Google+ Followers

2014. szeptember 18., csütörtök

Mentes Mátyás: Bájban

A vakító fehérség lassan tompulni kezdett, és ahogy egyre jobban rajzolódott ki minden előtte, úgy lett egyre kíváncsibb erre az új világra. Persze az elején megijedt, de ez csak természetes, hiszen most először érzékelt mindent. Körben sok-sok aprócska, csillogó lapocska, a szélükön egymásra helyezve, vakították.
– Hol vagyok? – futott benne a gondolat, azonban ez most sokkal különösebb érzéssel járt, mint amit eddig valaha tapasztalt, mert mintha megízlelt volna valamit, ami rajta kívül áll.
– Furcsa! – jutott eszébe megint egy újabb megjegyzés, és az előbbi érzés ismét áthatotta. Ez a vadonatúj érzet abban az üregben képződött, amiben egy furcsa nyúlványt figyelt meg, ami ide-oda járt, és több száz apró pont borította, melyek mindegyike külön ízt sajátított ki magának. Ekkor, szintén abban az üregben, koccant valami, és annyira megilletődött, hogy nem mert megmozdulni
– Ez egy konyha – hallotta meg azt a félig meddig ismerős hangot maga előtt.
Lassan és óvatosan ismét finoman fészkelődni kezdett, és a hang irányába kezdte el követni az előtte levő vonalakat, melyek lassan már formákká álltak össze, és mely formák aztán tárgyakká egészítették ki egymást. Aztán hirtelen a vonalak és téralakzatok nyugvó összességéből kivált egy újabb kerek és gömbölyű izé, mely szemben állt vele, és melynek a fölső részét egy bozontos szaggatott, alatta nem sokkal pedig annál egy jóval vastagabb folytonos vonal metszett. A szaggatott bozontos vonalak alatt egy- egy további kerek dolog fészkelt, és némán forgolódtak.
– Hol vagyok és mi ez? – kérdezte ismét. A kerek izé magasabbra emelkedett, és alatta egy még nagyobb kerek és ormótlan test vált láthatóvá.
– Ne mondd, hogy nem ismersz meg! – szólalt meg ismét gúnyosan az ismerős hang, és a lidérc hunyorgó szemekkel nézett a boszorkány arcába. Hirtelen minden élesen az elméjébe vágott, és hideg futott végig a testén. Tekintetét ide-oda kapkodta, elfogta az émelygés és szédülés, ahogy nem vett levegőt. Hápogni kezdett, és kezével hadonászott, mint akit fojtogatnak.
A boszorkány elfordult, és nyugodt hangon csak ennyit mondott:
– Beszív, kifúj. De csak lassan és nyugodtan.
A lidérc zihálva nyelte a levegőt, és két percnek is el kellett telnie míg légzése helyre állt.
– Mi történt? – kérdezte a lidérc, és hangjában tombolt a pánik.
– Ma új vendégünk érkezik, és ki kellett adnom a helyedet, ugyanis szűkösen voltunk már.
– A helyemet? – ismételte meg a választ a lidérc. Aztán derengeni kezdett előtte egy szó, amit nagyon sokat mondogattak neki még ez előtt nem sokkal is. Árvatoll. Ez volt a neve, és ebben a másodpercben eszébe jutott minden. – Mi ez az egész nyanya? – csattant fel Árvatoll, és felpattant a székről, pedig eddig nem is tudta, hogy ült. Álló helyzetében azonban elvesztette az egyensúlyát, és meg kellett támaszkodnia az éppen előtte álló mosogató szélében.
– Csak nyugalom! Semmi idegeskedés, és még egyszer ne hívj nyanyának, ha kérhetném. Odaát ez még elment, de most egy teljesen új helyen vagy. Új világ, új törvényekkel és itt nem tűrik annyira az orcátlanságot. Fegyelmet kell tanulnod, de nagyon gyorsan, ha nem akarsz keservesen élni.
Árvatoll szóhoz sem jutott, mert annyira elveszítette az egyensúlyát. Csak lehunyt szemekkel, kétségbe esetten szuszogott, és görcsösen szorongatta a mosogató sarkait. A boszorkány odalépett hozzá, és visszavezette a székéhez, miközben csendesen csitítgatta.
– Nyugalom, nyugalom – vigasztalta.
– Mi ez az egész Rözse? – nézett a boszorkány szemébe Árvatoll. Az némán, és komoly arccal elfordult tőle, és a konyha túlsó végébe ment, ahol a föld felett nem sokkal, az egyik fénylő lapocska a falról el volt távolítva. Helyén egy kicsi, de mély lyuk éktelenkedett, ami alá, a fal és talaj találkozásához, újságpapírok voltak leterítve. Az újságpapírokon néhány szerszámot vett észre. Azok nevei is lassan derengeni kezdtek előtte; kalapács és véső, de nem volt benne biztos, hogy jól emlékszik.
– Majd szép lassan minden ki fog tisztulni – nyugtatgatta tovább Rözse, és a lyukra mutatott a falon. – Éveken át itt laktál, de most megidéztelek emberi valóba, hogy helyedre egy új, frissen érkező kerülhessen.
Árvatoll csak pislogott Rözsére, majd miután a boszorkány látta, hogy teljesen hiába beszél neki, csak legyintett. A mosogatóhoz lépett, megnyitotta a csapot és megmosta a kezét.
– Nem könnyű dolog megszületni, mi? – próbálkozott barátságos hangon. Árvatoll még mindig csak ült a széken, és ártatlanul, mint egy kisgyerek nézett a boszorkányra. A teljes átalakulás még nem fejeződött be, ezért az alakja elég különös volt. Termetre nem lehetett magasabb egy átlagos tízévesnél, azonban a teste arányosságai, egy felnőtt emberéi voltak. Vékony volt, és keskeny arca alatt hegyes áll csúcsosodott. Szája fölött vékony bajusz kunkorodott, alsó ajka alatt pedig hegyes rövid szakáll meredezett, mint egy aprócska tüske. Rözse néni arra gondolt, hogy ez a kis lidérc nem is sejti, hogy milyen jó képű férfi lesz, ha majd egyszer a varázslata a végére ér, és Árvatoll teljes mértékben emberré válik.
– Mit mondhatnék? – dünnyögte a megszeppent lidérc.
– Mondjuk eléggé sokkos, nem? – próbálkozott tovább a boszorkány
– Mondjuk – felelte Árvatoll, és ismét csönd állt be kettőjük között. A lidérc fülét ekkor megütötte valami. Fejét felemelte, és már tudomást sem vett a boszorkányról, aki a kredencnek támaszkodva még mindig őt nézte. A konyhában alig hallható nyüzsgés kezdett bizseregni, mely fokozatosan erősödött. Elsőre úgy érezte, hogy nem is hallja az egészet, és akárhogy is erőltette a fülét, sehogy se bírta felfogni ezt a zajt. Azonban még is teljes valójában érezte, ezt a nyüzsgést, ami egyre jobban körül vette. Emberi füleivel nem is értette, hogy mit mondanak neki, de érezte, hogy sok másik valakik vagy valamik ő hozzá beszélnek, és egyek vele, de nem ebben a testi valójában, ahogy ott ült a széken, hanem valahol ott belül a mellkasa közepén érintkezik velük, alig érezhetően.
– Hallod őket igaz? – mosolygott rá Rözse. – Érted is még mit mondanak?
– Nagyon nehezen – mondta halkan Árvatoll.
– Hiányzol nekik, és aggódnak érted. De nem lesz semmi baj. Igazából fel se fogják, hogy eltűntél, mert az idő ott nem létezik, ahonnan te is érkeztél.
– Az meg mi?
– Na látod, erről beszéltem. De majd megérted ezt is, mint oly sok mást, és mikor eljön az idő, szabad démonként távozol erről a világról.
Árvatoll finoman bólogatott, de figyelmét ismét lekötötte a bizsergés. Mintha százan beszéltek volna hozzá egyszerre, megállás nélkül. Lelkébe nyugalom költözött, és úgy érezte, hogy a monoton hangok szintjére süllyed, mintha bármelyik pillanatban ismét egy lehetne közülük.
Ekkor hangos csattanás rázta fel. Rözse tapsolt.
– El ne rontsad nekem ezt, hé! Azt hiszed olyan egyszerű dolog életet adni? Becsüld meg magad, hallod?
Árvatoll ábrándozva és értetlenül meredt a boszorkányra.
– Mi mind itt élünk körülötted? – kérdezte csodálkozva.
– Ha mind nem is, de elég sokan vagytok.
– Mi csinálunk mi itt neked?
– Segítetek a varázslatokban, meg ilyenek.
– Foglyok vagyunk?
– Ez egy elég direkt megközelítése lenne a dolognak. Én inkább azt mondanám, hogy kiapadhatatlan energiaforrások – biccentett finoman Rözse. – Fel se tűnik nektek, mekkora hasznomra vagytok, miközben csak játszunk.
Kis csönd ereszkedett kettőjük közé, de ez a némaság immár sokkal bensőségesebb volt. Árvatoll arcán is enyhültek a vonások.
– Mind egy ilyen lapocska mögött lakunk?
– Ti nem laktok sehol. Mindenhol a világon egy időben vagytok jelen, de nálam mindegyikőtöknek saját helye van. – Ekkor Rözse néni elmosolyodott. – A hidegburkoló nézett is egy nagyot, mikor mondtam neki, hogy a plafonig kérem lecsempézni ezekkel az aprócska lapocskákkal. De végül is szépen megcsinálta.
– Miért kellett kiszedned onnan?
A kérdés mintha váratlanul érte volna a boszorkányt. Felegyenesedett, és ellépett a kredenctől.
– Ez egy kicsit bonyolult – sóhajtott Rözse, és már bele is kezdett volna, mikor észrevette, hogy lidérce nem is rá figyel.
– Már megint a zsongás? – kérdezte hangjából jól kihallható kemény éllel, mire Árvatoll eszmélt, és tekintetét, mely egy hűséges kutya ábrázatához tette hasonlóvá a boszorkány felé fordította.
A semmiből hirtelen fülsértő tülkölés hasított a konyhába. Árvatoll megrezzent. Fejét vállai közé húzta, és szemeit idegesen forgatni kezdte.
– Mi volt ez? – kérdezte halálra váltan, és egészen addig feszül maradt, még észre nem vette, hogy Rözse nevet.
– Ez, kérlek szépen egy autó volt.
– Autó?
– Kerekeken gurul.
– Kerék?
– Majd meglátod – legyintett Rözse, és megtörölte a nevetéstől könnyes szemeit. Sóhajtott, majd ránézett a hűtőszekrény fölött lévő órára. Elkomorodott.
– Mindjárt itt lesz.
– Ki lesz itt mindjárt? – értetlenkedett a lidérc.
– Az, aki miatt kiszedtelek onnan. Figyelj – kezdte sokkal komolyabban és hidegebben a boszorkány, és egész testével Árvatoll felé fordult, aki gyámoltalanul eltörpült az ő terebélyes alkata mellett –, az egész csak üzlet. Most te voltál soron, akinek mennie kellett, de ígérem, majd visszatérhetsz.
– Mikor?
– Sok év múlva.
– Mi az, hogy év?
– Majd megtapasztalod – felelte kurtán a boszorkány. Fogytán volt a türelme, ahogy az ideje is.
– Miért? – hangzott a kérdés, amire Árvatoll még mindig nem kapott választ.
A boszorkány ránézett, és egyre fokozódó lelkiállapotát igyekezett lecsillapítani. Mindebből Árvatoll egy szemernyit sem érzett meg.
– Ja, igen, az üzlet – kezdte lassan Rözse. – Szóval ez úgy van, hogy volt egy lány, aki megkeresett, és azt mondta, hogy szüksége van egy gazdag férjre, mert mit tudom én, az kell neki, mert úgy érzi, hogy csak a gazdagság teheti boldoggá.
Rözse szünetet tartott, és Árvatollra nézett, hogy az érti-e, amit mond. A lidérc arcán, most teljes érdeklődést látott.
– Csak hát – folytatta –, ugye mindennek van ára, és hát emberi mértékkel mérve ez nem olcsó.
Rözse ekkor értetlenkedés jeleit vette észre Árvatoll arcán, és gyorsan hozzá tette.
– Ez azt jelenti, hogy a bűbájért cserébe adnia kell valamit. – Árvatoll bólintott, hogy érti, mire a boszorkány ismét egyhangúan nekikezdett. – Szóval írtunk szerződést is melynek feltétele a lány részéről egy lélek beszolgáltatása volt, cserébe a munkámért. Ő megkapta a férjet, és most eljött az ideje, hogy törlessze az adósságot – sóhajtott, és a fali órára nézett a hűtő fölött. – Az embereknél minden olyan lassan történik – dünnyögte kicsit bosszúsan. – De majd észreveszed te is.
– És hogy tesz szert egy ember egy lélekre?
A boszorkány megrökönyödött. Nem számított arra, hogy ennek a frissen emberré lett lidércnek ilyen gyors lesz a felfogása, ilyen rövid idő alatt. Ismét sóhajtott egyet, és akadozva folytatta:
– Általában az első szülött gyerekre szól a megállapodás.
Kihúzott egy fiókot, és elővett egy szalvétába csomagolt valamit. Kibontotta, és Árvatoll láthatta, hogy a kis hasáb, amit Rözse a kezében tartott apró, kiszárított növényekből volt összepréselve.
– Ilyet adtam neki is, hogy mi után teherbe esett, a második hónap után vegye be. Nem fáj neki se, nincs mellékhatása, régi recept. – Türelmetlenül megint az órára pillantott. - Én is megkapom, ami jár nekem, és mindenki boldog. Azaz, hogy ja, fogjuk rá. Egy kicsit őket szokta frusztrálni a lelkiismeret, mert az emberek mindent a szívükre vesznek, majd ezt is meglátod – intett Árvatoll felé jobb kezével –, de a régi időkhöz képest szinte ingyen dolgozom. Komolyan, egy darab lélek? Ezért törnöm magam is felesleges.
A következő szavait Árvatoll nem hallotta, mert az orra alatt motyogta őket. Már éppen rákérdezett volna, hogy akkor minek csinálta az egészet, ha úgy érzi, hogy semmi értelme nem volt, de ekkor megint egy fülsüketítő hang vágta ketté a konyha meghittségét. Rözse néni megrázkódott, Árvatoll pedig, immár jóval kevésbé megijedve, érdeklődve nézett körbe a hang forrásának irányát kutatva.
– Megjött! – mondta a boszorkány. – Most ki kell menned. Ígérem, nem tart sokáig.
Azzal kiterelte Árvatollat a konyhából. Egy tágas étkezőbe érkeztek, ahonnan, három irányba nyíltak szobák. Mindegyik ajtaja kétszárnyú volt. Rözse néni a legtávolabbi szoba felé irányította. Oda belépve, egy újabb kétszárnyú ajtó nyílt, ami a leghátsó helyiségbe vezetett.
– Itt várj! – intett felé jobb mutatóujjával Rözse néni, és a lidércnek, valamiért esze ágában sem volt, hogy megmozduljon, hanem valami belső indíttatás következtében inkább mereven tartotta magát.
Hallotta, amint kinyílik a bejárati ajtó, és valaki belép Rözse néni mellé. Halk mormogás hallatszódott, hol élénkebben, olykor pedig tompán, de szavakat nem ismert fel egyet se. Aztán a bejárati ajtó ismét kinyílt, és azzal a lendülettel be is csukódott. A lakásba visszaállt a csend, csupán csak Rözse néni léptei dübögtek puhán, ahogy a sóbálvánnyá merevedett lidérc irányába tartott. Árvatoll ugyan nem ismerte még az idő fogalmát, de annyit érzett, hogy az egész tényleg nem tartott sokáig.
Orra előtt kinyílt az ajtó, és belépett a boszorkány. Megérintette, és Árvatoll elgémberedve engedte le karjait, és helyezte át testsúlyát teljes egészében a jobb lábáról a balra.
A boszorkány csapzott volt. Szemei elégedetlenül és bosszúsan villogtak. Visszavezette Árvatollat a konyhába. Leültette arra a székre, ahol eddig ült, és ő is helyet foglalt egy másikon.
– Felháborító! – kezdett bele. – Az ember megdolgozik az árért, és mégis átverik – pufogott a boszorkány.
– Ezzel szúrta ki a szemem, ez az átkozott némber! – És felmutatta Árvatollnak azt a néhány véres rongyot, amit kapott.
– Tudtad, hogy átver? – kérdezte Árvatoll.
A boszorkány bólintott.
– És akkor most mi lesz? – érdeklődött tovább a lidérc.
– Növeljük az elvált családok statisztikáját.
– Ezt nem értem – mondta a lidérc, mire a boszorkány csak megvonta a vállát.
– De én visszamehetek a falba, ugye?
A boszorkány a fejét nógatta, és nem nézett a szemébe.
– Sajnálom, de neked nem maradt más hátra, minthogy leéled az életet.

Átható csönd ereszkedett a konyhába, és Árvatoll úgy érezte ökölbe szorult valami a mellkasában, mert már nem hallotta a túlvilág zsibongását.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése