Google+ Followers

2016. július 30., szombat

Para Celsus: Boogie Woogie Zoo City

Na, apuskáim, az egész úgy indult, hogy bent rohadtunk az irodában, és próbáltunk kezdeni valamit a hirtelen jött és franc tudja, meddig tartó szabadidőnkkel – mert a meló rapszodikus volt, akár egy klimaxoló háziasszony kedélyállapota – néha napokig vakartuk a járulékos szerveinket, máskor meg szakadhattunk volna háromfele. Szóval ültünk, gőzöltünk, mert épp nyakunkra mászott a ganümédeszi kánikula – harmincöt fok légkondi mellett, de légkondi nuku, csak az a rohadt meleg – én a frigó ajtaját nyitogattam, jöjjön már egy kis cúg a golyóimra, Natasa meg hanyatt dobta magát két összetolt széken, keresztbevetett lábát lóbálta, és azon ügyködött, hogy a poharából jeges ásványvizet csorgasson a dekoltázsába.
Miközben azon agyaltam, vajh’ milyen hatással lehet a jeges víz a csaje bimbajára, ezredszer is megállapítottam, hogy nem semmi bigét sodort mellém a szél meg HR-esek szeszélye – vörös háre, színjátszó szem, a khaki blúz feszült a melleken, a sortba bújtatott sejhajról meg azt regélték, oly kemény, hogy a bolhát szét lehet nyomni rajta. Natasa megorrontotta, hogy hesszelem, felém fordult hát, megeresztett egy bájos baba-mosolyt, azt’ ártatlan-csengő kislány-hangon közölte:
– Bazz’, az embernek lerohad a bele ebben a kurva melegben!
Kinyitottam, majd becsuktam a számat – olyan lehettem, mint egy partra vetett potyka – azt’ nem álltam meg, kibuggyant belőlem a röhintés.
Százhetven centi és ötven kiló báj, édi pofa, és olyan mocskos száj, hogy a csókálló rúzs lepergett róla – nem csoda, hogy Natasa két táborra osztotta a férfinépet – az egyik megdugni akarta a csajét, a másik megnevelni. Mivel kivételnek bizonyultam – sem a farkamat, sem az etikett-könyvet nem akartam lenyomni a torkán – vadóc bigéje csakhamar összecimbizett velem.
– Addig örülj – böktem oldalba –, amíg nem terepen rohadunk.
– Ne fesd az ördögöt... – kezdte volna, de elkésett vele. Irodánk ajtaja kivágódott, és beviharzott III. Heavenly Marlonbrandy Adonis Mustacchio, az Égben Lakozó, irodánk góréja.
Mióta a Ganümédeszen közvetlenül a polgárok választják meg a köztisztviselőket, a népszerűség-hajhászás nemzeti sporttá vált – szavazás előtt megszaporodnak a „nem leszek hálátlan” feliratú, sokat sejtető falragaszok, a jelöltek választási program helyett aktfotókat osztogatnak a tömegnek, a hímnemű aspiránsok átmennek dzsigolóba, és igyekeztek szó szerint mély benyomást tenni az elhanyagolt, ötvenes háziasszonyokra, a nőknek pedig, mintha csak evolúciós fegyverkezési versenyről lenne szó, hirtelen növésnek indul a mellük – egy Oralia Fellacia Cupp-Cupp művésznevű bige péld’ul a pénzügyminiszterségig vitte a push-upjának és az XXL-es, vibráló ajakimplantjainak köszönhetően.
Mustacchio, akárhogy igyekezett, csak egy főosztályvezetői széket tudott összekefélni magának, ezért kissé megkeseredett figurává vált – már ha megkeseredhet valami, ami nyolcvan százalékban szintetikus anyagból áll. Górénk vádlijában és mellkasában több volt a szilikon, mint egy komplett pornóistállóban, kollagén duzzasztotta az ajkát, a bicepszében meg annyi olaj lötyögött, hogy azon egy egész tonhalat ropogósra süthetett volna akárki emberfia.
– Meg vagyok döbbenve – kezdte Heavenly Marlonbrandy, és beletúrt leopárdmintás hajába. – Olyan nyugodtan üldögéltek itt, mintha semmi dolgotok nem lenne.
– Mert nincs is semmi dolgunk, vazze! – nyúlt be blúza alá, és igazgatta meg melltartója pántját Natasa.
– Aha. Az állatcsempészeket meg a helyi nyugdíjasklub kapja el?
Fintorogtam, mint akinek fekélyes feneket tolnak az arcába – fél éve loholtunk egy gang nyomában, de úgy siklottak ki a kezeink közül, mint vazelines bráner a szűzlány kacsójából. Bizniszeltek ezek mindennel – drogokkal, tudatmódosító hallucinogénekkel, nemesfémekkel, de főleg egzotikus állatokkal – a jelek pedig arra utaltak, hogy csempészeink a Ganümédeszen nyomják át az illegál’ árut a vámellenőrzésen. A banda miatt gyakrabban kaptunk fejmosást, mint pornószínésznő beöntést – mindhiába. Persze nehéz minden konténert átvizsgálni, egész nap a kikötőben bóklászni, ha közben hatfelől kapjuk a riadót, és azt se tudjuk, hova szálljunk ki, merre mentsük meg a világot.
– Minden nyomunk döglött volt, azt se tudjuk, melyik dokkban emelik át a cuccost... – morogtam védekezésként.
– Mondok valamit! – csapott az asztalra Adonis Mustacchio, persze csak szordínóval, nehogy letörjön a háromdé-hatású műkörme. – Ha nem jönnek az eredmények, nem kapunk prémiumot, ha nincs prémium, nem tudom megnagyobbíttatni a legszebbik szervemet. Ha nincs bránerműtét, esélyem sincs, hogy megválasszanak egy zsírosabb pozícióba, vagyis maradok a nyakatokon. Ezt akarjátok?!
Kábé annyira akartam, mint köpölyözést kinin-kúrával vegyítve, és ahogy elnéztem, Natasa is saccper így volt ezzel. Marlonbrandy megkocogtatta az íróasztalom lapját.
– Azt mondom, sürgősen kapjátok össze magatokat! A vigalmi negyedből most futott be egy rakás panasz. Két ismeretlen állat rémítgeti az adófizetőket. Gyűjtsétek be azokat a dögöket, ha már a csempészekkel nem boldogultok. Mozgás!
A góré kimasírozott – összenéztünk Natasával, csajéja pedig meglendítette kicsi kacsóját, és bemutatta az ujjast a boss hátának.
– Élvezzen arcon egy kékbálna, te faszkalap!
– Ennyit a sziesztáról...
Összekaptuk a motyónkat, lerobogtunk a lépcsőn – két perc múlva már a kocsiban ültünk, ’Tasa bőszen kuplungolt, tekerte a kormányt, anyázott a szembejövőkkel, és igyekezett besorolni a kupolaváros forgalmába.


A Ganümédesz a Naprendszer legforgalmasabb űrkikötője, ezt a hülye is tudja – ahogy azzal is tisztában a jónép, hogy itt folyik keresztül az exogyarmatok és a Föld közti áruforgalom nagy része – azt viszont már kevesebben kapiskálják, hogy a konténerekben, tárolórekeszekben nem ritkán potyautasok dekkolnak – az áru közé keveredett, a Naprendszerbe akaratlan’ behurcolt, külvilági állatok.
Na bumm – mondhatná bármelyik értetlenkedő –, és akkor mi van? Mi gondot okozhat néhány idegen jószág?
Ami azt illeti, nagyon is sokat, apuskáim – öt éve sincs, hogy egy milánói divatcég majd’ gallyra ment, mert kassziopeiai bazimolyok garázdálkodtak egy üzemükben, és sorra felzabálták a méregdrága, félkész öltönyöket és estélyi ruhákat – nemrég meg egy bolygóközi személyszállítót kellett visszafordítani kicsivel a felszállás után, mert egy orioni bélszellentyű telibebűzölögte a komplett fedélzetet.
De sírhat akárhogy a földiek meg a marsiak szája, én már csak azt mondom, nálunk a legergyább a helyzet – milliónyi konténert nyitnak itt fel és bolygatnak meg, cuccolják át tartalmukat a helyi teherhajókra – a potyautasok meg köszönik szépen, és lelépnek, irány a kikötő meg a város. Ilyenkor jövünk a képbe mi – Natasa és én, a vámügy különleges alakulata, Ganümédesz City egzotikus gyepmesterei.


Míg Tasa a forgalommal küzdött, és frászt hozta a full közlekedésrendészetre, a PDA-mon lecsekkoltam a bejelentéseket.
– Fondor Tompor bordélyház, Kéjbarlang szexshop és Shemale Mama Kocsmája. Ugyanaz a háztömb. Asszem, könnyű dolgunk lesz.


Hogy milyen macera a meló, az a befogandó jószágtól függ – a Kloakius bastardicus péld’ul ideje nagy részét azzal tölti, hogy egy szimpi pocsolyában fetreng, és kulával dobálja a közelébe merészkedőket, hát kábé null talpalással hálóba keríthető – ha viszont, toszom azt, egy vegai hatlábú futkányt akar elcsípni az ember fia, készülhet a félmaratonra, ha pedig egy tapicskoló bűzöngért sodor útjába a sors, mászhat le a csatorna-alvilágba, egy kis extrém akadályfutásra.


Mivel a célpontjaink kábé egy helyen garázdálkodtak, abban bíztam, valami rutinmeló vár ránk – kábítólövedék a kis bestiák seggébe, azt már csomagolhatjuk is őket hálóba, és zsebelhetjük a gratulációt – mint kiderült, nagyobbat tévedtem, mint a friss-hús fegyenc, aki a börtön zuhanyzójában lehajolt a szappanért.
A látvány, ami a helyszínen elénk tárult, Dante poklát idézte meszkalin-hallucinációkkal vegyítve – egy felborult furgon turcsira gyűrt motorházából sűrű pamacsokban pöfögött a gőz, kajlán pörgő-nyikorgó kerekén egy megtépett harisnyakötő lobogott lustán – a Fondor Tompor bordély betört kirakata mögött egy pucér és peches kuncsaft fenekéből húzkodták ki az üvegszilánkokat a jótét utcalányok – Shemale Mama Bisztrójából füst sűrű felhőit, égett olaj bűzét és sebbenzin szagát pofozta felénk a szél – az utca közepén pedig, a figyelem és káosz középpontjában egy falkára való transzvesztita, néhány ártatlan járókelő és egy kivénhedt strigó járta a jazzbalettel vegyített pogót.
– Mind meghalunk! Ez maga az ördhööögh! – zúgott el mellettünk egy ultrahangon rikácsoló travi, hogy aztán a rémülettől és félrecsúszott parókájától félvakon lefejeljen egy lámpaoszlopot. – Ez... ez a shátánthól való...!
’Tasa megelégelte a zrít, és ötven kilója minden határozottságával nyakon ragadott egy séf-sapkás pacákot, aki bárddal a kezében, zokogva próbált elbújni egy felborult kukában.
– Állj meg, bazmeg! – Talpra rángattuk a fazont, aki reszketett, mint szűzlány a kanos jeti barlangjában. – Mi a fene folyik itt?!
A fószer riadtan pislogott ’Tasára és rám.
– Az a lény...! Mindenkit megfogdos! Csak ott álltam békésen, és jött az az izé, benyúlt a nadrágomba, megmogyorózott, én... én... A fenekem! Ne fogdosd a fenekem! Ne...
Natasa előkapott a tatyójából egy flakon ásványvizet, és fejbe vágta vele az idegroncs szakácsot.
– Most jobb, baszod? – kérdezte együttérzőn. A fickó szepegve bólogatott. – Oké, akkor próbáld nekünk leírni azt a kurva lényt, hogy mihamarabb elkaphassuk, és ne taperolja le újból a segged. Segíts nekünk! Rendben?
Míg ’Tasa beüzemelte a PDA-ján a Fantomkép-készítő Fajhatározót, felsegítettem a flaszterről a lámaoszloppal csókolózó travit. A forma a véres orrát törölgette bedagadt mancsával, és általában véve rettenet zaklatottnak látszott.
– Mi a fene? Te a Shemale Mamához tartozol?
– Aha. – Csak most vettem észre, hogy a tag melltartójának egyik szivacsbélése perpill az ádámcsutka magasságában figyel. – Az a dög...
– De hát mi a here történt?
– Bejött egy... valami. Én még... sose láttam még ilyet! Sorra fogdosott minket... a pincéreket, a konyhalányokat... Úgy lendült seggről-mellre, mint egy gibbon! Mama próbált megvédeni... egy filézőkéssel a lényre támadt. De elvétette... és a főszakácsot szúrta lábon! Mindenki a sebbenzint meg a jódot kereste, közben az a valami kereket oldott, a menü pedig lángra gyulladt a tűzhelyen! Uh-úriste-hen! – Csóri fickónál eltörött a mécses, láttam, ebből már annyit sem szedek ki, mint egy katalepsziás süketnémából, visszaballagtam hát ’Tasához.
– Na?
A leányzó komoran pillantott fel rám.
– Rossz hír, gecó. Mondjam vagy mutassam? – Azzal elém lökte a PDA-t. – Ha a faszi leírása helyes, ő a mi állatunk.
– Ajaj... – A képernyőről rám meredő pettyes bundás, zömök lény úgy festett, mint egy tazmán ördög, amelynek baseball-kesztyűt húztak a mellső mancsára. És bár rohadtul nem komálom az antropomorfizmust, meg mertem volna esküdni rá, hogy a jószág szemében perverz fény csillan, szája sarkában beteges mosoly játszik. – Egy Mammotrectus buntemantellus. Tarkaköpenyes csöcsfogdosó.


A Mammotrectusok a távoli Nihil-rendszer negyedik bolygóján, egy kopár, füves planétán honosak – mivel hátsó lábuk kurta és gyenge, a csöcsfogdosók erős mellső mancsukkal belekapaszkodnak a békés vándorböhömök (Peacefulitus spencerii) zsírtároló púpjaiba, és potyautasként barangolják be a Nihil-IV végtelen szavannáit. Idegen környezetbe kerülve azonban a Mammotrectusból veszélyes jószág válik – ösztöneitől vezérelve arra törekszik, hogy megfogdosson mindent, ami egy kicsit is hasonlít a vándorböhömök zsírpúpjaihoz, legyen az görögdinnye, focilabda, vagy rosszabb esetben tisztes járókelők feneke és melle.
– Na jól van – vakartam meg a tarkómat. – Gondolkodjunk az állat fejével. Ha csöcsfogdosó lennél, hová menekülnél?
Válaszolni már nem maradt időnk – olyan sikoly hasított végig az utcán, hogy egy lámpaoszlopon tollászkodó galamb ijedtében hullatni kezdte a tollait.
– Hát persze! – csaptunk szinkronban a homlokunkra. – A sztriptízbár!
A Boobie-Woogie Strip Club lányai aznap különösen pechesek voltak, ugyanis két perc alatt háromszor rémültek félholtra – először, mikor a csöcsfogdosó mindenféle kéjes morgások közepette közébük rontott, és egy világklasszik’ futballkapus reflexeivel taperolta végig a rúdon pörgő-forgó lányok labdáit – másodszor, mikor bősz csatakiáltással és csőre töltött kábítópisztollyal bezúdult az ajtón a párosunk – harmadszor pedig akkor, mikor ’Tasa megcsúszott egy begerjedt vendég kreálta ondófolton, egyensúlyát veszítve végigzúgott a padlón, és csörömpölve eltűnt egy vitrinben, a Nemzeti Vetkőzőbajnokság fallosz alakú külön- és első díjai között.
Ugrottam volna, hogy segítsek szegény csajén, de balszerencsémre egy fizetővendégben feltámadt a Grál-lovag – a potrohos fazon izzadó homlokkal és ágyéknál gyanúsan dudorodó nadrágban vetette magát rám, hogy megszabadítsa a szent helyet a törő-zúzó, kábítófegyverrel hadonászó huligánoktól.
– Hagyd békén a hölgyeket, te disznó!
Már épp hajoltam volna le ’Tasához, mikor nyakamba kaptam az áldást – az eredmény persze fix egyes taknyolás, randábbat buktam, mint kotonárus az apácák között – de ami még nagyobb gebasz, zuhantamban a pisztolyom is elsült, és a zajra előfutó, jobbjában egy méretes műhímtagot szorongató madámot találta combon.
A következő másfél perc maga volt a Dekameronba oltott pokoljárás – ’Tasa meg én együttes erővel félrerugdostuk a rajtam hempergő vendéget, aki eunuchokat megszégyenítő hangon visította, hogy hívjunk mentőt, mert esés közben eltörte a farkát – egy érzelmileg labilis öltáncos csaj a sokktól bekattanva úgy döntött, a melleibe fojtja kuncsaftját, egy kecskeszakállas, keszeg öregurat – a helyzetet látva egy józanabb sztripper-görl előkapta a bár szabvány haboltóját, hogy azzal fújja nyugodtra az eszét vesztett kolléganőjét – szép és nemes cél, de a vetkőzőcsaj keze annyira remegett, hogy a haboltó fúvókája elszabadult, és a melles-gyilkos-asszasszina öltáncos helyett a madámot találta telibe, aki fél oldalára lezsibbadva evickélt felénk, attól a nyilvánvaló szándéktól vezérelve, hogy a szart is kiverje belőlünk a cápabőr-bevonatú műbránerével.
Mire bugyikba-tollboákba keveredve, sikítozó táncoslányok közt botladozva kivergődtünk a kulimászból, a csöcsfogdosó persze meglépett, csak a csapódó hátsó ajtó jelezte, merre szökhetett a perverz állatja. ’Tasával átzúgtunk a konyhán, ki a sikátorba, a kukák, tűzlépcsők, szemetes konténerek világába.
– Látod... látod azt a dögöt? – zihálta kolleginám a talajra vetülő árnyékokat figyelve, aztán válaszra sem várva megpördült, magasba emelte kábítópisztolyát, és megeresztett egy lövést valahová az ötödik emelet és a sztratoszféra közé.
– Az istenit, elhibáztam!
Felpillantottam a magasba – a Mammotrectusunk egy lámpaoszlop tetején üldögélt, a lábát lóbálta, és úgy festett, mint aki tökéletesen meg van elégedve az életével. Nem láttam tisztán, de úgy rémlett, egy csipkés, rózsaszín melltartót szorongat a mancsában.
– Oké – emeltem magasba az üres pisztolyomat. – A fegyverek kifújtak. Most hogyan tovább?
Partnerem a homlokát ráncolta.
– A Mammotrectus pocsék futó, a talajon semmi esélye ellenünk. Ha sikerülne lecsalogatnunk, elkaphatnánk és gúzsba köthetnénk. Csak azt nem tudom még, hogy csábítsuk le a kis gecót...
’Tasára néztem, aztán a lényre, majd vissza ’Tasa dekoltázsára – hölgyikém elkapta a pillantásomat, bájos pofijára árnyék borult.
– Ha arra gondolsz, amire én...
– Ahogy tetszik – vágtam a szavába. – Hajkurászhatjuk a dögöt puszta kézzel, vagy szobrozhatunk itt, míg a sztripklubban magukhoz térnek, és a keresésünkre indulnak. Mondjuk a madám a félrőfös műfarkával...
Natasa sóhajtott egy keserves-hatalmast, és nekilátott, hogy kigombolja a blúzát.
– Rendben, miszter Agytröszt. De ha bárkinek egy szót is szólsz erről, kiheréllek a gecibe.


Innen már simábban ment a dolog, mint gangbang a bekokszolt prostival – a nyálcsorgató-megzombult csöcsfogdosóból abban a szent szekundumban kötözött sonkát csináltam a kevlár-spárgánk segítségével, mikor kurta lába talajt fogott – és még ’Tasa hamvas-domború erényeiben sem esett kár –, úgyhogy két perc múlva már kocsiba pakoltuk-ketrecbe zártuk a renitens jószágot.
– Oké – szusszantottam egy istenest. – Most pedig kapjuk el a másikat.
’Tasa döbbenten meredt rám, még a blúza gombolását is elvétette.
– Milyen másikat?
Tényleg, milyen másikat?
– Azt hiszem – vakartam meg az államat –, nem ártana szétnéznünk a környéken.


– Na nézd csak, a díszes páros! Ilyen hamar visszatértetek? Remélem, elfogtátok azokat a...
III. Heavenly Marlonbrandy félbeharapta a mondatot és a nyelvét, miközben csodálkozó arccal átrepült irodája üvegajtaján, végigszánkázott az íróasztalán, és eltűnt a könyvespolca alatt – én pedig megállapítottam, hogy 'Tasának nem csak feszes, de bitang erős is a lába. Díjat érő rúgás volt – főnökünk, ölében a kávéfőzőjével és egy bánatosan pislogó asztali lámpával, kábán meredt ránk.
– Mi az anyátokat...?
Bevonultunk az irodába, magunkra zártuk az ajtót – Adonis tápászkodott volna felfele – a változatosság kedvéért most én vágtam állcsúcson a kezemben szorongatott macskaketreccel.
– Ti megőrültetek! Nem vagytok normálisak! – köpködte a vért dicső főnökünk. – Kirúgatlak, feljelentelek benne...
– Ó, tényleg? – Heavenly Marlonbrandy mellé guggoltam, és lepöcköltem egy kávézacc-csomót a kasmíringe gallérjáról. – Nem hiszem, hogy a kóterban a seggbepakolás mellett maradna erőd feljelentéseket írogatni, pocókám.
– Mégis, mi a fenéről...?
– Mióta dolgozol a csempészeknek?!
A boss szája elkerekedett, szeme tágra nyílt – egy pillanatig úgy festett, mint egy lejárt szavatosságú guminő. ’Tasa mellénk lépett, összefonta karját a mellén:
– Már rég feltűnt nekünk, hogy milyen egyenetlen a munkaterhelésünk. Legtöbbször egy-két eset adódik naponta, néha viszont a tökünket ledolgozhatjuk, akkor sem érünk a meló végére. A legrázósabb esetek, egyszerre vagy egymás után, lehetőleg a város legkibaszottabb és legkülönbözőbb részein. Véletlen volna?
– Ugyanakkor ott van a csempészbanda – vettem át a szót –, amelyik valahogy mindig át tudja nyomni a szajrét az ellenőrzésen. Felmerült bennünk a kérdés: mi van, ha a csempészek pontosan tudják, mikor nem látszik ki az ügyosztály a munkából? Mi van, ha egy belsős segíti őket?
– Itt jössz a képbe te, főstrigó – köpte a szót ’Tasa, és cipője orrával megbökte Heavenly Marlonbrandy vállát. – Kellett a pénz a farokműtétre, a syntholra meg a szilikonra, igaz? A csempészek perkáltak neked, te pedig cserébe gondoskodtál róla, hogy azokon a bizonyos napokon a főosztály minden ügynöke heresérvet kapjon, és még csak véletlenül se maradjon ideje a kikötőben yardozni. Így volt?
– Őrültek vagytok – nyögte Adonis Mustacchio, és a földön heverő PDA-ja felé nyúlt. – Ezt nem hagyom annyiban! Mentek a sittre rágalmazásért. Lószart se tudtok bizonyítani!
Irritált a hangja, úgyhogy újból fejbeküldtem a macskaketreccel.
– Azt hiszed, picibogyó? Hát akkor elmondom, kifutottál a szerencsesorozatból, és elkövettél egy csúnya hibát. Mikor kivonultunk a terepre, abban a hitben voltunk, hogy két Mammotrectust kell befognunk. Csakhogy odakint minden tanú és minden áldozat egyetlen állatról beszélt. Ez szöget ütött a fejünkbe, ezért átfésültük a háztömböt, hogy megtaláljuk a hiányzó jószágot.
– És meg is találtuk, gecó. – ’Tasa matatott a PDA-ján, kikeresett rajta egy fényképet, és megmutatta a bossnak. – Az egyik sikátorban bukkantunk erre. Két ketrec, időzítős zárral ellátva. Rohadt okos ötlet. A megfelelő időpontban kinyílik a rács, a bent kuksoló állatok pedig kislisszolnak, és jókora balhét kavarnak.
– Az egyetlen gond, hogy az egyik ketrecnek zárva maradt az ajtaja. Meghibásodott az időzítő... van ilyen. Így aztán a csöcsfogdosó sem tudott kiszökni – ott üldögélt a rács mögött a seggén, még akkor is, mikor rátaláltunk.
– Senki sem tudhatta, hogy két csöcsfogdosó van a vigalmi negyedben, csakis az, aki elrejtette a ketreceiket.
Heavenly Marlonbrandynak úgy imbolygott a feje, mint egy vízzel telt koton, úgyhogy bevittem a végső ütést.
– És a hibád, főnök... Nos, elküldtük a ketrecet a laborba. A srácok megtalálták rajta az ujjlenyomatodat. Ezt nem fogod kimagyarázni.
A boss ránk nézett, és halkan, vért és nyálat fröcsögve gurgulázni kezdett.
– Höhö... höhh... Kitörölhetitek a seggeteket... Legfeljebb a közveszélyokozást és az illegális állattartást bizonyíthatjátok rám, viszont azt, hogy a csempészekkel üzleteltem, soha! Anonim svájci bankszámla, csesszétek meg! Leülöm az egy évet, felmarkolom a pénzt, és ti nem tehettek ellene semmit! Értitek? Semmit!
Összenéztünk ’Tasával – kiccsaje lábat lendített, és irgalmatlan-mód tökön rúgta a terpeszben heverő Heavenlyt, én pedig nyugisan a padlóra helyeztem a macskaketrecet, és kikattintottam az ajtaját.
– Azt azért nem mondanám, hogy semmit sem tehetünk – sóhajtottam csendesen. – Mr. Mustacchio, hadd mutassam be a főosztály legújabb szerzeményét, az Anophilus longphallicust – a szíriuszi análrajongó faszagányt.
Mire a zsaruk befutottak a letartóztatási paranccsal, III. Heavenly Marlonbrandy három példányban letisztázott, aláírt beismerő vallomással és vérző ánusszal várta őket.


– Na, és most hogyan tovább?
Műszak végeztével ’Tasa meg én beültünk egy csehóba, nyakaltuk a hideg sört meg a vodkanarancsot, hallgattuk a boogie-woogie-t, és szép lassan szivacsra áztunk – közben találgattuk, mit hoz számunkra a jövő.
– Nem hoz az lószart se! – csapta le a poharat csajéja. – Mustacchiót lesittelik, de jön a helyére egy másik szopós szájú hímringyó, mi meg úszhatunk ugyanúgy árral szemben, csóválhatjuk a farkunkat, és nyelhetjük a górék szarságait... Eh, néha nem is értem, mi a rákot keresek még itt. Lehetnék gondozó a tokiói állatkertben, vadőr Kenyában...
Elméláztam, a bárpultot kocogtattam a mutatóm körmével.
– Én nem látom annyira sötéten a helyzetet – dünnyögtem végül. – Bárhová is mész, idióták mindenütt lesznek. Viszont olyan jó csapatot, mint a miénk, nem találsz minden bokorban.
– Mhm – mélázott el ’Tasa, majd a szeme sarkából rám sandított. – Mondasz valamit. Elég jók vagyunk, nem igaz?
– De mennyire! – bólintottam.
– Elkaptuk a csöcsfogdosót...
– Secperc alatt!
– Megfingattuk azt a pöcsfejet...
– Ilyet nem tud mindenki, de nem ám! Képzeld csak el! – A pia már dolgozott bennem rendesen, felpattantam hát, felugrottam a bárszékre, és pózba vágtam magam. – Azt a rúgást tanítani kéne! Mi vagyunk a Ganümédesz Indiana Jones-ai, az állatcsempészet Sherlock Holmes-ai! Bármit megoldunk lazán-faszán, tőlünk tanul minden zsaru és vagány! Mutass még egy párost, aki a saját főnökét erőszakolja seggen, és még kitüntetés is kinéz nekik érte! Kosárban ez dupla hárompontos dobás, fociban kapufás gól félpályáról! Nagyok vagyunk, kicsim!
’Tasa végre elmosolyodott.
– Te aztán tudod, hogy kell felvidítani az embert. De most már gyere le onnan, te hülye, mindenki minket néz!
Lekászálódtam a székről, vissza a poharam mellé – de ahogy letettem volna az alfelem, ’Tasa áthajolt hozzám, megölelt, és egy forró kis csókot nyomott a csőrömre – sosem hittem volna, apuskáim, hogy egy ilyen mocskos száj ennyire édes lehet.
– Köszi szépen – suttogta. – De ha bent bárkinek egy szót is szólsz erről, én...

– Tudom, tudom. Kiherélsz a gecibe.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése