Google+ Followers

2014. március 30., vasárnap

Hertelendy Anna: Isten veled, Andrjusa!

Anyu! Anyu! - suttogta a szél.

Anyu! Anyu! - sírta a kibomló pirkadat.





Kezében ócska kis rongybabájával áll a küszöbön. A kilincset még nem éri fel, de éppen szellőztetek, az ajtót csak betámasztottam. Nyikordul a sarokvas, kilép a verőfényes tornácra. Hátra fordul, és rám szegezi durcás tekintetét.

– Édesanya, most világgá megyek – közli ellentmondást nem tűrő hangon. Született király, törpezsarnok, édes kis herceg. Csípőre tett kézzel állva, magamban mulatok elszántságán.

Lisztes tenyerem a kötényembe dörgölöm – nem akarom, hogy nevetni lásson. Egy apró urat a nagy gondjaival komolyan kell venni. A késő őszi fénypászmák körülölelik az elszántságtól kipirult arcocskát, és ragyogó aranyglóriát fonnak fürtjeiből. Langyos szellő borzolja a kert végén nyújtózkodó ezeréves erdő koronáját, és az udvarról behallatszódik Kosztja csaholása. Örökké zsibong, ha nyitva az ajtó.

– Gyönyörű ez a délután, kisfiam, miért nem holnap mégy világgá? Nem kell azt elsietni. Odakünn amerre ellátni a határban, csak száraz faleveleket találnál. Ha elmégy, kinek adom a finom, frissen fejt, habos tejet hajnalban? Öntsem talán a tyúkok elé? Vagy a készülő szilváslepényt hogy gondolod? Egye meg a kutya?

 Rózsás szájacskája sarkában apró nyálcsepp mutatja étvágyát, de egy négy évest nem lehet csak úgy megvesztegetni. Egyet lép hátra.

– Öntse édesanyám a tyúkoknak vagy a kútba, nekem már nem kell a friss tejecske. Én világgá megyek!

Felhő úszik az égen, fátyolossá válik a vidék. Feltámad a szél, eső ígérete kíséri.

Andrjusa megint lép egyet hátra. Erre megmérgesedem. Maszatos kölyke, majd adok én neked elmenni hazulról.

– Mire ez a nagy elhatározás, kisfiam, nem jó neked idehaza?

– Kicsi nekem ez az élet, édesanya, szűk ez a ház, kicsi a maguk ölelése is.

Csodálkozva méregetem, keresve a gyermekálarc mögé rejtett bölcset. A diófaágak bizonytalan árnyékot vetnek szeplős arcára, akár ha az időtlenség karcolt volna rá csúf ráncokat. A szél most már komolyan muzsikál. A zöldségeskertben a babszárak vadul imbolyognak, és a paprika is meghajol a közelgő égi zenebona közeledtére. Be kellene hajtani az állatokat.

Mire felocsúdok, a fiam már a kertkaput húzza be maga után. Rádől a szélre, járása bizonytalan, de határozottan távolodik. Ledobom a kötényem, a kezem mászkos a tésztától, de az iménti mérgemet felemészti az ijedelem. Sietős léptekkel eredek nyomába. Az idő mintha megbolondult volna: éjjeli sötétség emészti az alkonyatot, vajúdik a táj, és csak a mindenható tudja, mit szül a világra. Andrjusa zömök kis alakja hullámzik az út szélén, aztán elillan szemem elől, mint a kialvó gyertyaláng. Sajgó rémület dermeszti meg lépteim, és idegesen kapkodok csapkodó szoknyám után, de akárhogy meresztem a szemem, nem látom többé a fiam.

A nevét kiáltozva rohanok ész nélkül amerre utoljára láttam. Nem tudom, vajon az erdő irányába tért-e le az útról, vagy futásnak eredt, és elbújt egy út menti bokorba, hogy megvicceljen. Fájó ürességet érzek, tudom, hogy baj van, de nem merek a legrosszabbra gondolni.

A kanyar után, a temető mellett, asszonyok kapaszkodnak a dombra, hogy lerövidítsék az utat a faluba. Lélekszakadva rohanok feléjük, de a pokolból jött förgeteg minduntalan körém tekeri nehéz ruhám.



– Katyenka! Katyenka! – hangomat szinte magam se hallom, de az egyik nő mégis visszanéz, és megállítja a többit. Kendőjükbe kapaszkodva szorosan egymáshoz simulnak. Odabotorkálok hozzájuk, térden kúszva, akár egy riadt állat.

– Dobryj vecher, Katyenka… – Fulladok, alig kapok levegőt. – Izvinite, Katyenka, mondja nem látta az én kisfiamat, Andrjusát?


Nehéz cseppekben megered az eső. Az asszonyok összenéznek. Szánalmat látok a szemükben. Némán rázzák a fejüket és egyikük a borostyánnal borított sírhantok felé tekint.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése