Google+ Followers

2016. április 19., kedd

Sren Tilesh: Tovább

Napokig jártuk a sivatag forró homokját, mire elértünk a Szent Helyre. A dűnék szelíd lankái nyitott könyvekre emlékeztettek.
A trónus előtt megálltam. A nagymacska kimerülten lihegett mellettem. Vállára tettem a kezem.
Az Úr lenézett ránk, majd felnyögött, és lassan, ízületeit ropogtatva felállt. Fölénk tornyosult. Titáni volt, amint teljes magasságában kinyújtózott.
Sóhajtottam. Nem igaz, hogy egyesek mennyire tudják húzni az időt!
Na persze, könnyen van, aki az örökkévalóságot is maga teremtette.
Lesétált a lépcsőkön, lépésenként hagyva el egy-egy jottányit lenyűgöző nagyságából. Volt időm számolni a fokokat.
– Van egy spanglid? – kérdezte.
Előkotortam a zsebemből egy meggyötört cigarettás dobozt, és felé kínáltam.
– Tűz?
– Viccelsz?
Ezúttal Ő sóhajtott egy nehézkeset, majd egy fáradt pillantással felizzította a cigi parazsát.
– Pokoli nagy meló lehetett – jegyeztem meg.
– Minden az – felelte. – Megyünk?
– Ja, menjünk – bólintottam.
Állával felém intett. – Azokat, tudod, nem kéne. Bocs, de a Létezés Egyetemes Feltételei…
Az ég felé fordítottam a szememet, és leráztam magamról a fegyvereket. A hosszúkard aranyfelleget böffentett a homokból.
– A forradásokat megtartom – alkudoztam. – Ne is álmodj róla, azokat nem adom!
– Nem is kell – felelte mosolyogva.
Elindultunk.
Útközben a nagymacskára pillantott, aki most már nem is tűnt olyan kimerültnek.
– Nehéz volt a harc vele, mi? – kérdezte.
Belegondoltam.
Vér és belek, sebek, aztán forradások – lenéztem én is a ragadozóra, tekintetem elmélázott királyi tartásán, könnyed mozgásán. Ketrecajtó csapódását véltem hallani, hidegzöld, méricskélő szempár meredt rám, közönyösen dekázgatva, áldozat leszek-e, vagy méltó ellenfél.
És izmok, karmok és tépőfogak, és mégis…
– Harc volt? – kérdeztem vissza.
Beleszívott a cigibe, markával takarta a blázt a sivatagi szél ellen. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre a szája sarkában bujkáló, elégedett vigyort.
– Hová tartunk? – firtattam.
Most ő fordította az égre a szemét. – Ilyet is csak egy halandó kérdezhet! – szólt feddőn.
Nevettem, és jó volt hallani a nevetés hangját.
– Csak lehetőséget adtam, hogy kiéld isteni mivoltod – ugrattam.
Belátón biccentett, és mint egy igaz barát, nem rótta fel nekem, hogy ezzel is tisztában volt. Egy kósza tincset arcába sodort a szél. Megrázta a fejét, mint bolondos, kócos tinik, és leesett a glóriája. Hagyta, ahol volt. Ő is nevetett. Mentünk tovább. Sehol sem lehet ott maradni.
Kisvártatva felfénylett előttünk az Átjáró.
– Basszus – suttogtam, Rá emelve a szememet –, nem mondod, hogy tényleg…?
Rám ragyogott az a farmerkék szempár. Galaxisok lebegtek végtelen mélységeiben.
– Neked való hely – biztatott bólogatva.
Megint lenéztem a ragadozóra.
– És ő?!
Az Úr tűnődni látszott.
Vártam néhány végtelen pillanatig. Szörnyű, hogy egyesek mennyire tudják húzni az időt!
Végül megszólalt.
– „Szárnyra mily harc hőse kelt, aki e tűzhöz nyúlni mert”?* – mormolta. Aztán megfontoltan bólintott. – Veled tart – mondta.
Összemarkoltam a tigris nyakán a szőrt. Kellett a kapaszkodó. Az Átjáróra meredtem, aztán visszanéztem.
A glória kikacsintott a homokból. Olyan volt, mint a Szaturnusz gyűrűje. Benne minden porszem egy világot sóhajtott. Felé vezető nyomainkat kezdte homokkal takarni a szél.
A ragadozó kitépte magát a kezemből, és két ugrással az Átjárónál termett. Felhördültem.
– Ne! – sikoltottam utánakapva.
Feleslegesen féltettem. Az Átjáró kristályos ragyogásában a tigris megállt, és felém fordult.
– „Amikor befejezett – dünnyögtem, újfent a szememet forgatva – mosolygott rád a mestered?”*
Hallottam az Úr nevetését, és jólesett hallani. Egészséges, telt férfihang volt. Láttam, ahogy a világkapu felé pöccinti a csikket, láttam a szétrobbanó parazsat – a szikrák üstökösként süvítettek el mellettünk, a sötétedő égen csillaggá váltak.
Az Átjáró lassan az oldalára dőlt. Irdatlan méretű, nyitott könyvet formázott, a lapok szélei lépcsősort alkottak.
A lefelé vezető lépcsők előterében a nagymacska játékos-vadászó tekintettel lekuporodott, majd felém vetődött.
Nem volt időm számolni a fokokat.


*William Blake: Tigris /Szabó Lőrinc fordítása/

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése