Google+ Followers

2014. december 7., vasárnap

Tátrai Miklós: Boszorkányos szerelem

Sok-sok évvel ezelőtt történt, hogy unokatestvéreimmel a nagymamánál találkoztunk. Öreg, de szépen rendben tartott parasztházban lakott a Duna mellett. A négy éve egyedül élő Nusi mamát gyakran látogatták a gyerekei, és mi, a kamaszkorban lévő unokák. Engem különösen kedvelt, mert szerinte, de ezt mások is állították, nagyon hasonlítottam a fiatalkori Sanyi papához. A falubeliek kedvelték, bár ha valakivel összeveszett, az jobban tette volna, ha meg sem születik. Mi tagadás, éles nyelvvel, és penge észjárással ajándékozta meg a teremtő. Idős korában is sokat dolgozott. Kacsákat, libákat nevelt a baromfiudvarban, amelyek száma állandóan változott. Egyszer eladott belőlük, máskor vásárolt néhány darabot. Legjobban feldolgozni szerette őket, szinte már hobbijává vált, hogy a levágott állatokat egészben, darabokban, de leginkább megsütve piacra vitte. Szerintem legjobban az alkudozást szerette. Haszna alig maradt, hiszen a húst sokszor hitelbe, vagy ajándékba is odaadta a szegényebbeknek. A piaci napot megelőző este és éjszaka a sütéssel telt el. Hajnalra friss árunak kellett lennie. A nagyi nagyon örült, ha ilyenkor segítséget kapott, ugyanis az éjszakázást egyre nehezebben viselte. A sülő kacsa, vagy liba őrzését, locsolgatását, szívesen hagyta megbízható vendégeire, ő addig szundikált kicsit.

Azon a napon is így történt, amikor Mónival, Lilivel és Lacikával őriztük a konyhát. A kisfiú nem sokáig bírta, tíz óra után elment aludni. Bekísértük a konyhából nyíló szobába, lefektettük, és mind a hárman ott maradtunk az alvó gyermek mellett. Különböző történetekkel szórakoztattuk egymást. Eleinte – többnyire kitalált – szerelmi kalandjainkat meséltük, majd kísértet- és rémtörténetekkel ijesztgettük egymást és magunkat. Móni hozta szóba, hogy ő egyszer véletlenül kihallgatta a nagypapát és Pista bácsit, amikor borozgatás közben egy falubeli asszonyról beszélgettek, akit sokan boszorkánynak tartottak. Sára nénit a kovácsmester vette feleségül, de senki nem tudta, hogy hol ismerkedtek meg, és honnan is jött valójában. Férje házasságuk harmadik évében váratlanul elhunyt, gyermekük nem született, senki sem folytathatta a mesterséget. Sára nem engedte elbontani a műhelyt, sokszor látták, amint tüzet éleszt a kemencében. Különös képességei voltak, vagy csak ezt gondolták róla az emberek. Tekintetével meggyógyította, vagy éppen beteggé tette a háziállatokat, megbolondította a leghűségesebb férjeket is. Többen megesküdtek rá, hogy éjszakánként bement hozzájuk a bezárt házba. Nem tett semmi rosszat, nem okozott kárt, csak ott volt, lebegett a föld felett, felment a padlásra, majd eltűnt. Akadtak olyan falubeliek is, akik szerint kutatott a padlásukon a régi ruhák között, talán el is vitt néhány darabot, de ezt nem tudták bizonyítani. Néha napokig eltűnt, azután váratlanul megjelent, mintha mi sem történt volna. Egyszer végleg nyoma vesztett, azóta senki sem látta!
Már éppen jópofáskodni akartam, hogy Sára banya bizonyára ószerest játszik valahol a világ másik végén, amikor hátborzongató jelenet fagyasztotta belém a szót. Halk nyikorgással kitárult az addig csendesen működő konyhaajtó, és olyan surranást hallottunk, mint amikor a gyertyát fújja el valaki. Belülről csaknem szétrázott a remegés, de a bátor férfit játszva kimentem a konyhába. Jobbra az előszoba ajtó – amelyet mindig csukva tartottunk –, tárva nyitva állt, és balra, a kamraajtón is kétarasznyi rést vettem észre. A kamrából lehetett felmenni a padlásra, ami az iménti történet hatása alatt ijesztően izgalmasnak tűnt. Ráadásul olyan szagot éreztem, ami a jelmezkölcsönzőre emlékeztetett. Folyt a víz a hátamon, a szívem hevesen kalapált. Nem tudtam megszólalni. Mi tagadás, nagyon megrémültem, bár pontosan nem tudtam mitől. Próbáltam logikus magyarázatot találni, és egy váratlan légmozgás okait keresni, amely kinyithatta az esetleg rosszul becsukott ajtókat. Visszafordultam a lányok felé, akik viaszsárga arcomat látva rémültek meg igazán. Közösen vizsgáltuk meg a bejáratot, amely zárva volt, a kulcs belülről ráfordítva, de mintha karikája mozgott volna egy kicsit. A kamrába is együtt mentünk be, egymást bátorítva, bíztatva. A padlásfeljárónál megtorpantunk, mert felülről ugyanaz a surrogó hang hallatszott, mint amikor kinyílt a konyhaajtó. Vacogó félelmem ellenére sem tudtam mást tenni, mint a hős szerepét felvállalva remegő térdekkel elindultam felfelé. Máig nem tudom, hogy ezután mi történt pontosan. A sötétben bevertem a fejem egy gerendába, majd fényességet, és egy álomszép, bronzvörös hajú fiatalasszonyt láttam, aki Sándornak szólított. Úgy rémlik kitárta karját, és én akaratom ellenére lebegve közeledtem felé. Ma is megborzongok, ha arra az édes ölelésre emlékezem. Mintha selyemsállal tekertek volna körbe, mintha ezernyi méhecske zümmögött volna körülöttem, és közben évszázadok repültek el mellettem. Egyre halkuló suttogást véltem hallani: „… senkinek nem mondhatod el! Találkozunk még, nem kell újabb ötven év! …senkinek nem mondhatod el! Találkozunk még, nem kell újabb ötven év!” Liliék rémült kiabálására már határozottan emlékszem. Lebotorkáltam a létrán, de kérdésükre csak azt a választ adtam, hogy semmit sem láttam a sötétben, de fejemet alaposan megütöttem. Bizonyára megszédültem egy kicsit. Nem nagyon hittek nekem, mert szerintük majdnem félórát voltam fent, és magamban sutyorogtam valamit. Meg is haragudtak, amiért ijesztgetem őket, és ostoba viccel próbálkozom elütni gyávaságom.

Reggel nem szóltunk semmit nagymamámnak, azonban ebéd közben Móni szóba hozta Sára nénit. A mama mérges lett, és nem a legszebb szavakkal emlékezett rá, bár azt ő sem tagadta, hogy a bronzvörös Sára nagyon szép volt.
A férfiak bolondultak utána. Nagyapátokkal is ki akart kezdeni – mesélte –, de akkor csődöt mondott boszorkányos tudománya. Mert boszorkány volt, az bizonyos. Senki nem tudta honnan jött a faluba, azután ugyanolyan váratlanul el is tűnt, legalább ötven évvel ezelőtt!
Kiesett a kanál a kezemből, és a többiek szerint olyan vörös lettem, mint a főtt rák. Köhögni kezdtem, így az egész jelenetet félrenyeléssel magyaráztam, amit szerencsémre elhittek. Másnap reggel arra hivatkozva, hogy megfeledkeztem egy fontos feladatomról, sietve haza utaztam. Minél távolabb akartam lenni a háztól, ahol történt valami, amit nem értek, és nem is tudok pontosan, de hogy szép volt, azt biztosan hittem. Abban a korban voltam, amikor a szerelem már megérinti az embert, a lányok már sokkal többet jelentenek egy játszótársnál, amikor – valljuk be férfiasan – korábban soha nem gondolt „áldozatokra” is képessé válunk egy mosolyért, egy érintésért, egy csókért. Sokáig ábrándoztam a padláson átélt élményekről, azután lassan, lassan háttérbe szorultak, hogy helyet adjanak a valóságnak.

Évek teltek el, friss diplomásként állást kerestem az internetes hirdetések között. Az egyik napon a szokásos módon léptem fel a világhálóra, azonban az álláshirdetések helyett egy társkereső lapra keveredtem. Újra próbáltam, de megint csak ugyanaz a lap jött be. Szórakozásból beleolvastam az üzenetekbe, és az egyiken – ami másnak bizonyára viccesnek tűnt – döbbenten állt meg a szemem:

Húsz éves bűbájos boszorka keresi elveszett párját! A választ „padlás” jeligével küldd!”

Egyszerűen nem tudtam, és nem is akartam ellenállni annak a belső kényszernek, amely cselekvésre ösztönzött. Kapcsolatba léptem a hirdetés feladójával. Hamarosan személyesen is találkoztunk. Soha nem éreztem olyan izgalmat és szorongást, mint amikor egy szál fehér rózsa társaságában várakoztam a rendkívül elegáns Boszorkánytanya étterem kistermében, amelyet nem én választottam. Az a képtelen gondolat zakatolt a fejemben, hogyha most a padláson látott nő lép be, akkor – történjen bármi – én azonnal elrohanok. A megbeszélt időpont után néhány perccel láttam egy hölgy érkezését, aki a ruhatár felé indult. A feszültség teljes erejével kitört rajtam. Remegtem, és óriási hőséget éreztem, arcom szinte sütött. Hallottam a pincér hangját, amint az érkezőt felém kíséri. Alig tudtam felállni az asztaltól, máris megpillantottam egy lányt, aki cseppet sem hasonlított az emlékeimben élőhöz. Zavaromat érzékelte, bájosan mosolyogva köszöntött, és mivel nem tudtam megszólalni, helyet foglalt velem szemben. Hosszú szőke haja, zöld szeme, hibátlan alakja semmi kétséget nem hagyott aziránt, hogy életemben eddig soha nem látott szépség ül velem szemben. Az első pillanatban beleszerettem. Lassan lenyugodtam, és beszélgetni kezdtünk. Nem sokat árult el magáról, kérdéseimet kedvesen elhárította, vagy a válaszokat megkerülte, inkább én beszéltem. Érdekelte gyermekkorom, szüleim, nagyszüleim élete, tanulmányaim, terveim. Olyan őszintén meséltem mindenről, mintha régi ismerősök lennénk. Ezt meg is mondtam neki, amire sejtelmesen csak azt válaszolta: „… lehet, hogy azok vagyunk, ki tudja melyikünk merre járt előző életében!” Meg akartam kérdezni, hogy ezek szerint ő elfogadja azt a feltételezést, hogy mindenkinek van előző élete? Nem tudtam megtenni, mert váratlanul elköszönt, és eltávozott. Ígérte, majd felhív, és kecsesen, szinte lebegve elhagyta a termet. Távozása után jutott eszembe, hogy bizonyára sosem látom többet, hiszen el sem kérte telefonszámomat.

Négy nap telt el találkozásunk óta, amikor „rejtett szám” kijelzéssel megszólalt a telefonom. Gyanútlanul vettem fel, majd az első szónál megismertem a hangját! Ő volt, aki napok óta ábrándokkal ás álmatlansággal gyötört. Újabb találkozót javasolt ugyanoda, ahol először láttuk egymást. Egészen más izgalommal készültem és érkeztem. Meglepetésemre már ott volt, ugyanolyan gyönyörűen, ahogy megismertem, csak sokkal komolyabban. Mintha most ő lett volna feszült és zaklatott. Az egész kistermet lefoglalta azért, hogy senki se zavarjon bennünket. Megesketett, hogy bármi is történik ma este, azt soha senkinek nem mondom el, és addig nem távozom, amíg ő nem engedi. Én sem gondolhattam másra, mint amire ebben a szituációban minden férfiember gondolhat, ezért őszintén és boldogan igent mondtam. Megfogta a kezemet úgy, mintha selyemsállal tekernék körbe, és mélyen a szemembe nézett. Fájdalmasan elmosolyodott, hátrébb dőlt és csak néztük egymást. Furcsa csendet hallottam, mintha méhek zümmögnének. Nem tudtam mi történik, miért változnak a fényviszonyok, mert szőke haja lassan sötétedni kezdett és bronzvörössé vált. Csaknem felkiáltottam, amiben a meglepetés és az ijedtség hangja szólalt volna meg, azonban kezét ajkára téve csendre intett. Úgy láttam lassan arca is változni kezd, ezért lehunytam szemem a káprázat elől. Mikor újra kinyitottam, már ott volt velem szemben az, aki kamasz koromban a padláson elvarázsolt.

Hosszú percek teltek el szótlanul. Szívem hevesen kalapált, képtelen voltam elhinni, hogy ez valóság. Velem szemben ül egy félelmetesen gyönyörű nő, aki az előbb még teljesen másként nézett ki, aki legalább száz éves, de akkor tényleg egy boszorkány. Miért? Mit akar tőlem, és mi lesz ebből az egészből? Kavarogtak a gondolatok a fejemben, miközben beszélni kezdett.
Örökkön örökké voltak, vannak és lesznek olyan emberek – mesélte – akik különleges képességekkel rendelkeznek. Ha nem szegik meg a mi törvényeinket, akkor háromszor száz évig élnek, aztán köddé, széllé, felhővé válnak. Ti boszorkányoknak neveztek minket, pedig mi is emberek vagyunk, csak különlegesek! Nem azokról a szerencsétlenekről beszélek, akiket máglyára küldtek, megbélyegeztek, kiközösítettek, mert azok nem mi vagyunk! Bennünket ember el nem pusztíthat. Tehetünk jót is, rosszat is, ahogy erre parancsot kapunk. Sokszor évekig, évtizedekig élhetünk egyszerűen, feltűnés nélkül, és bizony előfordul ilyenkor, hogy hétköznapi emberi érzések hatalmukba kerítenek bennünket. Megtanulunk szeretni, szenvedni, együttérezni másokkal, azonban ez, a mi törvényeink szerint megbocsáthatatlan! Mindegyikünknek van valami feladata, amit teljesítenie kell. Nekem a régi évszázadokat kellett gyűjtenem, ezért kerestem a minél régebbi tárgyakat, ruhákat a padlásokon, és azok illatát kellett magammal vinnem. Egy napon azonban baj történt! Beleszerettem alvó nagyapádba, amikor éjszaka a hálószobájukban jártam. Nem csak akartam őt, hanem szerettem, és vágytam rá! Ez nálunk megengedhetetlen, ezért el kellett tűnnöm abból a korból. Ötven évig szenvedtem különös rabságban, de erről nem beszélek neked, mert úgysem értenéd. Azzal a paranccsal tértem vissza, hogy bosszút kell állnom, tönkre kell tennem téged, aki nem csak nagyapád vére vagy, hanem hordozod az ő vonásait, tulajdonságait. Azt hittem könnyű feladat lesz. Felcsaltalak a padlásra, de amint megláttalak, képtelen voltam engedelmeskedni a parancsnak, és engedtem, hogy elhatalmasodjanak rajtam az emberi érzések. Igazi nő akartam lenni és semmi más. Nem érdekelt mi lesz ezután, felhő leszek-e, vagy szél, esetleg köd, vagy napsugár! Újabb büntetés várt rám, és a választás lehetősége. Kettőnk közül egyikünknek örökre távoznia kell! Ezért találtalak meg, ezért vagyunk most itt!

Akadozva kapkodtam levegő után, úgy éreztem fejemben mázsás harangok zúgnak. Arcom égett, mintha magas lázam lenne. Ha nem a szemem láttára változik át egy szende szőke lány, valóságos bronzvörös hajú démonná, egy szavát sem hittem volna el, de így, semmi okom sem volt kételkedni. Alig hallhatóan suttogtam a szavakat.
Nem érdekel ki vagy, és ki voltál! Szeretlek! Kérlek, változz vissza azzá, ahogy megismertelek, és menjünk el innen nagyon messzire, ahol boldogok lehetünk. Ígérem örökké szeretni foglak!
Nem lehet! – mosolyodott el fájdalmasan. – Olyan gyengék vagyunk hozzá, mint száraz falevél a tomboló szélben. Mind a ketten elpusztulnánk!
Akkor közétek akarok tartozni, bármi áron!
Nem lehet! Arra születni kell!
Akkor most mi lesz?
Amit mondtam! Egyikünknek meg kell szűnnie!
Meg kell halnia?
Nem! Távoznia kell egy másik világba, ahonnan nincs visszatérés!
Együtt nem lehet?
Sajnos nem! Vagy te, vagy én! Mégpedig hamarosan!
Akkor legalább változz vissza, hadd csodáljalak még egy kicsit, amíg választanak kettőnk közül.
Már nem kell választaniuk, mert tudják, hogy szeretlek, és így már nem tartozhatom közéjük. Mennem kell!


A terem váratlanul elsötétült. Éreztem elengedi a kezemet, majd alakját ezernyi apró fényes pontocska rajzolta körbe, amelyek fénysugárrá álltak össze. Hirtelen kinyílt az ablak, enyhe szellő simította végig arcomat, felkapta a fénysugarat és elvitte. Hiába kaptam utána, csak a levegőt markoltam meg. Leborultam az asztalra és zokogtam, ahogyan még sohasem. Sirattam az én drága boszorkányomat!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése