel azonban ez nem következett be, intett, és előmerészkedett a kockás inges, illetve a nem-kockás-inges zombi, végül a szintén nem-kockás-inges Niki is.
Csontváz Béla bizonytalanul tette meg az első lépéseket, mert odakint erős szél fújt, bele-belekapva az ingbe, azt beleakasztva csontjaiba, és így nagy kihívásnak tűnt a talpon maradás. Niki gyorsan a segítségére sietett: Dezső kezébe nyomta a Fischer márkájú teniszütőt, aki a hirtelen támadt lendülettől majdnem orra bukott. Aztán összehúzta Bélán az inget, és hátulról támogatva segítette első lépéseiben. Nem sokra rá Béla rájött, hogy ez a módszer beválik, ezért önállósította magát és összefogta lenge öltözékét.
Dezső közben elmélyülten tanulmányozta a teniszütőt: egyik ujját bedugta két szál közé, és amikor ki akarta húzni, hogy visszaadja a fegyvert Nikinek, ott felejtette jobb keze mutatóujjának első ujjpercét. Nagy vigyorral díjazta az eseményt.
– Gyere, gyere már! – türelmetlenkedett Niki. Kicsit meglökte a zombit, amitől az meglódult, de annyira, hogy hirtelen felindulásból sasszézott vagy öt métert. Mellkasa és feje is előre húzta, ezért Bélának – az élő Bélának – muszáj volt elé állnia, hogy megfogja.
– Ahhoz képest, hogy döglött macskákat eszel, elég jó bőrben vagy – nyögte a halott terhe alatt.
– Vigyázok a súlyomra – felelte Dezső.
Ebben a tempóban villámgyorsan, csaknem öt perc alatt átértek a túlsó oldalra, Babi néni házához.
– Várjatok, körülnézek – szólt ekkor Dönci, majd az előbbihez hasonlóan, kitolva mellkasát, magasra emelve fejét belépett a házba. Amikor fél kézzel kinyitotta az ajtót, egy pillanatra igazi hősnek érezte magát: a rosszfiúnak, aki fél kézzel is elbánik bárkivel! Bármivel, bármilyen ellenséggel, nem számít, élő, holt, egy, kettő, egy tucat, vagy harmadfélszáz-hétpróbás!
– Vigyázz! – visította Niki, amikor egy zombi a földre küldte Döncit.
Niki gyorsan a segítségére sietett: a teniszütővel előbb állon, majd mellkason vágta a zombit, aki ettől a falnak esett, bár továbbra sem tett le Dönci felzabálásáról.
– Majd én elintézem ezt – ajánlkozott élő Béla. A földről felkapott egy követ, tarkón dobta a zombit, akire így már hárman jutottak. Míg ők az élőhalottal viaskodtak, addig a halott Béla és Dezső a kerítésnél állva nyújtózkodtak (nem sok sikerrel, köszönhetően, hogy Bélának nem igen akadtak ízületei, Dezsőnek pedig túlságosan is rugalmasak voltak). Béla egy pillanatra nem figyelt, így a szél az ingébe kapott, felemelte és felpakolta a kerítésre. Dezső rögvest a segítségére sietett, de akkor meg a teniszütő szabadult el, és vágta úgy kupán, hogy eldőlt, mint a sózsák.
– A kaszát! A kaszát! – kiáltotta az élő Béla a zűrzavarban, aki közben már két zombival viaskodott.
Dönci gyorsan felpattant, kirohant a házból, bezárta az ajtót és kaszájával kivégezte a Bélát (nem túl fürgén) leteperni készülő zombit. Niki gyorsan Dezsőhöz rohant, aki hanyatt fekve kalimpált, hogy segítse már fel valaki. Csontváz Béla jobb híján beletörődött a sorsába.
További öt perc heves harc után Dönci az idő közben megjelenő öt zombit egytől egyig kivégezte, a testdarabolós testgyakorlás közben odaillő hangulatú dalocskával (majdnem eltalálva a szükséges hangokat) adva nagyobb nyomatékot rutinos kaszasuhintásainak: Az utca kihalt, a hold visít az égen, az éj keze eltakar egy démont a térben. Suhognak a drótok, nyöszörögnek a fák, ködös óhomályban siratják el a mát. Talpam alatt ropog a megsorvadt nappal, előttem egy démon surran el haraggal.
Ezek után Bélával csontváz Béla felé vette az irányt. Az egyetlen problémát az jelentette, hogy Babi néni erődítményeket megszégyenítő kerítéssel barikádozta el magát az élőktől, aztán a halottaktól, majd az élőhalottaktól; így csontváz Béla nagyjából két méter magasan csüngött.
– Hát téged meg hogy a csudába szedjünk le onnan? – vakargatta fejét Dezső. Kezébe akadt néhány hajcsomó, de ez zavarta most a legkevésbé.
– Kéne egy létra – gondolkozott Niki.
– Vagy egy szék – okoskodott Dezső.
– Szék, létra, minek az ide? – csóválta fejét Dönci, és néhány röpke ugrással fent termett a kerítés tetején.
– Lógunk, mi, lógunk, amikor tennivaló lenne? – viccelődött magában. Néhány másodpercet töltött csupán csontváz Béla kiszabadításával, aki ezek után nagy koppanással a földre esett. Elhagyta egyik lábszárcsontját, de nem esett komoly baja.
– Legalább nem lesz láb alatt – folytatta Dönci.
– Jaj, azért csak vissza kéne tenni! – méltatlankodott Niki. – Vissza tudjuk kötözni? – fordult Bélához.
– Nem kell – vágott közbe a halott Béla. – Visszavará… vará… zsolom. – És akkor hopp! A lábszárcsont egy szempillantás alatt a helyére reppent. Béla kicsit megmozgatta végtagjait, összehúzta az ingét, mert újabb szélfúvás jött, és várakozóan az élőkre pillantott (már amennyire pillanthat egy csontváz).
– Na, mehetünk végre? – türelmetlenkedett Dönci.
– Menjünk – bólintott az élő Béla, majd a csapat tovább indult.
Azt hihetnénk, hogy Babi néni háza a kerítésnél és a küszöbön heverő zombiknál nem lehet barátságtalanabb. És igazunk lenne!
Alighogy a csapat belépett, takaros, kellemes házacskába érkeztek. A házi húsleves és a házi kolbász illata belengte az egész helyet. Kiscicás tapéta, néhány szikkadt virágcsokor az éveket meghazudtolva fogadta az érkezőket barátságos, rothadó zöld színekkel.
– Hát, úgy látom, ez is kinyúlt – gondolkozott Dönci, amikor körbenézett. Életnek ugyanis semmi jelét nem találta.
– De aranyos lehetett a néni – szépített Niki. – Nézzétek! Van itt cicaágy, cicatál…
– És egy cica! – kiáltott fel Dezső boldogan. Gyorsan rávetette magát a macskára, és mielőtt még bárki szólhatott volna, eltörte a nyakát.
– Most komolyan, ezt muszáj volt? – szusszant Niki. – Van még vagy egy tucat macskád a házadban, Dezső.
– Tartalék – hörgött boldogan.
– És magunkkal akarod hozni? – érdeklődött Dönci.
– Megtartom – felelte a tetemet bámulva. – Szép kövér cica.
– Uram ég… – Niki kezébe temette arcát. – Nem Dezső, nem hozod sehova!
– De keeeelll! – Utóbbi kifejezése kicsit úgy hangzott, mint amikor egy sértődött kisgyerek próbálja a szülei tudtára adni, hogy márpedig neki arra a csokira szüksége van, anélkül a csoki nélkül megőrül, meghal, és különben sem élet az élet csoki nélkül. Csak csoki helyett itt döglött macskáról volt szó.
– Nem! Fujj! – Niki kicsapta Dezső kezéből a tetemet.
– Nézzétek, mennyi kolbász! – mutatott be egy szobába az élő Béla. A rózsaszín tapéta, a vaníliasárga szőnyeg és a zöldes-barna csipkés fotel igazán jól passzoltak a kolbász érettbarna színéhez.
– Na, ha éhes vagy, egyél azokból! – mutatott a szobába Niki. – Okos zombi vagy te!
– A macska jobb – érvelt nyugodtan Dezső.
– Hát, ha már az öreglánynak nem kell, megtartom a messzelátót – döntötte el Dönci, majd zsebre vágta a szerkentyűt. – Menjünk a kertbe, ott van az alagút bejárata.
– Mindjárt meghalok, olyan bűz van itt! – panaszkodott Niki. – Menjünk is inkább a levegőre!
Amikor a lány elfordult, Dezső kihasználta a lehetőséget, lehajolt a tőle telhető leggyorsabb tempóban, és felszedte a macskatetemet, majd elrejtette pólója alá: mintha hirtelen megnőtt volna a hasa.
– Nem buta, látni fogja – ellenkezett csontváz Béla.
– Addigra megeszem.
Így vágtak át megannyi kolbász, macskaeledel és macskatetem között, hogy elérjék az alagút elejét – vagy végét.

Babi néni hátsókertjében a tyúkketrecekkel átellenben, keskeny betonlépcsőn lehetett leereszkedni a pincébe. Dönci a lejárat előtt rövid eligazító kupaktanácsot tartott, a tervezett útvonalat térképén szemléltetve, ami a nemrég, egy bodzabokor mögül kilesett aktuális zombiügyi állapotot mutatta.
– Azért is jobb a föld alatt haladnunk, mert itt, és itt útlezárás van, amit folyamatosan őriznek a fegyveresek és a járványügyis bohócok. Mi pedig simán átslisszolunk a talpuk alatt. Ennél az elágazásnál kell jobbra fordulnunk, onnan már csak tíz perc séta a Rumszesz pincéje a kijárattal. Onnan pedig már egyszerűbb lesz a továbbjutás.
– Elképesztők ezek a földalatti járatok! – lelkendezett Niki. – Vajon kik építhették?
– Ezt a szakaszt, a pincétől idáig Babi néni faterja ásta hetvenkettő tavaszán – felelte Dönci. – De hogy a régi alagút mikor épült, azt sajnos nem tudom.
– Miért, mi történt hetvenkettőben? – érdeklődött Béla.
– Télen nagy hó esett, és az öregnek macerás volt eljutni a kocsmába.
– Micsoda nagyszerű ötlet! – bólogatott Dezső, aki átérezte, milyen áldatlan állapot egy hótorlasz miatt hosszú napokon át Göröngyösi Olaszrizling nélkül sínylődni.
– De ugye nem fog a nyakunkba szakadni? – adott hangot kétségeinek Niki.
– Legutoljára úgy két éve voltam lent – felelte Dönci –, akkor még rendben voltak a járatok. Ne aggódj, jól megépítették anno. Elemlámpák rendben? – fordult Béla felé.
– Négy darabunk van. Egy jut nekem, egy neked, egy Nikinek, és egy…
– Én látok a sötétben – vetette közbe Béla.
– Akkor az utolsót hozza Dezső – nyomta a zombi kezébe a jó harminc centis ezüstszürke lámpát.
Dezső kíváncsian nézegette, majd meg is nyalta próbaképpen. Niki segített bekapcsolni neki.
– Látod, így világít – nyomta meg a kellő helyen.
– Akkor indulás! – állt az élre Dönci, és határozott léptekkel elindult a lépcsőlejáraton.
A hátsó kertre csend telepedett. Csak a szél motozott a ritkás fű és a karalábéágyások között. Ám pár perc múlva ütemes zörej kelt életre a tyúkól belsejéből, majd feltűnt Babi néni, és a pincelejárat felé indult, furcsa, csoszogó léptekkel.

– Mennyi hordó! – csodálkozott Béla a pince közepén állva. A falak mellett több tucat fahordó pihent, a sort néha egy-egy jókora üvegből készült tárolóedény törte meg. Némelyikben vörös, némelyikben sárgás, némelyikben áttetsző folyadékkal.
– Babi néni vésztartaléka – nyújtott tárlatvezetést Ízirájder Dönci.
– Nocsak, nem vetette meg az itókát.
– Nem mind pálesz, ami fénylik. Ebben a kisebb hordóban két éve aludttejet találtunk Tibi haverommal, miután a mellette lévőből kifogyott a bor. Ő azért megkóstolta, arra hivatkozva, hátha kumisz – talán emiatt csúszott bele hazafelé a patakba. Szerencsére kellemes nyári estén történt, így nem didergett, miközben kiöntötte cipőjéből a patakvizet, és a nadrágja is gyorsan megszáradt. Azt a hordót akkor sikerült felborítanunk is, úgyhogy utána bele kellett mártogatni a macskát, figyelemelterelés céljából.
– És működött?
– Nem igazán, de már a látványért megérte – vigyorodott el Dönci az emlékkép hatására.
– Merre tovább? – kérdezte Béla, a falat szemlélve.
– Segítsetek, ezt a két ládát arrébb kell raknunk!
Közös erővel – bár Dezső inkább csak szurkolt – elráncigálták a karalábéval teli faládákat, a helyükön egy csapóajtóra lelve. Bár nehezen és nyikorogva nyílt, előbukkant a keresett földalatti járat, amit még Babi néni faterja ásott hetvenkettő tavaszán. Libasorban leereszkedtek, majd elindultak a másfél méter széles folyosón.
Az út nagy része eseménytelenül telt, eltekintve attól, hogy egy-két leomlott földkupacnál át kellett tuszkolniuk a nehezebben mozgó élőhalottakat.
– És már meg is érkeztünk a Rumszesz nevezetű vendéglátóipari helyiség falai közé! – lelkesedett Dönci, mint egy profi idegenvezető.
– Pontosan hova lyukadunk ki? – érdeklődött Niki.
– Hát, izé, a női mosdó kettesszámú, használaton kívüli szeparéjába.

A Rumszeszben eközben zajlott az élet. Ugyan a zombik eléggé felforgatták a simagöröngyösiek hétköznapjait, ahhoz nem voltak elegek, hogy változtassanak a törzsközönség italozási szokásain. Sőt a felfordulás inkább csak növelte a napi forgalmat.
Ehhez a maga szerény módján Sz. Tibor is hozzájárult azzal, hogy a rendkívüli körülményekre való tekintettel, kettővel megnövelte a délutánonként elfogyasztott szokásos barackpálinka kontingensét. Főleg mivel tegnap már megint belecsúszott a patakba, pedig odafelé szép ívben ugrotta át. Még szerencse, hogy nem tél van.
Huszonkettőnegyven, a csapos és kocsmáros éppen elétolt egy újabb felest, majd egy-egy sört vitt ki a sarokasztalhoz, ahol két, eléggé megviselt külsejű ember susmogott.
– Köszönjük! – bólintott Borz, majd még jobban szemére húzta a kalapját, és tovább magyarázott a mellette ülő alaknak.
Eközben Tibi felhajtotta a barackot, és pislogva szemlélni kezdte a szemközti falon lógó égő nyakú zsiráfot. Azon mélázott, a képen az a furcsa lobogás a festő zsenialitását dicséri, avagy csak a negyedik pohár nem várt mellékhatása. Nem jutott konszenzusra, inkább a Dali festmény alatt ücsörgő ismerősnek tűnő bajszos alak lelkes szavait hallgatta.
– Én mondom néktek, ez nem maradhat annyiban! Talpra magyar, hí a haza! Itt az idő, most, vagy soha! Mit rám kentek a századok, lemossuk a gyalázatot! Hol sírjaink domborulnak…
– Nono – szólt közbe Tibi a pult mellől –, mostanság vigyázni kell a hasonló megnyilvánulásokkal, mert a jelenlegi helyzetben gyorsan rád ragasszák, hogy szélsőséges vagy, ha ilyeneket mondasz. Nem tudsz inkább valami vidámabb verset?
A bajszos először bosszúsan meredt a közbeszólóra, majd felsóhajtott, és poharát felemelve újabb szavalatba kezdett:
Gondüző borocska mellett vígan illan életem; gondüző borocska mellett, Sors, hatalmad nevetem. És mit ámultok? Ha mondom, hogy csak a bor istene, akit én imádok, aki e kebelnek mindene. És a bor vidám hevében…
– Hát nem is tudom – súgta Borz a mellette iszogatónak –, szerintem sok benne a szóismétlés. Bezzeg a haikuk! Egyrészt nem tart soká megírni – egy regénynél tuti rövidebb –, másrészt abból a pár szóból észre se vehetik, hogy nincs a költészethez tehetséged.
Edömér egyetértően bólogatott e szavakra. Ő aztán tudta, Borznak ehhez sincs semmi tehetsége. Csak sajnos kitartó.
Ekkor nyílt a női mosdó ajtaja, ahonnan Ízirájder Dönci lesett ki a vendégek felé. Mivel mindent rendben lévőnek talált, vidáman kimasírozott, a kocsmárosnak integetve.
– Szia, Huszonkettőnegyven, beugrottunk páran, ha nem gond.
– Ugyan már, Dönci, te itt mindig szívesen látott vendég vagy!
– Mondd csak, hogy állsz a zombikkal? Mármint a nyugisabb félékkel.
– Ha az agyam helyett a sörömre pályáznak, és még fizetnek is érte, akkor semmi gondom velük. Látod azt a sarokasztalt? Éppen ott iszogat kettő.
– Ühüm. Cső, Tibi! Mi a harci helyzet? – fordult Dönci a pult felé.
A megszólított erre felemelte mutatóujját, belenyúlt a zsebébe, és elfordult. Rövid ideig matatott valamit, majd közelről Dönci arcába nézett, és így felelt:
– Hörr… hörr – Kinyitotta száját és két újjal kihúzott belőle valamit. – Törpehörcsög! – közölte, tenyerén Dönci felé nyújtva a kis rágcsálót.
– Oké, ez fájt – vigyorgott Dönci.
Szegény, alkoholpárába burkolt törpehörcsög lelki szemei előtt lassan forgó, kéklő gyümölcsöktől roskadozó szilvafák járták vidám táncukat.
Amikor Ízirájder Dönci visszaindult a női mosdó felé, kicsapódott a bejárati ajtó, és négy fegyveres nyomult be a Rumszeszbe.

– John Smith ügynök vagyok, senki se mozduljon, a terület fertőzött! – kiáltotta az egyik berontó szíjájés. – Azok lesznek ketten, a sarokban – mutatott Borzék felé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése