Google+ Followers

2013. június 14., péntek

Limpár Ildikó: Halál I.

Látom a jövőt, s ezért kénytelen voltam mindig a múltba nézni. Mert ne higgye senki azt, hogy új dolgokról mesél az előttünk álló pillanat. Jövőnk a halál, s ha csukott szemmel hallgatom, hogy mit súg a le nem pergett homokszem, régen halott lelkek fordulnak felém. Azt hallom, amit egykor mindenki hallani fog; de nekem már most hallani kell. Hamarabb elindultam a lelkek útján, mintsem valóban meghaltam volna, de nem panaszkodom időm megrablása miatt, hisz nem hiányzik az, amiről csak hittük, hogy létezik s miénk. Most, mikor egyre beljebb hatolok az időben, s egyre erősödnek az ismerős és ismeretlen hangok, tudom: előre haladok, hogy visszajussak. Az idő nem kezd ki engem, mert én magam is idő vagyok, sebesen hulló, egyszerre jövő-múlt időszem. S ez már maga az örökkévalóság: szakadatlan zuhanás, tér nélkül. Ezért, hogy oda térünk, ahonnan indulunk.

S hogy miért írom le mindezt? Mert ez, csakis ez teheti valóssá az időt. Kételkedhetünk az idő létezésében, de a lejegyzett pillanat igaz marad. És amikor már magam is távoli, suttogásnál is kevesebb hang leszek, én is hallatni akarom majd történetemet, de nem lesz senki, aki csukott szemmel figyelné a végtelen rezdüléseit. Most kell tehát hangosan kiáltanom, hogy megmaradjon életem, s lássátok, hogy ez a ti életetek. Mert ti vagytok az én jövőm, s én a ti múltatok: lássátok, oda tértek mind, ahol e tekercs pihen majd ezer és ezer éven át. Talán volt pillanat, amikor először éltük át az örökké ismétlődő létezést. De istenek leszünk már, mire hallhatjuk a teremtés hangját.

Látom, hogy amit teszek, nem hiábavaló. Ruganyos bőrű és ráncos kezek tartják majd remegve ki nem fakuló papiruszomat. Ragyogó és megtört fényű szemek látják meg magukat a fekete jelekben. Elolvassák múltjukat, látni fogják a jövőt, s ez lesz az a pillanat, amikor maguk is idővé válnak, végtelen darabból álló, homokszemcsényi maradandósággá. De most, amikor Sza-Imenhez megyek, és átadom neki papirusztekercs-tartómat, csak ennyit mondok: őrizd meg, kérlek, időm beteltéig. És Sza-Imen, aki nyolcszor tíz évvel idősebb nálam, szomorúan meghajtja fejét előttem, és nem szabadkozik: tudja, hogy én nem tévedhetek. Elteszi irataimat, hogy hamarosan síromba helyezze, balzsamozott testem mellé. Nem nyitja ki a súlyos fadobozt, csak a tetejére írt jeleket olvassa el egy szemvillanás alatt. "Halottak könyve." És ő, aki már majdnem elindult az úton, megérzi, hogy ez a könyv nem az én lelkemnek szól. Ezért találtok majd koporsóm másik oldalán is egy ugyanilyen fadobozt. Saját könyvét rakja majd síromba Sza-Imen, hogy lelkem el ne tévessze az utat az örökkévalóság felé. Én látom ezt, ezért merek elindulni a hangok felé. Tudom, hogy meg fogok érkezni.

 - - - -
Mery-Anch monológja Limpár Ildikó óegyiptomi ihletésű, “Meglékelt időszem” című novellaciklusából.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése