Google+ Followers

2014. március 6., csütörtök

Kelvin: Sellő

Hideg van ma reggel, nem is nagyon volt kedvem elmenni csónakázni Anyával, de nem akartam megbántani. Jobb dolgom úgyse lenne, és ő is jól érzi magát, amikor azt hiszi, hogy érdekel a horgászat. A mi családunkban nem furcsa, hogy anyukám szokott horgászni, de másoknak sokszor el kell ismételnem, hogy nem, nem az apukámról van szó.
Olyan az idő, mint akkor volt. Pont egy éve derült ki, hogy Ádám megölte a testvérét. Vízbe fojtotta, mikor a szüleik elengedték őket játszani egy délelőtt.
Imádtam a Balatont, ez azóta sem változott. Úgy értem, maga a hely szeretete. Mert, különben, minden más lett. Ádámot úgy vitték el, mintha valami veszett állat lenne, fehér ruhás emberek fogták le, és kötözték hozzá a hordágyhoz, míg Éva néni összegörnyedve visított a lánya hullájánál. Ádám úgy üvöltött, mint akit nyúznak, a kislányt pedig két ember emelte ki a vízből. Fehér ruha volt rajtuk, kezükön kesztyű, és eltartották maguktól a kis testet. Sajnáltam Krisztit, szerettem vele játszani. Szerintem a bátyja is szerette, de mikor ezt elmondtam Anyáéknak, azt mondták, ne is gondoljak rá többet. Persze, ők nem tudják…
Ádámon már pár napja észre lehetett venni valami furcsát, de én azt hittem, megint csak szórakozik. Mindig megvoltak a maga játékai, amikbe senki sem láthatott bele. Sokszor beszélt magában; amikor társasoztunk, hirtelen úgy alakította a szabályokat, hogy mindenképp ő kerüljön ki nyertesnek. Ennek ellenére mindig kerestem a társaságát, jó volt vele lenni. Elvesztettük a valóságérzékünket, olyan birodalmakban vándoroltunk, amiket nélküle el sem tudtam volna képzelni. Tudom, hogy az is képzelet volt, amit játszottunk, de vele valóságosabb lett még a valóságnál is.
Egyszer elloptunk egy csónakot, azt hiszem, azzal kezdődött az egész. Egy ugyanolyan nádas mellett álltunk meg, mint most, mert onnan nem láthattak minket a partról, és mi sem láttuk őket. Kalózoknak gondoltuk magunkat, aztán hajótörötteknek. Tényleg éhesek és szomjasak lettünk, és Ádám azt mondta, nem ihatunk a tengerből, mert akkor szomjan halunk. Nem fért a fejembe, hogy halhatnánk szomjan a víztől, de neki elhittem, és amúgy sem volt kedvem beleinni abba a büdös, zavaros vízbe.
– Fogjunk sellőt? – kérdezte.
Onnantól kezdve vízi tündérekre vadásztunk. Kihajoltunk a csónakból, és a vizet kémleltük, belelógattuk a kezünket, és amikor hínárhoz értünk, eszelősen kiabálni kezdtünk, hogy ott a sellő. Ádám azt mondta, hogy mivel a sellők félig halak, ezért ott kell keresni őket, ahol a többi hal van. Irigykedve és félve néztük a távolabbi horgászokat, minden pillanatban azt vártuk, hogy kifognak egyet a mi hableányaink közül. Egész délután a csónakban ültünk, kiabálva, máskor meg elcsendesedve. A Nap mindkettőnk bőrét vörösre égette, de este, mikor lefeküdtünk aludni, arra gondoltunk, hogy másnap megfogjuk a Balaton sellőit.
Reggel nem találtam Ádámot, se a reggelinél, se a parton. Megkérdeztem a szüleit, azt mondták, elmentek játszani a testvérével. Talán még féltékeny is lettem, unottan mászkáltam egész délelőtt. Az idő is rosszra fordult, felhők gyülekeztek az égen, hideg szél támadt, én pedig csalódottan gondoltam arra, hogy emiatt biztosan elmarad a mai vadászat.
Ebéd előtt voltunk már, mikor látom, hogy Ádám futva közelít felém, de nem jött el a házunkig. Integetett nekem, hogy kövessem, és a part felé futott. Követtem, bevezetett a nádasba, és hirtelen megállt előttem:
– Fogtam egy sellőt, de nem mondhatod el senkinek.
Csak bólintottam, közben próbáltam a sűrű növényzeten át meglátni, mit bújtat. Mikor megmutatta, hangosan felkiáltottam. A kis Kriszti feküdt ott, kilógó nyelvvel, lila arccal. Szőke fürtjei az arcához tapadtak, vékony teste alig tenyérnyi mélyen lehetett a vízben a növények közt.
– Na? Fogtam sellőt?
Eszelős volt a tekintete, könny csillogott a szemében. Már akkor tudtam, hogy megbánta, amit tett, csak nem akarta beismerni. El akarta játszani, hogy nincs semmi baj, hogy valóban sellőt fogott.
Hazáig futottam, ahol mindent elmondtam. Eleinte el sem akarták hinni nekem, csak akkor, mikor az izgalomtól elhánytam magam az udvaron. Onnantól kezdve nem sokra emlékszem. Mentőt hívtak, de nem a szüleink. Mire mi kiértünk, az arra járó emberek már megtalálták őket, mert Ádám hangosan kiabált valamit, aki a közelébe ment, azt meg akarta ütni, őrjöngött. Az anyját még meg is harapta, mikor az megpróbálta lecsillapítani. Aztán megtalálták Krisztit is, Ádámot elvitte egy mentő, a kislányt meg letakarták a parton.
Azóta semmit sem hallottam felőlük. Nem jöttek többé a Balatonra, velünk sem beszéltek többet.
Kivéve Ádámot. Ő minden nap meglátogat, mióta berakták abba a kocsiba. Azt mondja, most nem jó neki, olyan helyre vitték, ahol nem engedik játszani, és csak velem tud kiszabadulni egy kicsit. Örült neki, hogy mi újra itt nyaralunk, azt mondja, rajtam keresztül ő is jól érzi magát. Csak akkor beszél, ha csend van, néha vicces dolgokat mond, olyankor az emberek azt hiszik, magamban nevetek. Anya is, ilyenkor látom, mikor magamban elmosolyodom, hogy felém villan a szeme, de aztán úgy tesz, mintha a világon se lennék, a vizet kémleli, de azért összeráncolja a szemöldökét, és sóhajt egy nagyot.
Innen pont látom a nádast, ahol elkezdtünk sellőkre vadászni. Ádám azt mondja, Krisztiből azért csinált sellőt, hogy játszani tudjunk. És még azt is mondja, hogy Anya nem tud úszni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése