Google+ Followers

2014. szeptember 13., szombat

Szél Zsolt: A bájital

 A zsúpfedeles kunyhó paticsfala alkonyatkor még árasztotta magából a déli nap melegét. Körülötte száradó fűszernövények és friss széna illata úszott a levegőben. Az építmény belsejét uraló fülledt félhomályban két nő állt egymással szemben, pillanatnyi némaságba burkolódzva. Szemre, nem is lehettek volna különbözőbbek. Megközelítőleg ugyan azonos volt a testsúlyuk és talán a koruk is, de ezt több mint egy fejnyi magasságkülönbséggel viselték. Az alacsonyabb, zavarát gőgös fejtartással, szúrós nézéssel próbálta leplezni. A helyenként már őszbe hajló, szigorú kontyba rendezett haja előnytelenül tette hangsúlyossá kerekded arcát, míg molett testét egyenes szabású, már-már katonás vonalú, divatjamúlt szoknyakosztüm fedte. Két marokra fogott, hatalmas bőrtáskáját pajzsként szorította maga elé rövidke, húsos kezével.
A csendet a házigazda, a madárcsontú magas asszony törte meg, akinek szikár testét könnyű, fehér vászonblúz és földig érő, rozsdavörös bő szoknya takarta. Derekára egy hímzett, vastag gyapjúkendőt kötött hanyagul.
— Akkor megértette a feltételeket? — kérdezte, miközben az asztalon heverő üvegcséért nyúlt.
A mozdulattól hollófekete haja hullámzani kezdett, részben eltakarva napcserzett arcát. Felemelte a fiolát, majd ismét a vendégére nézett kérdő, fürkésző tekintettel.
— A biztonság kedvéért azért elismétlem, mire költi a pénzét — mondta. — Ez a főzet mától számítva pontosan két hétig fejti ki az erejét. Lényegtelen, mikor és hogyan sikerül megitatnia a kováccsal. Minél később, annál kevesebb ideje lesz, hogy a hatása alatt igazából is megszerettesse magát vele.
Kis szünetet tartott, miközben elmélázott azon, hogy lám, immár a körzeti orvos sznob özvegye is fölkereste, igénybe venni szolgálatait.
— Mától két hét. Plusz egy harmadik, hogy eldőljön, valóban elérte-e célját. Ennyi esélye van. Addig nem készítek újabb bájitalt senki másnak a falu kovácsa részére. Mert ugye, tudja, hogy sok vetélytársa szeretné megszerezni magának a szemrevaló, facér férfit?
A másik bátortalanul bólintott, majd nagy levegőt vett:
— Tizennégy nap igen kevés. Nem lehetne esetleg négy vagy öt hét?
— Nem! Az sokkal több energiámat emésztené föl, és hatalmas veszélynek tenném ki magam a szellemvilágban. Nem éri meg, nem tudná megfizetni az árát.
Értem — bólintott csüggedten a doktorné. — Itt a pénze…
***
Hajnalban kelt, megmosakodott egy lavór forrásvízben, majd kiült az erdőszéli kunyhó elé, hogy átfésülje fekete hajkoronáját. A férfi, szokása szerint hangtalanul érkezett. Hátulról közelítette meg a fésülködő füvesasszonyt.
— Na, ki vagyok, szerelmem? — kérdezte, miközben tenyerével eltakarta arája szemét.
A nő nagyon is tudatában volt jövetelének, hisz elárulta erős izzadtság- és füstszaga, mégis megjátszotta a mit sem sejtő prédát.
Ha nem az erdész, akkor a világ legvonzóbb patkolókovácsa! És én ki vagyok, emberem?
— A fiatal banya! — válaszolta a másik, némi bosszúsággal a hangjában, az erdésszel való élcelődés miatt.
Most a nő fordult hátra tettetett ingerültséggel:
— Nem azt kérdeztem, hogy az ostoba falusiak minek neveznek, hanem, hogy neked ki vagyok!
— Az egyetlen nő az életemben. A nagy ő! — kezdte a férfi, picit megszeppenve. — Az egyetlen, akiért érdemes élni, akiért még ezt a bájital-komédiát is érdemes bevállalni, ingyen és bérmentve. Szeretlek! Csak téged!
— No, azért nem eshet annyira nehezedre a színlelés, hisz a kuncsaftjaid elkényeztetnek minden földi jóval.
— Mikor én csak téged szeretlek? Bolondulásig! Apropó bolondulás, ki a következő szerencsétlen, aki elhitte, hogy hat a bájital, és akinek majd két hétre „áldozatául” esek?
— A doktorné. De most ne ezzel foglalkozzunk, hisz alig van időnk, mielőtt fölébred a falu! Menjünk be gyorsan!
A kovács könnyedén kapta föl párját, és szertartásosan vitte be a kunyhóba, egy elnyújtott csók kíséretében. Akkor sem váltak szét ajkaik, amikor az ágyon fekve elkezdték tépni egymásról a ruhát.
— Nincs rajtad bugyi! — lihegte a férfi.
— Miattad, mert annyira vártalak — hazudta az asszony, hisz sohasem hordott alsóneműt.
Sokkal szabadabbnak érezte magát nélküle.
Gyakorlott mozdulattal emelte csípőjét befogadó pózba a ziháló férfitest alatt, és a gyors, kissé fájdalmas behatolást követő pillanatokban belevájta éles körmeit annak hátába. Teste íjként feszült meg, miközben halántékán megduzzadtak az erek. Érezte, ahogy lényét lassan elárasztja a gyönyör, és engedelmesen alámerült az ösztönök mámorító folyamában. A vér lüktetése ősi ritmust dobolt a fejében. Rövidesen minden sejt erre a ritmusra vonaglott ott, ahol nemrég még az értelem honolt.
— Te vadkan! — nyögött föl kéjittasan. — Az én vadkanom! Úgy, legyél mohó! Vedd el, ami jár neked! Igázz le, tépj szét, semmisíts meg…
A beteljesülést követően, hagyta, hogy az izzadt, izmos hústömeg, fejét a hasára hajtva, rövid álomba merüljön. A ránehezedő súlytól légszomja támadt, de nyugalmat erőltetett magára. A jövőn töprengve túrt bele a kovács sűrű hajába.

„Még egy hónap — gondolta —, esetleg másfél. Aztán nem kapsz többet a főzetemből. Két hónap múlva szabad leszel, én pedig odébbállok. Keresek egy új települést és egy másik Adoniszt.”  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése