Google+ Followers

2017. január 21., szombat

Vihartáncos: Masquerade – Démontangó

Alig hallható, bukdácsoló a dallam. Botladozik az ujj a billentyűkön. Nem megy ez. Nehéz. Régen volt. Gondolata másutt jár. Mélázik. Tükörképe is mereng vele együtt.
Biztosan ezt szeretnéd?
Igen. Meg kell őt találnom.
Furcsa, mások hagynák ott, ahol van.
Én nem vagyok „mások”.
Tudom. Akkor hát… felkészültél?
Nem…
Helyes.

Langyos ködbe burkolózik a táj. A vastag pára lustán mozdul. Nehezen fedi fel azt, amire rátelepedett.
Valruva meztelen lába körül fodrozódik a köd és a pernye, akárha ördögi dzsinnek kergetőznének. Kísérője méltóságteljesen lépked mellette. A lány nem tudja, hogyan került ide. Arra sem emlékszik, mi okból. Megsimogatja az aranyló bundájú vezetőjét.
Itt valaha élet volt. Vidámság, játék, nevetés. És zene.
Utóbbi most is van. Távolról, alig-alig hallhatóan megüti a fülét egy-egy dallamsor.
Végiglépked a megperzselt füvön. Karja egy lendítésével széjjelebb foszlatja a felhőt. Súlyosabb a látvány, mint amit hitt. Gyomra görcsbe rándul.
Ezt teszi a rettegés” hallja a lényzet gondolatát.
A lány tovább megy. Követi az égett nyomokat. Hosszú haja aranylón felcsillan, térdig érő, egyszerű szatén ruhája égszínkék, szemével harmonizáló. Lassan lépked, nyugodtan, de elszoruló szívvel szemléli a környezetet. Itt valaha másképp égett a tűz. Melegítően, vért forralóan. S nem pusztítóan.
Az egyre erősödő zenét követve egy pub-hoz jut. Egy percig sem csodálkozik, hogy ez az épület viszonylag épen megmaradt.
Kísérő állata, aki eddig meghatározhatatlanul párduc és farkas egyvelegét mutatta formailag, kétkedő-kérdőn rátekint, majd sárgarigó képében a vállára röppen.
Valruva belép, lassan sétálva kiválaszt egy üresnek tetsző asztalt a fal mellett. Mellkasában érzi a dobot, a húros hangszerek földöntúli dallamot játszanak, kíméletlenül sikolt a duda.
Még csak most hangol a varázs.
A sárgarigós jövevényre alig páran hederítenek csak rá.
Az ének se várat magára sokáig. Mély, női, simogatón fenyegető hangon dalra fakad, majd táncra is perdül egy füstös-fekete, groteszkül gyönyörű lény, kegyetlen gúnykacagása az őrület határát súrolja, s akit megérint, vele együtt röhög fel, párt keres, s járja a pokoli táncot.
Sorra vesznek el a lelkek eme alvilági tangóban, egyre több lilán villanó szempár pillant a kékruhásra, azt lesve, mikor veszejti el magát a törékeny kismadár is.
A lány a sárgarigót a tenyerében tartva, elgondolkozva cirógatja annak tollát, s közben révetegen nézi a másik lényt, karcsú, szertelen játékát, körülötte a halálkeringőt. Egyre többen csatlakoznak, nem hagy nekik más választást a ritmus, a sötéten borzongató érintés és üzenete: tombolj végre! Valruva csakhamar egyedül marad, s bár őt is környékezik a nyúlkáló ujjak, mind addig nem érhetnek hozzá, míg ő így nem dönt.
A madárka megérzi őrzője rezdüléseit. Nem tetszik neki. Aggodalom járja át, elevenen csillanó, fekete szemével kíváncsian figyeli Valruvát.
Amaz rápillant. Jajj, ne!
– Kismadaram, jobb, ha feljebb röppensz. Nem neked való az, ami most fog következni – sóhajt fájdalmasan a lány.
A tetőgerendára rebbenti társát. A rigócska csipog és csivitel, de nem tudja visszatartani, hangja elveszlik az őrült forgatagban, ahogy Valruva egyre beljebb és beljebb halad, a füstös teremtmény felé.
Lépteit kíváncsi, gunyoros tekintetek követik. Várják a fejleményt, és hogy végre megtáncoltathassák őt.
Valruva a füstös feketéhez lép. Annak szája szó szerint fülig szalad széles mosolyában, hegyes fogai kivillannak, s ferdén metszett szemével kajánul rákacsint.
Meghajol előtte, leendő táncpartnere felé.
A zene kezd a csúcspontjához érni, könyörtelen vihogás harsan fel, ahogy a groteszk lény a madárkát derékon kapja. Valruva aranyló haja felcsillan a forgásban, követi táncpartnere lépéseit, egyre inkább érzi a vad, ádáz örömöt, rekedten felröhög ő is, árny-társával együtt nevetnek rá a halálra.
Aztán Valruva átveszi a vezetést, mélyen a lény szemébe néz, brutális gyönyör járja át, viszi a táncot, tudja a lépést, beleforognak a forgatagba.
A rigó már nem csipog. Hideg félelem kúszik a torkába. Nem tud odarepülni. Elrepülni sem. Csak felborzolt tollal, tehetetlenül szemléli mindazt, ami történik.
Őrzője kegyetlenül felröhög, hangja élesebben csendül ki, egyetértő kacajok társulnak hozzá, hiszen most már ő is érzi, őt is átjárja az indok, ami miatt démoni lény itt van. Ami miatt ő is itt van. Félni? Ugyan mitől? Lassan már mindent elvesztettem, nem maradt semmim sem. Adtam és széttéptek, kértem, és félrelöktek, elvették, ami kellett nekik. Hát hadd szóljon most a zene, lüktessen a vér, táncra, táncra, hadd mulatok, mikor sírnom kéne! Égjenek csak el mindazok, akik bántottak, fájdalmat okoztak!
Amaz tovább énekel, fűzi, szövi a varázst a lány köré, akinek hajában már meg is jelent egy-egy füstös tincs, bőrén fekete árnyak cikkannak át. Igézettje ránéz, élvezettel, buján csábítva fordulgat babonázója felé, kidomborítva nőisége minden porcikáját, csípőjét csalogatóan körözgetve.
A fekete démonnal derékon ragadják egymást, előbbi vékony, hosszú, fekete nyelvével élvezettel nyalja végig utóbbit a melle közétől a nyakáig, hogy aztán hátra döntve, szenvedélyes csókot válthasson vele. Partnere szeme patak-kékből pokoli bíborrá válik.
Valruva nem hallja a rigó kétségbeesett sikoltását. De a lény sem. Egymásban elveszve, immáron pokollá lesz a maszkabál.
A nőstény és lány kettőse miatti kéjes nevetések kíntól teli sikításokká válnak. Az eddigi táncpárok könyörtelenül esnek egymás torkának, tépik, marják a másik húsát.
Valruva és a teremtmény láza nem akar véget érni, fokozódik a szenvedély, mámoros simogatásuk a gyönyör marásává válik. A füstös tenyér megindul a feszes csípőtől a lány mellkasa, szíve felé, érzi annak heves ritmusát. Test a testnek feszül, tüzel a bőrük. Hörögve követelik egymást a magukénak, parázs vágyuk valódi szikrát lobbant maguk körül, a száraz fán vidáman szalad végig a tűz, szabadságától boldogan kapdos bele székbe, asztalba, epekedve issza fel a sötét vért.
Felszalad a gerendán.
És megpillantja a sárgarigót. Most már nem sietős neki. Lassan, akár egy dévaj nő, áldozatát elcsábítandó, közeledik a gerendán a kismadárhoz. Várja a vergődését. De az apró tollas szomorú-bölcsen tekint vissza rá.
Kiteljesedik a démontangós maszkerád, a lélekvesztős pokolkeringő.
Valruva gyengéden elválik a fekete társától.
Annak arcán a döbbenet. Tétován az ajka felé nyúl. Szeme elkerekedik, mikor meglátja a kék nedvességet a két ujján.
– Hogyan…? – nyögi rekedten. Leejti a karját maga mellé, ahogy térde rogy. Az ajkáról patakzó kék cseppek feloldják a sötét vért körülöttük. Feltámad a szél. A tűz kiáltása csupán lobbanó sóhajjá válik a hirtelen támadt viharban. Valruva égszínkék ruhája, szeme haragossá válik, sötét felhők gyülekeznek, villámok cikáznak. A mennydörgés szinte a föld mélyéről tör fel, sejtig hatol.
Élesen fuvoláz a rigó-ének, már-már gerjeszti az égzengést. Felocsúdik a közönség is. Némelyeken már nem lehet segíteni, az esőcseppek elmossák elveszett, füstté vált test-lelküket.
Valruva nem válaszol. Nincs szükség szavakra, azok csak figyelemelterelések és félreértések forrásai. Letérdel elé, aki immáron se nem füstös, se nem fekete. Átlátszó, gomolygó, akár a köd. Némán sír. A lány is. Kézen fogja. Térden állva, egymás szemébe néznek. Körülöttük a vihar elcsendesült, csak az eső zuhog, felfrissítőn, minden bánatot elmosón. Ismét megcsókolja a lényt, de immáron nem vadul. Finoman, puhán, vigasztalón.
Magához öleli, szorosan tartja, mígnem a gomoly-test aranylóvá nem válik.
– Bocsáss meg! Bocsáss meg azoknak, akik ezt tették veled! Bocsáss meg magadnak is, hogy hagytad, hogy ezt tegyék veled! És nekem is. Nem voltam veled, magadra hagytalak akkor, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Annak már vége. Már nem ugyanaz vagy, aki akkor voltál. Engedd el a múltat! A megalázást, meggyalázást, a kudarcot, a sérelmeket. Bántottak és bántottál. Felejtsd el! Változtatni azon már nem tudsz. De az itt és moston igen. A döntés a tiéd.

Egymásra néznek. Tükörképek. Tétova mosoly. Indul egy kéz, letörölni a könnycseppeket. Bátortalan nevetés. Felállnak, összeölelkeznek.
Rigó röppen, énekli teli torokból, hogy „itt vagyok értetek újra, testem és erőm erre gyújtva…”.
Elállt az eső. Elmosott kormot, pernyét, a szél kifújta az égett fa, hús, vér szagát. Tisztán jön-megy, kavarog a köd-szellemekkel, versenyre kel a sárga madárkával.
Lebontják a megégett bárt.
Léceiből, ami még megmaradt, csinos kis rakást készítenek. A rigó ismételten a meghatározhatatlan alakban huppan le melléjük, aranyló szemét büszkén a lányra emelve.
Aztán lángot fúj a máglyára. Örömtüzet gyújtanak belőle. Elégetik a fájdalmat, a bánatot, elégetik a keserűséget, táncot lejtenek meztelen. Újra megtelik a tér, visszatérnek az elvadult szelídek, újra szól a hegedű, gyors ütemet ad a dob, pergő ritmust a gitár, vidáman trillázik a duda is, tán még a hárfa is kihallatszódik. Megy a körtánc vidáman a máglya körül, újabb, kisebb gallyak is kerülnek rá, kisebb kis tüskék, fájdalmak, égjen csak, izzon el, fejük felett üstökösök milliói viszik a kívánságokat.
Pirkad, mire elfáradnak, és a máglya is már csupán meleget adó parázs. Együtt gyönyörködnek a hajnalban.
Új nap virrad a régi hamvára…

Végigfuttatja ujjait a zongorán. Lehangolóan szól. Nem csoda, hiszen öt-hat, ha nem több éve nem játszott rajta. Felé sem nézett. Nem tudott. Nem volt képes rá, apró kis démonkája nem engedte.
Azóta kedves a sárgarigó éneke.
Leül.
Tétova skálából lesz lágy valtzer, ami hirtelen átcsap pezsgő tangóba, éledjen csak fel a hangszer, s egyben önmaga is. Kicsit megbolondítja, a vad vágyat burleszkké oldja, csak azért, hogy aztán egy noktürnnel búcsúzhasson, gymnopedie-val ringassa álomba…
Végre újfent játszhat, mint oly régen nem: gyermekien, őszintén, mert szereti és élvezi, nem gondolva a megfelelésre, az elvárás kényszerére, s az ebből származó kudarcokra. Nincsenek többé. Nincsen többé rájuk szüksége.
Soha nem is volt.
És ez csak a kezdet.
Tudja, még sok ilyen kis teremtményt kell megkeresnie, megbékítenie a lelkében, önmagában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése