Google+ Followers

2014. október 5., vasárnap

Csordás Judit: Egy kis hüppelüpp

Kelj fel! Kelj fel! – ordítja a hang fejemben. Könnyű neki, ő csak egy hang. Nehéz nekem, hiszen nem tudok megmozdulni. Oldalra pillantok. A gonosz kis lények még mindig őrült tekintettel néznek rám. Szőrös hátuk erős ívben domborodik, karmaikkal a földet kaparják. Pofájukból kimeredő mintegy ötven fogukról megállás nélkül folyik le a nyál. Elképzelésem sincs, hogy tudnak ennyit termelni, így is tocsogok a testnedveikben. Nincs időm tovább gondolkodni, az élő szökőkutak rám támadnak. Kinyújtom a kezemet, erősen koncentrálok, ahogy Amalitól tanultam. Sikerül. Pajzsomról visszapattannak a kis dögevők. Újra próbálkoznak, nekifutásból rontanak a körülöttem lévő kék izzásnak. Nagyot csattannak, nyüszítés hallatszik, de nem adják fel, ismét nekiiramodnak. Immár biztos vagyok benne, hogy nem ők az erdő eszei. Újabb koppanás, újabb hiábavaló kísérlet. Kezdem unni a helyzetet, próbálok egy valamire való varázslatot találni, hogy elűzzem őket, de be kell látnom, kicsit sem figyeltem a mesteremre. A dühős nyáltengerek sem szívlelik a helyzetet, felhagynak a próbálkozással, leülnek körém, úgy gondolom, tanakodnak. Hogy együk meg? Nem tudom… szerinted? Szerintem fussunk neki még egyszer. Ne, már fáj a fejem. Üljünk inkább és nézzük. Ez jó, ez jó lesz. Sajnos a gondolatolvasáshoz nem értek, így csak tippelek.
Órák telnek el, de a nedvedzők nem tágítanak. Amalira gondolok, mit tenne ő a helyemben? Ó, hát biztos valamiféle hüppelüppel már régen kiszabadult volna, nagy mestere a varázslatoknak. Lehet, hogy figyelnem kéne rá néha. Az a tanácsa sem volt rossz, hogy ne jöjjek egyedül az erdőbe, mert különös lények lakják. Gondoltam én, hát nekem mi árthat? Elvégre kiderült: boszorkány vagyok. Mindezt olyan természetességgel közölték velem, hogy azóta is úgy gondolom, én hibáztam, amiért nem tudtam róla.
Fél éve még csak átlagember voltam, az egyetemen tanultam, jó pár évvel megcsúszva. Majd jött az email… EMAIL! Még most sem bírom felfogni, a boszorkányok is beléptek a digitális világ körforgásába. Örültem a levél tartalmának, nyertem egy utat a rejtélyes szigetre, amelynek gyönyörűségéről mindenki ódákat zengett. Mondjuk kitalálhattam volna, hogy nem igazi nyeremény, elvégre nem játszottam semmivel sem, de akkor ez eszembe sem jutott. Egy főre szólt a jegy, így hát összepakoltam és jöttem. Amali már várt rám, azt mondta idegenvezető, én meg hittem neki. Fehérré őszült haja sok apró tincsbe volt fonva, melyeket pálcával, teljes összevisszaságban erősített a feje köré. Gondoltam magamban, ez igen, ez extrém csóka, tán még iszik is majd velem. Még akkor sem ötlött fel bennem az isteni szikra, miszerint itt valami turpisság van a dologban, amikor ahhoz a roskatag, ódon házhoz cipelt el, mondván ez a panzi. Kérdeztem is tőle, mi az a panzi? Utólag a válasza is egy jelnek tűnik: „Panzi, hótel vagy mi a csudának hívjátok ezeket, ti emberek?” De nem kérdezősködtem tovább, hiszen az elém táruló látványtól bokámig száguldott az állam. A ház udvarában egymásba ölelkező matuzsálemkorú fák olyan mesébe illő miliőt kölcsönöztek a panzinak, hogy úgy éreztem, az egész életem leélném ott. Egy-két fáról már rég elkorhadt hinták lógtak, szomorú, sem mint félelmetes hangulatot teremtve. Nem gondozták a növényeket, minden úgy nőtt, ahogy azt a természet elrendelte. Bámészkodtam volna még, de Amali izomból bokán rúgott, na menjél mér, tüstént felkiáltás kíséretében. Kicsit erőszakosnak véltem, de gondoltam öreg már, miért haragudjak rá? Hát inkább mentem. A ház belülről sem festett szebbnek, mint kívülről. Poros függönyök, poros bútorok, még az előttem elszáguldó patkányon is vastag por ült. Na, azt hiszem ekkor sejlett fel bennem először, hogy valami nem stimmel. Nem tűnt éppen egy főnyereménynek. Épp megemlítettem volna Amalinak panaszaimat, amikor csöndre intett. Még most is emlékszem minden szavára: „Jaj, ne panaszkodj itt nekem, inkább csinálj egy kis hüppelüppöt! Na, ne nézz már rám úgy, mint Ekelt amikor közöltem vele, hogy sikerült a proszektúr varázslat. Tudod, amikor eléred, hogy a fák ugassanak, jaj, még most is nevetnem kell, ha csak rá gondolok. De hát honnan is tudnád te. Na, mindegy fiam, ha még nem jöttél volna rá – bár Botang vagy te is, ami ésszel jár –, nem nyertél te semmit, csak ide akartalak csalogatni. Szóval, amúgy te egy boszorkány vagy. Dolgozd fel, családi örökség! – mondta erélyesen, majd faképnél hagyott. Nyilván nem hittem neki, de mégsem mehettem el. No, nem azért mert küldetéstudat gyötört, egyszerűen csak bezárt ajtót, ablakot. Akkor még nem gondoltam, hogy varázslattal, azt gondoltam: ő egy igen ügyes szociopata. Volt időm gondolkodni a felelőtlenségemen, mindenestre, amikor egy hónapnyi bezártság után sem éheztem vagy szomjaztam, kezdtem hinni Amalinak. Mikor gondolatban először osztottam igazát, visszatért hozzám. Azt mondta, jó, most már beszélgethetünk. Az első kérdésem természetesen az volt: nem lett volna egyszerűbb egy varázslatot bemutatni, amivel bizonyítható, hogy léteznek boszorkányok? Ezen elgondolkodott, azt mondta, jogos, ez egyszerűbb lett volna.
Szóval kiderült, ő a nagyapám, rég nem látott szüleim is boszorkányok voltak, de ők nem kívánták ezt a sorsot, emberként akartak élni. Csak a szokásos. Amali és én sem tudjuk mi lett velük, hosszú ideje, hogy nem láttuk őket. Nagyapa sokat tanított nekem, hogy kell varázsolni, összpontosítani, de általában ilyenkor nem figyeltem. Sokszor kaptam magam azon, hogy számolgatom a kreditjeimet, hogy vajon ez a félévem sikerül-e végre? Ilyenkor erős mozdulattal csapott meg a varázsbotjával. „ Ne gondolkozz, csinálj egy kis hüppelüppöt!” – mondta mindig. Én meg erre azt, hogy fogalmam sincs mi az a hüppelüpp, hiába ismételgeti. – Oh, hát ha ezt nem tudod, nem tudsz semmit – válaszolta dühösen.
Emlékezésemet visító hang zavarja meg. A nyálszörnyek összerezzennek, még több folyadékot elveszítve ezzel a testükből. Köpetükben állva, remegve tekingetnek az éles hang irányába. Engem is érdeklődéssel tölt el a zaj forrása, árgus szemmel pislogok bele a sötétségbe. Egyszer csak Amali bukkan elő a fák közül, egy két gally a ruhájába is beleakadt, így igazán őrültnek néz ki, az éles visítása sem segít az imidzsén. Hadonászó mozdulatokkal, és különös mormolással csalogatja maga felé a köpetragadozókat, akik ismét felveszik harci pózukat. Sajnos nagyapával szemben semmi esélyük sincs. Dehogy sajnos, hiszen megmenekülök. A legtöbbjüket kiteríti a bolond öregemberből érkező fehéres villanás, a maradék, aki talpon marad keserves sírás közepette, leszegett fejjel rohan be a fák takarásába. Elcsendesül a táj.
Mit mondtam neked az erdőről? – kérdezi dühösen szuperhős nagyapám.
Hogy ne jöjjek ide – felelem.
És idejöttél?
Ide!
Na, látod – konstatálja az öreg, majd elfordul tőlem. – Hallottad ezt?
Nem én, csönd van – mondom teljes nyugalomban.
Bizony, mélységes csönd. Nem jó ez így, nagyon nem – fürkésző szemekkel néz az erdő sűrűjébe egyik szemöldökét olyan magasra húzva, hogy már az maga varázslatnak sejlik.
De hát, most csaptál le a rettegett fenevadakra – nézem értetlenkedve. – Mit vársz, hőzöngeni kezd az erdő?
Amali hangos nevetésben tör ki, olyan sokáig nem tud megszólalni, hogy kezdek zavarba jönni. – Mi olyan vicces?
Még, hogy fenevadak, meg rettegett! – Bugyborékolva tör fel belőle ismét a kacaj, tényleg kezdem rosszul érezni magam.
De hát csorgott a nyáluk, meg sok foguk volt, ráadásul meg is támadtak. – Úgy érzem, igazságtalanul gúnyol ki.
Igen, igen. Na, ők olyanok, mint nálatok mondjuk a csirkék. A húsáért tartják őket. No, persze nem azért, hogy megegyék, hanem mert remek alapanyag egy-két bájitalhoz. Szóval remélem érted… megijedtél húsz csirkétől – kacag tovább.
Mégis úgy láttam, te is elővetted a varázserőd, hogy megküzdj velük.
Dehogy vettem, ez egy egyszerű oszlató varázslat volt, csak némelyikük túl közel állt. Én nem akartam… – Hirtelen csöndre int. – Hallod ezt?
Mondtam már, hogy nem hallok semmit, tudom, tudom, ez neked valamiért rossz, de… – Gyorsan elhalkulok. Én is felfigyelek a neszre. Távolról döndülések hallatszódnak, ütemesen rengenek a fák. Nagyapára nézek. – Mi ez?
Oh, na itt a rettegett fenevadad. Most azt hiszem szükség lesz az erődre. Teleportálj el!
Hogy mit csináljak?
Teleportálj, így mondjátok, nem?
Tudom mit jelent, de nem értek hozzá. Ez a varázspajzs már sikerült, de azt hiszem, eddig terjed a tudásom.
Oh, az ide kevés lesz. A csirkéket még visszatartotta, de ezt nem fogja. Mind a kettőnket nem tudom elteleportálni. Nem kétséges, harcolnunk kell! Szükséged lesz egy kis hüppelüppre!
Én elhiszem, hogy szükségem van rá, neki viszont nincs rám. Mégis mit csináljak? – kérdezem kétségbeesve.
Nincs időnk megtárgyalni a kérdést. Egyik pillanatról a másikra törnek ketté a fák előttünk. Egy testalkatban leginkább dinoszauruszra emlékeztető óriás dühgóc csap elő az erdőből. Retteneteset ordít felénk, leheletének ereje a mögöttünk álló fáknak csapja testünket. Ocsmány egy feje van a lénynek, csak, mint a csirkéknek, neki is ötven körüli foga van, azonban ezeknek darabja akkora, mint egy nyáldög. És neki nem is sikerült elrendezni azokat a szájában, összevissza kuszálódva ágaskodnak ki belőle, az égtájak minden irányába. Orra egy óriásra nőtt, jól megcsavart krumplira emlékeztet, olybá tűnik mintha csak hetykén oda ragasztották volna. A szeme óriási, mélyen bent ül a koponyájában, biztos nem a periférikus látása a fő szkillje. Az arca többi részét nem is lehet arcnak csúfolni, az összegyűrt papírszalvéták tüchtigebben állnak a szemeteskosárban. A testének felépítése egy T- Rex-re emlékeztet, azonban Groteszknek nincs farka. Egyáltalán. Ettől még groteszkebb. Nincs időm tovább csodálni, gyors mozdulattal nyújtja felénk karját, amiről még sebtében megállapítom, nem arányos a méreteivel. Mutáns kezével épp elkapna, amikor nagypapa repülő fénygömbként belecsapódik a testébe. Hátra esnek. Amali szédülve kel fel, Torz pedig dühösen. Kiszemel magának, rájött, hogy én vagyok a gyenge láncszem. Minden erőmet összeszedve koncentrálok, és igen, sikerül, a pajzsom kék izzással zár körbe engem.
Esküszöm, egy pillanatra úgy tűnik, elmosolyodik, kigúnyol engem. Lendületet vesz, majd felém csap túlméretezett karjával. Abban reménykedem, pajzsom kitart. Hamar elszáll bizakodásom, fájdalmas ütéssel az oldalamban repülök be a bokrok közé. Még össze sem szedem magam, a Monstrum már felém baktat.
Most kéne egy kis hüppelüpp – ordítja felém Amali. – Könnyű az!
Ha ő mondja… Felemelem a kezem, próbálom szuggerálni Gólem fejét, de képtelen vagyok bármit is elővarázsolni a kezemből. Fogbajnok a magasba emel, majd tiszta erővel a földhöz csap. Ha most nem tört el a gerincem, akkor már nem is fog. Erős gerinc ez, még mozog. Még mielőtt – eddig észre sem vett gigászi méretű – lábaival rám taposhatna, nagypapa hangos üvöltéssel eltereli a figyelmét. A lény felé indul, nagyobb elánnal szedve óriásmancsát, tudván erősebb ellenféllel van dolga. Amali hangos igeszórásba kezd, számomra úgy tűnik, kétségbeesetten mormolja egymás után az összes ismert varázsigét. Percenként változik a Monstrum mozgása, hol megfagy, hol tűzben fürdik, hol el-eltelportál. De folyton visszatér. Magam sem értem. Úgy látom nagypapa kifogyott a szuszból, úgy, mint az egyszerű ember, előretett karokkal, harci pózban várja a sorsát.
Fiam, ha valamikor, akkor most találj erődre, mert itt bajok lesznek – mondja nekem a nyilvánvalót. Groteszk felkapja nagypapát, fejét egyik kezébe, lábát másikba helyezi bele, szép komótosan. Gyanítom, hogy a kettétépésére készül.
Hiába koncentrálok, nem jön semmi a kezemből – üvöltöm dühömben. Hirtelen erősen tör rám az érzés: nem szeretnék nagypapa nélkül élni. Bár nem is fogok, utána úgyis engem öl meg a Monstrum.
Nö..ö..köz..böl..k.ll, a sz..böl – bugyborékolja Amali a Szörny keze között kikandikálva.
Nem értem, a szádon van a keze – ordítom.
Oh, pardon – mondja nagypapa, miközben utolsó erejével lelöki Rút mancsát az arcáról. – Ne a kezedbe összpontosítsd az erőt, az csak körítés. Legbelülről próbáld meg kiküldeni az akaratodat.
Okosan hangzik, ilyet sem mondott még nekem nagypapa. Nagyon kétségbe lehet esve. Fogbajnok megunja a párbeszédünket, visszanyúl nagypapa fejéhez. Eldöntötte: széttépi.
Nem tudom mit tegyek, sokkal könnyebb lenne, ha kicsi lenne Ocsmány, akkor nem okozna gondot. Ez az! Abban a pillanatban, mikor Monstrum lendületet vesz nagypapa széttépésére, én minden erőmmel arra koncentrálok, hogy minél kisebb legyen. Becsukom a szemem, nem merek oda nézni, félek, hogy nagypapa kettétépett testének látványa tárul elém.
Ne hunyorogj már, nyisd ki a szemed! – veti oda Amali.
Boldogan tekintek fel. Még él! Odarohanok hozzá, megölelgetem, látom rajta, hogy kissé meghökken, nem bírja kezelni a szituációt. Hátrább lép. – Ööö, köszönöm – mondja.
Várj, hova tűnt a szörny? – kérdezem riadtan. Nagypapa cipője talpára néz, majd felém mutatja. – Itt van a kis piszok.
A cipőjén lévő nyúlós, zöldes gél állagú trutyira nézek. Ez nem lehet igaz, összejött a varázslatom. – Összejött a varázslatom! – ordítom el magam, ismét nagypapa karjaiba vetem magam.
Igen, igen, ez jó trükk volt, ügyes vagy. Végre csináltál egy kis hüppelüppöt.
Tessék? Ez a hüppelüpp? Miért nem mondtad simán, hogy varázslat? – kérdezem értetlenkedve.
Jaj, hát azt akartam, hogy te is megértsd – magyarázza nagypapa.
De miért érteném én ezt meg jobban? – továbbra sem értem az analógiát.
Hát nem így mondjátok ti emberek, ez a varázsszavatok – magyarázza, de még mindig értetlenkedek. – Például a mesékben.
De hát az hókuszpókusz – mondom ernyedten.

Ja, igen az, arra gondoltam – dörmögi nagypapa, majd legyint egyet. – Nem mindegy? Mindkettő értelmetlen.

2 megjegyzés:

  1. Köszönöm szépen, hogy kitették. :)

    VálaszTörlés
  2. Ez de nagyon jó lett! Még sok ilyet akarok olvasni ;)

    VálaszTörlés