Google+ Followers

2017. május 7., vasárnap

Sütő Fanni: Virágot a virágnak


– Virágot a virágnak – mondja bárgyún vigyorogva, miközben lengeti felém az ízléstelenül összeválogatott csokrát. Látszik rajta, hogy mérhetetlenül szellemesnek és eredetinek gondolja magát, de téved. Nem válaszolok. Nem akarom elüldözni, akármennyire szánalmas is, szóval csak bazsalygok. Anyám megtanított a rejtélyes mosolygás tudományára. Egyszer még egy képet is mutatott, egy olasz festmény másolatát, ahol a modell ajkán a mosolynak csak az árnyéka játszott. Azt mondta, a hölgy megfejthetetlen arckifejezése évszázadok óta elbűvöli az embereket, és anyám mindig tudta, miről beszél.
Udvarhölgy volt, Versailles Violája, ahogy a hódolói hívták. Ellenállhatatlan illata nem egy nemes úr bukását okozta. Nem anyám tehetett róla, nekik kellett volna jobban észnél lenni. Férfiak… annyira egyszerűek. Mindig túl későn jönnek rá, hogy valami nincs rendben. Aztán persze feldühödnek, lengetik a kardjukat meg a fáklyáikat. Anyámat is megölték végül. Egy percig sem kételkedem abban, hogy engem is megöltek volna, ha nem titkol ilyen jól. Akármennyire is szeretett engem, folt lettem volna a makulátlan hírnevén, így eldugott ide, a vidéki unalom legmélyére. Meglátogatott, amilyen gyakran csak tehette, éjlila köpenyébe burkolózva, a csuklyáját jól az arcába húzva. Leült a lábamhoz, és mesélt a világ ügyes-bajos dolgairól. Azt mondta, még pár év és elég idős leszek, hogy elhagyjam a vidék tápláló, biztonságot nyújtó táptalaját, hogy  hozzá hasonló hölggyé válljak.
De meghalt, mielőtt elérkezett volna az idő. Most viszont már majdnem készen állok, pusztán egy kis erőt kell még gyűjtenem. Szóval mosolygok tovább erre a féleszűre, és egy kis pírt erőltetek az orcáimra.
– Igazán kedves Öntől – búgom édesen, és meghajlok egy kicsit, hogy a domborulataim tökéletesen láthatóvá váljanak. Rajta van a sor, hogy elpiruljon. Szép lassan kell magamhoz édesgetnem, lépésről lépésre, közelebb és közelebb.
– Ugyan, ez csak egy kis csekélység. Ez a világoszöld ruha nagyon jól áll Önnek, ha bátorkodhatom ilyet mondani, kihangsúlyozza a szeme szédítő zöldjét – mondja elfúló hangon. Nagyon próbálkozik. Remek. Már nem sok hiányzik. Megrebbentem a szempilláim.
– Ebben vitatkoznék Önnel, drága lovagom – súgom lágyan. – A szemem szürke.
– Nahát, édes hölgyem! Próbára kíván tenni? Én biztos vagyok benne, hogy zöld – mondja, még egyet lép felém.
– Talán olyan messziről nem látja elég jól. Jöjjön, hajoljon egy kissé közelebb. Akkor rögtön beláthatja, hogy szürke, mint egy viharfelhő.
Közelebb és közelebb hajol, miközben mélyen a szemembe néz. Rávillantok egy széles, igazi mosolyt, ahogy megnyalja az ajkát, csókra várva. Kinyitom a szám, és egyetlen harapással elnyelem.
Mi mást is várhatnánk egy húsevő virágtól?

2017. április 11., kedd

Kristálysólyom: Darvak

1

Darvak készülődtek az éjszakára az Alföld egy eldugott szegletében. Landolás után lassú, óvatos léptekkel keresték a legmegfelelőbb pihenőhelyet. Több ezer társuk volt még úton; zengett tőlük a környék. Hódolóik távolról, távcsövekkel figyelték őket, és tátott szájjal bámultak valamennyi fejük fölött elsuhanó csapatot.
Nem úgy a négyfős család, akik legörnyedve sétáltak a pusztán befelé: apa, anya és két gyermek. Kézről kézre adták a tucatnyi levonóval zsúfolt távcsövet, a gyerekeket úgy kellett csitítani álmélkodásukban. Az apa mutatóujját szájára szorította, majd a legközelebbi darucsapat felé mutatott, jelezvén, hogy odalopakodik.
Ötéves lánya perceken át méltatlankodott, amiért anyja nem engedte utána.
– Apa régóta csinálja, mi zajt csapnánk – mondta a nő.
A férfi méterről méterre, szinte lábujjhegyen közeledett a négy daru felé. Jobbját hátra tartotta, balját előre, oldalt fordult, hogy minél kisebb felületet mutasson. Alig húsz méterre a darvaktól megállt, leguggolt. Visszanézett családjára, aztán a darvakra. Hárman lassan, de éberen indultak biztosabb hely felé, amikor észrevették a betolakodót, egyikük azonban megdermedt, vörös gyűrűs szemét egyenesen a férfira meresztette. Az várt néhány másodpercet, majd továbbindult.
A daru az emberrel szinkronban távolodott, de minél többször torpantak meg, annál jobban csökkent közöttük a távolság. Jó fél óráig táncoltak így, majd egymástól bő két méterre lecövekeltek. Az ember ismét oldalt fordult. Így nézték egymást pár percig, majd a férfi halkan így szólt:
– Üdvözöllek a hatodik pihenőnapodon.
A daru pupillája összeszűkült, fejét kissé megemelte, majd leengedte.
– Nem bántalak. – A férfi pár centiméterrel közelebb ment, a madár azonban megijedt és elreppent előle.
Noémi, a kislány ujjongva fogadta édesapját, amikor az visszatért.
– Majdnem megölelted! – kiáltotta.
– De csak majdnem.
– Eddig ez volt a legközelebb – így az asszony. – Ha holnap is sikerülne őket elkapnunk, hátha közelebb mehetnél.
– Apa, minket mikor viszel már magaddal? – kérdezte fia.
– Amikor eljön az ideje – mosolygott a gyermekre.  – Téged valószínű már jövőre is vihetlek. Az lesz a tizenötödik szülinapi ajándékod.
A fiú türelmetlenül emelte égre a fejét.
– Tele van velük minden – mondta. – Most is egy csomóan húztak el felettünk. Apa, én már készen állok rá!
– Nem, Nándi. Majd ha tizenöt éves leszel.  – A családfő elsétált mellettük, visszament a kocsihoz, beszállt, és... felriadt álmából.
Néhány másodperc alatt tudatosult benne, hogy csak álmodott. Az órára pillantott. Délután öt volt. Lassan indulnia kell. Kibogozta magát a széttúrt ágyneműből, és felült. Mint a kirakós darabjait, próbálta összeszedni a gondolatait, és a hónapok óta visszatérő emlékfoszlányokat egységgé rendezni. Hiába. Amint telt az idő, egyre távolabbinak tűnt az álom, mígnem csak annyit tudott felidézni, hogy újra arra a napra utazott vissza éjjel, amikor elveszítette a családját. Közben készülődött: magára vette a tegnapi ruháit, néhány hanyag mozdulattal a hajába túrt, teát főzött, közben a konyhaablakból bámulta a vöröslő égboltot.
Norbi felkapta a levonós távcsövet, ellenőrizte, megvan-e még a hátizsákjában a tegnapi szendvics maradéka, vállára akasztotta a táskát, majd a buszmegálló felé indult. Útközben félszemmel a felhajtón kosztól szürkülő kocsira pillantott. Nóri Noémival beszélgetett a hátsó ülésen, Nándi az ablaküvegnek nyomta arcát, úgy kémlelte az égboltot. Norbi nagyot pislogott, és a látomás távozásával ő is elhagyta a házat.

2

Hét óra lett, mire megérkezett. Húszpercnyi gyalogút választotta el a mezőtől, ahol a darvak tömegesen pihentek. Kikerülte az embercsapatokat, mélyen besétált a területre, a földre huppant és várt. Ide-oda forgatta fejét: oda tették a pokrócot, amikor hangyabolyba ültek, és amott talált Nándi egy kis mezei gyíkot, akit Gyurinak nevezett el. Talán pont azon a helyen, ahol most ült, fogant meg a Noémi öt évvel ezelőtt. Fájt ide visszajárni. Valami hívta, erőltette mégis, hiszen a bűntudatot itt szelídíthetik múlttá az emlékek, csak itt tanulhatja meg, hogyan lásson szépnek valamit, ami egyáltalán nem az. Akár a darvakat a párjuk iránti hűség, ide kötötte őt is az emlékezés.
A darvak épp előtte landoltak, már a hálóhelyük felé sétáltak. Norbitól nem messze érkezett egy kisebb darucsapat, és észrevette, hogy egyikük bár látja őt, ahelyett, hogy riadtan jelezne a többieknek, kíváncsian figyeli. Norbi óvatosan, ahogyan egy évvel ezelőtt, oldalt fordult a madárnak, majd elindult felé. A magányos daru érdeklődve figyelte. Amint elérte azt a távolságot, ahonnan már a legapróbb mozdulatra is megugrik a madár, leült. A daru nem tágított.
Hagytak időt egymásnak. Majdnem negyed óráig bámulták a másikat meredten, és azon töprengtek, mitévők legyenek. Ahogy a férfi ott ült, próbált a daru fejével gondolkodni, szeretett volna mozdulataiból olvasni, de minekutána a madár nem moccant, fogalma sem volt róla, mit tegyen. Várt és várt, aztán hirtelen:
– Apa! – Kislánya szaladt felé, trappolása azonnal elijesztette az állatot.
A férfi csalódottan fordult Noémi felé. Nyelt egyet, úgy kérdezte:
– Mi történt?
– Anya megint rohamot kapott.
Norbi felpattant, lányával az ölében kocogott vissza a családjához. Messziről még látta Nórit, de mire visszaért, már eltűnt ő is, Noémi is. Akárcsak a darvak.
Ezután többször is újra próbálkozott, de néhány fényképen kívül nem futotta másra sem az ő, sem a madarak idejéből. Miután elpakolt, elidőzött a tájon. Tekintete elveszett a végtelen mezőn: a levegő puha, illatos takaró, az égbolt a fantázia csarnoka. Norbi hirtelen elálmosodott, pedig nem akart hazamenni. Lefeküdni a franciaágyba, egyedül. Résnyire hagyni a gyerekszoba ajtaját, mikor tudja, hogy senki nem kéri majd, űzze el a szörnyeket az ágy alól. A hideg párnába csókolni félálomban. Szólongatni azokat, akik már soha nem felelnek. Mégis hazament, mert haza kellett mennie. Oda tartozott, ott volt az ő helye. Hiába is kívánkozott ide, a darvakhoz.

3

Másnap alig tíz percet várt, mire egy kisebb csapat leszállt elé. Nem tudta biztosan, vajon ugyanazt a madarat látja-e, de ismét talált egyet, aki úgy tűnt, kevésbé tart tőle. A daru társai ezúttal nem repültek el, csak messzebb sétáltak. Amikor Norbi közel ért hozzá, újra leült, és figyelni kezdett.
A madár meg-megigazgatta tollruháját, hol a férfire, hol társaira pillantott. Mivel Norbi úgy hitte, ezek a bizalom első jelei, megszólította:
– Üdvözöllek a hetedik pihenőnapodon.
A madár tűhegynyi pupillával, be-behúzott nyakkal reagált.
– Nem bántalak – folytatta a férfi.
A daru megemelte bal lábát, bizonytalanul pillantott társaira, de maradt.
Norbi rövid ideig csendben figyelt, pedig bensőjét majd’ szétvetette az izgalom. Eddig egyszer sikerült ilyen közel jutnia egy állathoz, ám amint megszólította, elrepült. Közel húsz éve epekedett ezért a percért.
– Te vagy az első, aki figyel rám – mondta a madárnak. – Érted, amit mondok? – kérdezte a madarat.
Az halk, reszkető hangot hallatott. Norbi hitetlenkedve kuncogott:
– Hát, mintha tényleg értenél...
A madár ugyanúgy válaszolt, de válaszát egy mélyebb, hosszabb hanggal egészítette ki.
– Tudod, nagyon régóta nem beszélgettem senkivel... volt családom nekem is, mint neked. Csak hát, semmi sem tart örökké...
A daru letette a lábát, majd Norbi felé fordult.
– Vesszek meg, ha ezt értem – hőkölt Norbi. – Te tényleg nem félsz tőlem! – Kinyújtotta kezét, ám ekkor a darvak elreppentek. – Korán volt... megint.
Lassan hazaindult. Épp akkor húzott el a feje felett egy nagy csapat, amikor felszállt a buszra. Hangosan, zajosan suhantak el, olyan alacsonyan, hogy meg tudta különböztetni a fiatal példányokat az idősebb, nagyobb madaraktól. Akkor látott ilyet legutóbb, amikor hanyatt feküdtek a mezőn Nórival és a kis Nándival. Nyolc évvel ezelőtt. Nándi szinte a madarakhoz emelkedett örömében.

*

Otthon égett a villany a konyhában. Először azt hitte, Nóri az, csak pár másodperc után ismerte fel testvérét, Orsit. Mosogatott. Amint meghallotta öccsét, ráköszönt.
– Mindjárt befejezem – mondta a nő. – Sokan voltak ma kint? – Norbi tudta, hogy testvére a darvakra gondol.
– Viszonylag.
– És, hányat szelídítettél meg? – Mosolyogva fordult felé, kezét törölgette.
– Egyet se. – A mondat a kelleténél borúsabb hangvétellel szökött ki a száján, s hogy ellensúlyozza, próbálta viszonozni Orsi mosolyát.
– Meglesz az majd, ne félj! Egyébként, hogy vagy?
– Köszi. Megvagyok.
– Megiszunk egy sört? Vagy lehet üdítő is, csak mozogjunk ki kicsit innen! Mit szólsz?
– Fáradt vagyok.
– Naa, csak egy kicsit! Jót tenne, hidd el!
– Nem tudom, Orsi... Sajnálom, de... – Felkapta a fejét a dübörgésre. A nagyszobából jött. Nándi rontott ki, kezében ólomkatona és egy műanyagrepülő. Egyenesen átrohant Orsin.
– Még mindig látod őket? Szeded a gyógyszereket?
– Szedem, persze. Az összes baromságot, mégis állandóan látom őket. – Ingerülten indult a nappali felé. – Látod, pont ezért nem tudok kimenni. Így is félőrült vagyok, de ha kint, valamelyik presszóban vagy nyilvános helyen látnám őket, hát tuti diliházba zárnának. – Röviden hallgattak. Nem kívánkoztak ki szavak belőlük. Aztán Norbi így szólt:
– Köszi, hogy rendet raktál.
– Természetes. Amúgy főztem teát, meg sütöttem csirkét. Enned kéne. Pláne a gyógyszerek miatt. Akarod, hogy itt aludjak?
– Nem, tényleg, nem szükséges. Köszi mindent. Majd megeszem.
– Vacsizunk együtt? Csak, hogy megnyugodjak.
Norbi sóhajtott. Nem ellenkező és nem dühös sóhaj volt ez, csak fáradt. Olyankor tör elő az emberből, amikor lélekben, legbelül sem vágyik másra, csak magányra, pihenésre. Orsi érezte ezt, de utálta, hogy szenvedni látja a testvérét, ezért amikor alkalma adódott rá, igyekezett kiűzni a gyászt testvére életéből.
Norbi végül így felelt a vacsorainvitációra:
– Persze.
Leültek a konyhaasztalhoz. A férfi egykedvűen csócsálta az ételt. Isteni volt, de alig tudta leerőltetni a falatokat a torkán. Viszont meg akarta nyugtatni Orsit, és ez erősebb volt nála. Megivott egy nagy bögre teát is. Nővére ezúttal elmosolyodott.
– Biztos nem akarod, hogy maradjak? – kérdezte még.
– Biztos, a francba, egyedül akarok lenni, na.
– Ahogy gondolod. De tudod, ha a mezőre akarsz menni is, akár nálunk is alhatnál, közelebb vagyunk hozzá. Vagy legalább szólj, és kiviszlek kocsival, tényleg, nem gond. Jövő kedden?
– Ahogy mindig – bólintott beletörődötten.
Orsi testvére vállára tette kezét:
– Elhiszem, hogy fáj. De idővel enyhül, majd meglátod.
– Igen... Tényleg hálás vagyok, tudod? De most még... Nem megy... Ha lesz elég erőm újra kocsiba ülni, és veled menni a rétre, fogok szólni, hidd el! – váltott lágyabb hangra.
– Rendben. Akkor jó éjt. Hívj, ha kell valami! – Adott egy puszit Norbinak, majd elment.

4

Másnap délután bő fél óráig táncolt a daruval, mire a madár megnyugodott, és ő leülhetett tőle nem messze.
– Üdvözöllek a nyolcadik pihenőnapodon – mondta. – Ők a te kis családod, igaz? – elpillantott a madár mellett a másik három felé. Azok feszülten, távolról figyelték őket. A bátor daru egész úgy mozdult, mintha megrázta volna a fejét.
– Jézusom, miféle gyógyszerekkel tömnek... – Norbi a fejét csóválta. Megrezzent, hátrafordult, mert mozgást vélt hallani. Nem volt mögötte senki. – Lassan elveszítem a józan eszemet. Megengeded, hogy közelebb menjek? Hm? – Lassan, nagyon lassan felemelte a kezét, és kinyújtotta a madár felé. Az meglepetten nézte őt, de nem riadt el – ellenben társaival, akik rögvest elszálltak. Norbi fél métert tudott haladni, a daru odébb lépett. Ismét csökkent köztük a távolság. A madár úgy állt ott, mint egy látomás: a teste mozdulatlan volt, pihéit óvatosan babrálta a szél. A pihe-puha látvány szinte szürreálisnak hatott a merev, pikkelyszerűen borított lábakon, nem beszélve az erős, kemény csőrről, ami a tollak közül kiugorva, tűként szúrta át a levegőben keringő porszemcsék szövetét. Az állat tekintete az idő teltével lágyulni látszott, de az is lehet, hogy csak Norbi képzelte oda. Talán az egészet csak képzelte: a táncot, a hangokat, a darvat. Itt állt előtte ez a rendkívül félénk madár, nem riasztotta el, és amíg őt figyelte, családja hangja éppcsak visszhangzott a tudatában. Mintha a daru meghallotta volna a gondolatait: oldalra fordította fejét, és egyenesen Norbi szemébe nézett. Égette a bőrét az izzó, vörös tekintet, de a lényét meleg járta át: a daru jelenlétével valóságot szőtt a gyász keservébe, és magához láncolta Norbi lelkét. Pedig a férfi kimondhatatlanul vágyott a halálra.

5

Így ment ez aztán napokig: Norbi öt óra tájt felvette a hátizsákot, bepakolta a távcsövet, a fényképezőt és egy szendvicset, amit sosem fogyasztott el. A darucsapat ezúttal kissé távolabb, mélyebben a mezőn ereszkedett alá, Norbi rögvest észrevette őket. Csak ekkor figyelt fel a madár nyakán a szürkés-fehér tollak közül kikandikáló, kék pihére.
– Áhítat – mondta. – Ez lesz a neved.
A madár halk duruzzsal felelt. Norbi ismét emelte a kezét, hátha legalább ennyit engedne neki az állat, ám alighogy mozdult, a madár odébb ugrott. Visszaeresztette karját, és leült. Mögötte a nap lassan, méltóságteljesen vonult le az égi színpadról, narancsos árnyalattal ölelte át a madarakat. Más volt a daru vörös szeme. Norbi vért látott benne, fájdalmat, haragot, tiltakozást. Valami nyugtalanság vette őket körül, nem tudta, mi az. Aznap nem volt kedve beszélni sem. Épp hazaindult volna, amikor a daru az ég felé emelte csőrét, és harsány hangot hallatott. Norbi megdermedt, attól tartott, ha megmozdul, megtöri a varázst. Valahonnan, messziről válaszolt egy másik madár, aztán egy harmadik, negyedik, ötödik, végül a környező csapatok óriási hangzavarral búcsúztatták el a nappalt, s köszöntötték az éjszakát. Norbinak ekkor jutott eszébe: alig egy hétig lehetnek már itt. Menni készülnek, biztosan. Azt beszélik, mikor induljanak. De ő itt marad. Nem lesz miért kijárni a mezőre, nem lesz miért felkelni sem. Norbi e pillanatban teljesen fölöslegesnek érezte az eddigi erőfeszítéseit. Eltávolodott a csapattól, és hosszú, nagyon hosszú sétára indult a buszmegálló felé. Alig bírta emelni a lábait. Mintha valami húzta volna a földbe, mintha láthatatlan kezek ragadták volna meg, és cibálták, vonták volna a föld alá. Minden mély, sötét színbe burkolózott, és egyszeriben barátságtalan, komor lett a táj.
Hátul, a buszon látta Nórit a gyerekekkel. Eléjük ült. Amikor a busz lassított, jobb lábát bokából behajlította, és a levegőt taposta. Észre se vette. A családja halkan beszélgetett, végül elcsitult mögötte. Elaludtak – gondolta. És akkor váratlanul nagyot fékeztek: Norbi karjával tartotta meg magát, Nóriék felriadtak. Kinézett az ablakon, előttük egy halálra rémült őz állt az úton. Épp tovább indult, amikor oldalról beléjük rohant egy másik autó, csak az ablaküveg törését, a karosszéria recsegését, és másodpernyi nyikkanást hallott. Aztán csend. Nem hallani ilyen csendet akkor se, ha az ember az erdőben, vagy egy barlangban éjszakázik, nem hallani ilyet hangszigetelt szobában sem, mert nincsenek se zajok, se gondolatok, melyek átsuhannának az ember agyán. Norbi a testén kívül járt. Először a szagokat érezte: benzin, fém és vér szagát, a saját izzadtságának szagát, a halál szagát. Hátrafordult. Nóri a becsapódáskor testével próbálta védeni a gyerekeket, ezért karjai szilánkosra törtek, s bár a fején épp csak csordogált a vér, a mellkasa nem mozgott. Noémi, akit az ütést elsőként ért oldalról, mint a gyurma, felismerhetetlen masszává tömörödött a benyomuló fém alkatrészek és üvegszilánkok alatt, úgy olvadt anyja ölébe, hogy szinte eggyé vált vele. Nándi a másik oldalon kirepült a kinyíló ajtón, lába valahogyan felcsúszott, és a biztonsági övbe akadt teste mozdulatlanul lógott a földön. Norbi ekkor balra nézett, és megpillantotta alig tőle félméternyire a Suzuki sofőrjét. Ők ketten élték csak túl az ütközést. Norbi a vállához kapott, ki akart szállni, de balra nem nyílt az ajtó, a jobb oldal pedig lehetetlenül távolinak tűnt. Egész bal oldala fájt, eltört a combcsontja és kificamodott a válla. Nekifeszült a jobb oldali ajtónak, ki akarta vetni magát, s amikor kitört, leesett a busz üléséről. Elaludt.
Mindig is éjszakázó típusnak tartotta magát, most mégis elaludt a buszon. Kilenc előtt. Feltápászkodott a padlóról, visszavetette magát az ülésbe, de nem nézett hátra. Halottak voltak csak mögötte.

6

Következő este csalódottan, mérgesen bandukolt a mezőn. Egyáltalán nem ügyelt rá, hogy óvatos legyen. Legbelül el akarta ijeszteni a darvakat, leginkább azt, amelyikhez közel került, mert így könnyebbnek tűnt megválni tőle, mint tudni, hogy talán soha többé nem fogja őt látni. A megszokott helyén lehuppant a földre. A madár meglepetten nézett rá, ám nem riadt el. Lassan két hete ismerkedtek egymással, és valahogyan kicsírázott az a minimális bizalom, ami megnyugtatta őt, ha Norbit látta.
– Pár napunk van már csak – mondta Norbi. – Ha lennének szárnyaim, veletek repülnék, ehelyett duzzogok, mind egy hülye gyerek. – Norbi félrenézett. Maga se gondolta volna, de szégyellte magát. Egy madár előtt. – Teljesen hülye vagyok.
A daru megemelte szárnyait, széttárta őket, és a levegőbe csapott párat. Mellét kitolta, lába el-elemelkedett a földről, lebegett egy helyben a naplemente színes vászna előtt. Norbi eltátotta a száját. Ebben a mozdulatban egyszerre volt jelen az esetlenség a földön és a könnyedség a levegőben. A nehéz, éjszakákba nyúló repülések és a léptek, melyek sose tudnák megmenteni a madarat, ha a földön támadnának rá. Tanítani akarja őt a daru, hogyan kell repülni? Vagy csak henceg, hogy tudassa, ő, a szabadság, az örökkévalóság jelképe azt csinál, amit akar, és akkor kacérkodik az emberekkel, amikor csak kedve tartja? Vagy egyszerűen repülőizmait erősítette, jelezvén az indulás közeledtét? Valószínűleg ez volt az oka, a férfit azonban rabul ejtette a kacér madár gondolata, és ettől még dühösebb lett. Rá akart kiáltani az állatra, mégsem tette, annyira gyönyörű látványt nyújtott, ahogy fel-felemelkedett, habkönnyen, kecsesen, szebben, mint a balerinák.
Hamarosan elcsendesedett benne a harag, és akkor próbált újra közelebb kerülni Áhítathoz. Néhány centit sikerült. Újra emelte a kezét, és újra kudarcot vallott. Nem engedte a daru, hogy megérintse őt. Hogyan is érinthetne meg ember egy ilyen fenséges lényt? Valamit, ami a halál és az élet között létezik, és egy emberöltő alatt többször is átível a világon? Hogyan érinthetné meg az ember az érinthetetlent?
A darvak aznap is hangos szóval zárták a nappalt. Már sötét volt, amikor Norbi elindult. Egy órával később ért haza, de a buszon hónapok óta először, álmatlan álomba merült. Megzavarodott ettől, de könnyebbnek is érezte magát. Már bánta, hogy olyan haragosan érkezett a mezőre. Holnap jobb lesz, érzi. Holnap már lesz ereje megkezdeni a búcsúzást. Mielőtt lefeküdt volna, kézbe akarta venni a távcsőt. Nem tudta, miért. Kivette a táskájából, és egyesével végignézte a levonókat: csillogó szőrű pónik között vigyorogtak ravaszul a színes szörnyecskék, királylányokkal harcoltak a szuperhősök. Az idő és a fogások ostromától alakja torz állatok, meseszereplők egész armadája kapaszkodott az alig ragacsos, itt-ott fityegő papíron a távcső göröngyeibe. Norbi visszacsúsztatta a kukkert a táskájába, és kivette a fényképezőgépet, hogy újranézze a mai képeket. Ha eladhatta volna a lelkét azért, hogy a darvakkal tarthasson, bizony most habozás nélkül rábólintott volna. Amint kiemelte a fényképezőgépet a táskájából, a keze meglepően puha, szokatlan anyagra simult: tenyérnyi toll bújt elő a káoszból. Elképzelni sem tudta, hogyan került hozzá. Ennyire közel sosem került a daruhoz, és biztosan emlékezett rá, hogy amikor az izmait próbálgatta, egyetlen pihéje sem vált el a toktól. Kitette a tollat az ágyára, lezuhanyozott, majd lefeküdt.

7

Másnap Nórival érkezett a mezőre. Norbi kezébe temette arcát, úgy motyogott:
– Tűnj el, tűnj el, meghaltál, kérlek, hagyj… – Balra pillantott, és Nóri nem volt már mellette. A daru állt ott, egymaga. Kényelmesen, nyugodtan piszkálta, igazgatta tollait. Rá-ránézett Norbira. Neki oldalra sem kellett fordulnia, könnyedén odasétált hozzá, és tőle fél méterre leült. A madár felé nyújtotta fejét, és szokatlan hangokkal próbált a férfi tudtára adni valamit. Fel-felemelte csőrét. Norbi gondolt egyet, és kinyújtotta jobb kezét: óvatosan kezdte a mozdulatot, ahogy eddig is. Has magasságba emelte kezét, de a daru nem moccant. Aztán bordáit is elhagyta karjával, de a madár nem tágított. Végül vállmagasságba emelt, nyújtott kézzel ült a daru előtt. Tenyerét felfelé fordította, invitálta az állatot: ne félj, nem bántalak! A madár nyakát nyújtogatta, ám teste nem moccant. Ugyanolyan távol állt az embertől, mégis kíváncsian nézett rá. Majdnem elérte Norbi kézfejét, amikor váratlanul oldalra fordult, hogy újra Norbi szemébe nézhessen.
– Engedd el – csendült Norbi fejében a szó. Előbb a saját, aztán Nóri, Noémi és Nándi hangján, egyre hangosabban hallotta: engedd el! És Norbi lelke közeledett a daru felé, törzse ösztönösen előre dőlt, mintha megbűvölték volna, keze mozdulatlan, nem látott mást, csak a daru vérvörös szemét, tűhegynyi fekete pupilláját, és egyre több ember hangját hallotta: engedd el!
Megijedt, visszarántotta kezét. A daru is hátrált két lépést, egyformán meglepetten, értetlenül pillantottak a másikra.
– Képzelődöm… – lihegett Norbi. – Képzelődöm… – Felállt, de nem ment el. S ekkor olyan dolog történt, amit ha más mond, sose hitte volna el: a daru közeledni kezdett felé. Óvatos, lassú, kimért léptekkel sétált, ám Norbi úgy megrettent ettől, hogy hátrálnia kellett. Addig-meddig toporogtak, mígnem a férfi elesett. Felnyögött. A daru csak sétált, sétált felé, mögötte a lemenő nap megtörte kontúrja vonalát, és amikor már egész közel ért, Norbi egy elmosódott emberi alakot látott maga előtt. Hatalmasra nyílt a szeme, hanyatt vetette magát, és akkor a daru megállt. Újra madár formájában állt ott.
– Micso...? – Norbi hirtelen, gyorsan nyúlt a madár felé, és ezzel ismét elijesztette. A daru elrepült, hátra se nézett.

8

Orsi este felhívta őt. Norbi megnyugtatta őt, hogy jól van, minden rendben, a darumadárral alakuló kapcsolatáról egy szót sem szólt. Orsi vélhetően az egészet a gyógyszerekre fogná, és ő fölöslegesen keltene benne aggodalmat. Szedte az antidepresszánsokat és az altatókat, ahogy máskor is, és havonta járt az orvoshoz. Ha Orsi megtudná, hogy hirtelen a darvak beszélni kezdenek hozzá, ráadásul emberi alakokat lát bennük, biztosan elköltöztetné őt magukhoz, és Norbi ezt nem akarta. Őszintén szeretett volna már kikecmeregni a gyászból, ezért úgy döntött, egyedül a pszichiáterével fog beszélni az esetről, aki viszont jelenleg távol volt egy családi ügy miatt. A következő találkozóig Norbinak még majdnem két hetet kellett várnia. Persze felhívhatta volna egy korábbi időpont reményében, ám nem akart a szakember terhére lenni. Túljut ezen. Egyedül. Különben is, mire eljut az orvosához, a darvak már messze lesznek, és erre az egészre csak egy nehéz időszakként fog emlékezni.
Másnap, amikor megérkezett a mezőre, újabb meglepetés várta: ezúttal mind a négy madár vele maradt. Messziről ugyan, de őt figyelték.
– Hány napot vagytok még itt? – kérdezte Norbi. A madarak persze nem válaszoltak, benne mégis sejtelem ébredt: – Biztos nem többet már háromnál. Ma kevesebben jöttetek. Hamarabb elfogytatok a fejem fölül, mint máskor.
A darvak kíváncsian pillantottak rá. Áhítat elöl állt, lépett kettőt a férfi felé. Norbi kicsit megrettent, de nem hátrált meg. Ezúttal nem. Darvak hangja rezzent a szélben. A négyből ketten oldalt fordultak, fejüket lehajtották, majd felemelték, kis eltéréssel lépkedtek egymás mellett. Norbi bambán bámulta a táncot. A bizonytalan, ütemtelen léptek egységgé forrtak a percek múltán, hamarosan teljes összhangban lépkedtek a madarak. Áhítat, ahogyan Norbi, csak figyelt, a legkisebb daru szárnyait próbálgatta: őt jobban érdekelte az indulás. A tánc kiteljesedni látszott, s amikor már tökéletes volt a szinkron, a darvak megálltak, égre emelték fejüket, és hangos krúgatással koronázták meg az estét. Norbi ekkor Áhítatra nézett: a daru, akárcsak társai, ütemesen emelgette fejét, lépéseit kimérte, rendszerezte mozgását. Bár nem pillantott Norbira, az biztos volt benne, hogy neki táncol: az ifjabb daru rá se hederített Áhítatra, a másik kettő pedig egymásra koncentrált. Norbi nevetségesnek érezte a gondolatot, de félig guggoló pózba emelkedett, és megkísérelte utánozni Áhítat mozgását. Annak üteme egy pillanatra megakadt, de rögvest visszatért a ciklushoz: fel-le, fel-le, levegőtlen, határozott léptek, meg-megdöntött test. Norbi nehezen tudta követni a madarat, de néhány perc alatt ráérzett. Törzsét előre döntötte, felemelte, lépteit összerendezte, aztán sikerült: immár együtt táncolt a daruval.
Pár percig lépdeltek egymás mellett, végül Norbi megállt. Légzése zilált, tekintete fátyolos volt, de mosolygott. Egyenesen a darura nézett, aki kis csúsztatással maga is mozdulatlanná meredt. Fejét Norbira emelte, majd becsatlakozott két társához, s mint a karmesterek, útjára engedte az esti szerenádot.

*

Amikor lefeküdt, részegnek érezte magát. Könnyedén felsóhajtott, és kinyújtotta kezét az ágyon: még mindig ott pihent a toll, amit néhány nappal ezelőtt talált a hátizsákjában. Megsimította, majd felvette. Forgatta, megszagolta, bőréhez érintette. Nem tudott másra gondolni, csak Áhítatra, a vöröslő szempárra, a hangokra, melyek mintha megszabadították volna a fájdalomtól. Engedd el! – mondták azóta is. A baleset óta először, Norbi őszintén hitt benne, hogy képes lesz túllépni a gyászon. És nem győzte kivárni a következő napot.

9

Másnap este még kevesebb daru érkezett. A koncert sem tűnt olyan lármásnak, a korábban egy órán is túlérő vonulás háromnegyed óra alatt lecsengett. Norbi leült, és ezúttal ő várt. Nem látta még a csapatát, de biztos volt benne, hogy hamarosan megérkeznek. Kivette a tollat a hátizsákjából, letette maga mellé a levonós távcsövet és a fényképezőgépet. A csapat hamarosan megérkezett. Norbi felmutatta nekik a tollat, majd így szólt:
– Ezt egyikőtök nekem adta. De nekem nem ez kell. Nekem ti kelletek.
A madarak figyeltek.
– Vissza fogtok jönni? Jövőre, ugyanitt? Visszajöttök?
Áhítat csirpelő hanggal felelt. Norbit valahogyan rossz érzés fogta el.
– Nem fogtok ide visszajönni, igaz? Miattam nem…
Ismét Áhítatra nézett, és próbálta megfejteni a madár gondolatait. Ha nem jönnek vissza, akkor mégis miért invitálta őt táncra? Miért mutogatta előtte a szárnyait, miért engedte őt ennyire közel magához? Érezte rajta a fájdalmat? És ha kiemelte a szakadékból, ugyan miért emelte ki, ha utána úgyis visszalöki? Norbi lehajtotta a fejét. Suttogást hallott. Ahogyan pár napja, ezúttal is Nóri kezdte, melyhez aztán csatlakoztak a gyerekek. Eleinte kibogozhatatlannak tűnt, később azonban tisztult a beszéd: egyszer majd… Velünk jöhetsz… Velünk leszel… Együtt leszünk… Várj még… Élj még…
Norbi nem hitt a fülének. A darvakra meredt. Azok szürke alakként tetszelegtek a félhomályban.
– Ti vagytok? Ezek ti vagytok?
Nem hangzott válasz. Sötétedett. Norbi itt akart maradni: lefeküdni a fűbe a madarak mellé, felhúzott térdekkel összegömbölyödni és aludni. De szokatlanul hideg volt. Ő nem hozott se pulóvert, se hosszú nadrágot.
Csak még egy kicsit… – gondolta – Csak még egy kicsit… – Elbóbiskolt, álmában Nóriékat látta. Nem szóltak, nem intettek felé, csak nézték őt. Mintha vigyáztak volna rá.
Arra ébredt fel, hogy vacog. Elnézett jobbra, majd balra, de a darvakat már nem látta. Összeszedte a holmiját, a tollat azonban itt hagyta. Nem akart magával vinni még egy darabot a múltból, ami később fájdalmat okozhat.

10

Másnap délelőtt váltott néhány rövid szót az orvosával, csakhogy biztosítsa róla, nincsen baj.
– Minden rendben – mondta. – Jól vagyok.
– Ha jól sejtem, a madarak mostanában hagyják itt Magyarországot – felelte a pszichiáter. – Biztos minden rendben? Tud még várni néhány napot?
– Persze, semmi gond, ne aggódjon. Szedem a pirulákat is, ahogy kérte.
– Se többet, se kevesebbet, igaz?
– Nem, persze, hogy nem. Figyelek. Köszönöm, Katalin.
– Nincs mit. Akkor hétfőn.
– Hétfőn.
Összepakolt, a derekára kötött egy pulóvert, és hosszú vászonnadrágot vett. Kint akart maradni, Csak ezt a néhány megmaradt estét tölthesse együtt a darvakkal.
Amint a buszon ült, azon töprengett, vajon miért pont most? Évtizedek óta vágyott rá, hogy megszelídíthessen egy vadállatot, legfőképpen darvat, és soha, soha nem került még fele annyira sem közel hozzájuk, mint idén. Talán tényleg ők a halál és az élet összekötői – elmélkedett. – Talán létezik mítosz, ami valóság lehet. Vagy csak én vagyok… összetörve... Érzik? Hogy összetörtem?
A nap alábukni látszott a horizonton, összekeverte az este színeit. Nedves levegőt lehelt a föld, pára lebegett a lankák fölött. Messze hangzott a darvak hangja. Kevés ember járt már kint, a fő szezon lecsengett. Az utolsó napok csak a természet igazi szerelmeseit vonzották. Nem maradt több meghirdetett darules a programon. Őszbe hajlott lassan a nyár, a zöldellő mezők átadták a színpadot a szarvasok bőgésének, az őzek vakkogásának.
Norbi tétovázás nélkül ment oda a csapatához – az ő saját darucsapatához. Azok kíváncsian vették őt körbe. Mintha csak várták volna, hogy mondjon valamit.
– Megengeditek, hogy veletek töltsem még ezt az éjszakát? Holnap talán már nem is találkozunk… – Végignézett rajtuk – Táncoltok nekem? Megmutatjátok megint, hogyan kell?
A darvak szinte élettelenül álltak előtte. Ahogy a fény visszahúzódott, a táj szürke lepelbe burkolózott, és összemaszatolta a természet vonalait. A darucsapatok elvesztek a fűben; sötétkék felhők gabalyodtak bele az éjjeli égbolt fekete hajkoronájába. Aztán az éjszaka kinyitotta holdszemét, és megkezdte ellenőrző őrjáratát: előbb a hegycsúcsokat mustrálta, majd tekintete a dombokra vándorolt. Elbújtatta a prédaállatokat a lombosokban, és kiugrasztotta a baglyokat hálóhelyükről.
Norbi még mindig a darvakat bámulta, és azok őt viszont. Aztán Áhítat megindult felé. Amikor elég közel ért, kinyújtotta nyakát, és várt. Kis időbe telt, mire Norbi rájött, hogy mit akar. Kinyújtotta a kezét, várta, mikor riad el a madár, ám ezúttal egész más történt: Áhítat egyenesen Norbi tenyerébe helyezte a fejét, majd kissé elfordult – és a karjába vájta a csőrét. Szétszakadt a felsőrész, vér buggyant ki a pamut alól.
Norbi ösztönösen behúzta a kezét, és keresett valamit, amivel elállíthatja a vérzést. A holdfény egész lent járt már, és szikrákat szórt az ég. Magányos kuvikfütty zendült a távolban.
A darvak körbeállták Norbit, és ezúttal a második állt elé, ugyanúgy, ahogy korábban Áhítat. Norbi újra behúzta a kezét, és komolyan elgondolkodott rajta, hogy futnia kéne.
– Mégis mit akartok? – kérdezte. Akkor az előtte álló madár eget rengető hangot eresztett ki tüdejéből, amihez mind többen csatlakoztak. Zengett a levegő, remegtek az árnyékok.
A daru lepillantott Norbi lábszárára, majd átvágta a nadrágját, és végigmetszette a bőrét. Norbi felkiáltott a fájdalomtól. Csúszni kezdett, felállt, és bukdácsolva indult az út felé, azonban a legkisebb daru nekirepült, és amíg ő vele harcolt, a másik lábát is megvágták. Térdre rogyott. A vágások pontosan az ütőereket érték, rövid idő alatt olyan vörössé vált a fű, akár a darvak szeme. Norbi arcából kiszökött a szín. Sután, esetlenül próbálta kivonszolni magát a mezőről, de túl gyorsan veszített vért. Hamarosan falfehéren, elerőtlenedve adta meg magát a végzetnek. Hanyatt dőlt. Nóri, Nándi és Noémi ismét megszólaltak: hamarosan… együtt…
Norbi behunyta szemét. Újra szólt a kuvik, és a negyedik, sorban utolsó darumadár mellé állt. Lenézett a halálosan kimerült emberre. A daruhoz csatlakozott két társa, végül Áhítat is. A kék tollat acélkékre festette a nyakán a hold fénye.
– Ne félj! – Csendült a szó a halott családtagok hangján. – Mindjárt vége.
Az utolsó vágás tompán, szinte észrevehetetlenül próbálta ébrenlétre ösztökélni Norbi fáradó szervezetét. Az ösztön átfordította a testét, hátha négykézlábra tud még emelkedni, hogy elmenjen innen, azonban nem maradt annyi ereje sem. Kinyújtotta jobbját. Ott volt a toll, amit hátrahagyott. Megfogta. Vörösre festette a vére, és amikor ez megtörtént, Norbi a földre hanyatlott. Nem látott, nem hallott semmit, csak a vér és a halál szagát érezte. Utolsó erejével beleüvöltötte kínját az éjszakába. A hangja elvékonyodott, eltorzult, végül egyesült a darvak hangjával. Hamarosan már nem is ember, hanem darumadár hangját hallotta. Árnyék suhant el mellette, s magával vitte őt a homályba. Fény villant.
A föld hirtelen túl közelinek, a teste elképesztően könnyűnek tűnt. Norbi lenézett. Pikkelyes lábakat látott, karjait oldalra tárva hatalmas teret ölelt át. És ott állt előtte három darumadár. Egyikük sem viselte a különös, kékes pihét, ami Áhítatot megkülönböztette a többiektől. Belemélyesztette csőrét tollruhájába, kereste azt a tollat. Megtalálta. Csak ekkor vette észre a férfitestet, ami ijesztően gyengén, tartás nélkül roskadt a fűbe, szinte beleolvadt.

– Mi történt? – A kérdés azonban csak a fejében hangzott el. Ismeretlen hang jött ki a torkán, melyre szintén ismeretlen hang felelt. Rápillantott a vele szemben álló madárra. A daru lágy tekintete bizonyosságként érte őt: Nóri állt előtte, és a két gyerek. Igen. Végre újra a családjával volt. A darucsapat elsétált a véres területről, hátra se néztek. Az embertetemet másnap este, pár mélyre merészkedő fiatal találta meg.

2017. március 4., szombat

Macskás pályázat

Közhírré tétetik, hogy a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház kihirdeti a következő novellapályázatát, melynek címe: Macskás.


Nevezési díj: nincs.


Feltételek:

1. Feltétlenül szándékodban álljon írni egy novellát.
2. Ami hozzávetőlegesen minimum 6666 és maximum 16666 karaktert tartalmazhat (szóközzel együtt).
3. A novella kizárólag csak fantasy, sci-fi, vagy egyéb lehet. Esetleg valami más ezen kívül.
4. Pályázhatnak: Magyarországon és jelenlegi határainkon túl élő magyar nyelven alkotó írók, kizárólag saját maguk által írt, magyar nyelvű novellákkal.
5. A beküldött novellának kapcsolódnia kell a pályázat címéhez (Macskás). A hogyant a szervezőbizottság az írók fantáziájára bízza. Mindenesetre legalább egy darab macska szerepeljen benne, különben az elkövető felnégyeltetik, mocsárba dobattatik, és gyíkká változtatik!

Beküldési határidő: 2017. július 02. éjfél.

A novellákat a craz@freemail.hu címre lehet beküldeni, word formátumban. A csatolt file tartalmazza a szerző nevét és a mű címét!

- - - -

Díjazás:

Az első három helyezett novella nyomtatott megjelenést kap, emellett felkerül a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház könyvtártermének egyik, külön e célból portalanított polcára.
A szervezőbizottság fenntartja a jogot, hogy kellő számú és minőségű novella beérkezése után különféle különdíjakat is kitaláljon.
Emellett bárki csatlakozhat szponzornak, újabb díjak felajánlására.


Vigyázat, aki nem megfelelő nyelvi szintű művet küld be, annak egy ügyeletes bosszorgány éjszaka összekócolja a haját, vagy eltünteti egy fél pár zokniját, vagy kiissza a sört a hűtőjéből, vagy miket is szoktak csinálni azok a bosszorgányok! Ha a bosszorgány nem érne rá, sárkányt, csíkos morcsákot vagy próbagoblint küldünk.


Beérkezett novellák:

1. Jávori István: Macskasors
2. Ariana T. Dianis: A Macska-kő varázsa
3. Ariana T. Dianis: Pehelyke
4. Komor Zoltán: Macskasíkosító
5. Vadászi Árpád: Macska pamutgombolyaggal
6. Dékány Dorottya: Használt átkok eladók
7. Mester Györgyi: Macskabaj
8. Balló Norbert: A 9. utca
9. Erdélyi Éva: egy fekete kiscica kalandos története
10. Marga: Bumburnyák
11. Balló Norbert: Egy Batman történet
12. Varga Lajos: A flegma macska
13. Kelemen Györgyné Editke: Marci az űr zűr cica
14. Galuska Szilárd: Kötelék
15. Alice Holmes: Abszurd
16. Pesti Rege: Akció indul
17. Eliza Beth: Shatak bosszúja
18. Braun Kriszti: A görögmintás macska
19. Csiszár Nicolette: A váratlan várt buborék és társai
20. Dorothy: Nyári kaland
21. Eichammer Gábor: Szimúr
22. Márkus István Ádám: A macskatestű lány
23. Barna Eszter: Itt a macska, hol a macska
24. Bodor Mária: A pokol vörös macskája
25. Ács Ibolya: Hej, mi a kő! Macska ez, vagy macskakő?
26. Szikszay Péter: Otthonra talált
27. Szikszay Péter: Zöld szemek...
28. Novák-Tihor Anita: A macska szeme
29. Kovács Katalin: Senki macskája
30. Szász András: Macskák
31. Szász András: Macskakő és kőmacska
32. Kirovszky Péter: Egerát
33. Pilinyi Bálint: Mocskos macskanépség
34. Balló Norbert: Vörös memoár
35. Shady Bosamogo: Macskás (mese deviánsoknak)
36. Nagy-Rakita Melinda: Macsgalax - avagy mit ér...
37. Sima Bernadett: Macskanő a macskakövön
38. Nyíri Lívia: A macskamaszkos
39. Marcu András: Csiribi-csirimiau
40. Rea Wolfie: Tehén
41. Soós Katalin: Részletek Marci naplójából
42. Ábrahám Adél: Egek, macskás lettem
43. 

2017. február 16., csütörtök

Hertelendy Anna: Az utolsó kikötő


Veríték ízű, langyos sör csorog a számba, felhígítva a nyáltól csomósan összetapadó hamburgert. Nyelvemmel kipiszkálom a húsdarabokat a fogam közül, és két rágás meg nyelés között körbetekintek. Beállva is meg tudom állapítani: ez a legócskább buli, amin valaha is megfordultam. Idegenek röhögnek körülöttem, és néha hátba vágnak jópofának szánt gesztusként, de én nem foglalkozom senkivel, csak birkózom a kajámmal.
A nappaliban egy tinédzser srác narkóért árulja a testét. Senkinek nem jut eszébe, hogy hazazavarja. A gazdag pubik incselkednek vele, és kinevetik. Belemarkolnak a golyójába, és perverz élvezet ül az arcukra, amikor a fiú szeme összeszűkül a fájdalomtól.

**

Régóta jártam az országot, kikötőről kikötőre. Ez volt a munkám; a jó öreg Nikonommal megörökítettem a tengerek és a városok ölelkezését, a halászhajókat, az őket árnyékként követő tengeri madarakat, a düledező viskókat a parton. Ám sosem találtam meg azt, ami kiemelhetett volna a hozzám hasonló művészek sorából. Űzött a siker utáni vágy, modern Odüsszeusznak képzeltem magam, valahányszor kiszemeltem egy új úti célt.
Az az év azonban sorsfordítóvá vált számomra. És az egész világ számára is. Végigsöpört rajtunk a válság, mint egy szökőár, és én február környékén egy olyan ponton találtam magam, aminél lejjebb már nem csúszhattam. Sem a visszautasított fotóim, sem pedig az egyre fogyó pénztartalékom nem szembesített olyan kiválóan nyomorult helyzetemmel, mint az, amikor céltalanul kóboroltam a városban, és már nem találtam semmit, amit szívesen lencsevégre kapnék. Semmi komolyra nem vágytam, csak valamire, amivel otthon elszórakozok a gép előtt, egy bögre kakaó társaságában.
Abban az évben, mintha a természet is hátat fordított volna nekünk; szokatlanul kemény tél köszöntött ránk, a lábam átfagyott, a hideg szél a kabátom alatt fickándozott. A lakbért kifizettem, de a gyomrom korgott. Percekig néztem sóvárogva egy hamburgeres kínálatát, de tudtam, ha most engedek a csábításnak, annak később meglesz a böjtje.
Korábban láttam egy lányt. Az a fajta szépség volt, aki első ránézésre nem tűnik ki a fagyott város szürkeségéből, de ha belepillantasz a keresőbe, az optika lángra gyúl a kezedben. Az exponálás pillanatában ő mindaz, amire vágytál. A lány először nem vett észre. Forró teát szürcsölt egy utcai árus előtt, és a pohárból felszálló gőzt az arca körül bearanyozta egy kandeláber derengő fénye. Éppen lenyomni készültem a gombot, amikor a nő tekintete megállapodott rajtam. A gyönyörű arc egyszeriben megtelt bosszúsággal, és apró ráncok gyűltek mandulavágású szeme köré. Egész valója rosszindulatot sugárzott. Amilyen szerencsétlen voltam, még feljelent, és akkoriban nemhogy ügyvédre, még vacsorára sem igen telt. Csalódottan odébb álltam.
Az objektívvel bajlódtam, amikor rájöttem, hogy eltévedtem. Hidegtől elgémberedett ujjakkal dörgöltem a lencsét, és próbáltam gyorsan átvágni az ismeretlen, nyomasztóan szűk utcácskán, aminek az egyik oldalán magas házak sora húzódott, a másik oldalon széles kanális nyújtózkodott. A víz felszínén köd gomolygott, eltakarva előlem a túlsó partot. Pontosan emlékszem, azon a sarkon, ahol befordultam, a piacnak kellett volna állnia. Tanácstalanul nézelődtem, szaporázva lépteimet, ám különös módon a kanyargó macskaköves útnak nem akart vége szakadni.
Ekkor láttam meg a koldust.
Egy hínárral borított rozoga móló tövében ücsörgött, arccal a víz felé fordulva. Ócska bádogbögrét rázott. Az aprópénz csörömpölése túl hangosnak hatott a csöndben. Bal kezével foszlott kötélvéget szorongatott, amelynek végét egy viharvert tutajhoz erősítették. Rossz előérzetem támadt, de nem akadt senki, aki útba igazíthatott volna, így megszólítottam.
– Üdv, öreg, meg tudná mondani, hogy találok el a piachoz?
A férfi nem válaszolt, csak rám emelte üres tekintetét, és elnézett a fejem felett. Szemét kékes hályog, arcát borosta borította, szája félkegyelmű vigyorra húzódott. Sárga, nikotinfoltos fogak sorakoztak szájában. Rázta a bögrét, az apró csörömpölt, talán nem is hallotta, amit kérdeztem.
– Hamarosan… – vihogta.
– Szegény nyomorult… – Aztán rám tört a felismerés. Itt a téma. Lám, létezik még nálam is szerencsétlenebb ember a földön. Felemeltem a fényképezőgépet. Felcsattant a gépvázban a tükör, villant a vaku, a fény lenyomatot hagyott a mikrocsipen, a blende zárult, én pedig leeresztettem a viharvert Nikont. Az öreg, ha lehet fokozni, még bárgyúbban meredt a végtelenbe, és csak rázta-rázta az átkozott bögréjét.

**

Az ócska, lepukkant külvárosi romhalmazt, amibe bezsúfolódtunk, az ismeretlen arcok körülöttem úgy feltankolták piával meg fűvel (meg isten tudja még mi minden szarral), hogy hetekig is kihúzhatták itt anélkül, hogy kidugnák az orrukat.
Idegenek.
Ízlelgetem a szót. Addig mondogatom magamban, amíg teljesen elveszíti minden értelmét, csupán hét betű marad belőle, amik vad táncot lejtenek a hasistól szerencsétlenül vergődő tekintetem előtt. Végül az agyoncsócsált hamburger csomós maradékának ízétől felkavarodik a gyomrom, de nincs erőm lábra állni, hogy elvánszorogjak a retyóig. Hármat bukfencezik a kaja meg a sör, küzdve, melyik törjön előbb a felszínre. Holtverseny. Aztán újabb hányásroham. Szédülök, levegő után kapkodok. Először fel sem tűnik: hanyatt fekszem a töredezett padlón. Próbálom kideríteni, a szúrásnak a hátamban van-e köze az egyre nehezebb légzéshez. A testem széthullik, a darabjai nem kapcsolódnak egymáshoz többé. A karom sem ott fáj, ahol lennie kellene, és a lábam meg mintha a hasamból nőtt volna ki.
A vécébe lógó fejjel, felmart torokkal, a saját hányásomban tocsogva eszembe jutnak gyermekkorom unalmas, nevetséges felvilágosító filmjei, ahol elszökött kamaszokat csábított a sablonosan ábrázolt cukrosbácsi drogtanyákra, és megismertette a kölyköket a kábítószer és züllött élet esztelen mámorával. Mi a „felvilágosulás” helyett inkább a vetítőszoba sötétjében a csajok mellét taperoltuk.

**

Izgultam, amikor meghallgatásra hívtak. Tetszett nekik „A koldus” című fotóm. Sőt, a kurátorok egyenesen rajongtak érte. Az előlegből, amit átutaltak, egy évre elegendő lakbérre futotta volna. Elhatároztam, hogy kiélvezek minden egyes drachmát. Ám most, hogy végre lett pénzem, hiányérzet gyötört. És bűntudat. Mindent megkaptam. A modellem meg talán már halott. Kemény telünk volt, mostanra valószínűleg kihűlt és meghalt a parton, miközben a bögréjét rázogatta.
Emberek, akik alig egy hónapja a nevem sem tudták, most mosolyogtak rám, és gratuláltak. A képeimről beszélgettek. Idegenek invitáltak idegen helyekre, és kézről-kézre adtak, mint a krónikást, aki megénekelte számukra egy sosem ismert világ tragikus nyomorát. Egy nincstelen ember reményét némi apróra, amiből talán ennivalót vehetett volna… vagy egy meleg takarót.

**

Meztelennek érzem magam, egy torz újszülöttnek, aki az első lélegzetvételéért küzd, és elbukni látszik a harcban. Megállás nélkül ömlik a gyomromból a hányadék és a vér, az orromon visszafolyik, és a meg-megnyíló gégém szabadon engedi a tüdőmbe az okádékot.

**

Riadtan összerezzentem a tenyerek ütemes zajára. A taps nekem szólt. Sokadik kiállítás. Nem tudtam melyik városban lehetünk, de még azt sem, milyen hónapot írtunk éppen. Pezsgő, sznobok, kokain. És fényképek. Az én fényképeim. A díszhelyen „A koldus” portréja függeszkedett. A kétdimenziós férfi éppen olyan vaksin tekintett az őt fényárba öltöztető műterem reflektoraiba, mint hónapokkal korábban eredetije a vaku fényébe. Valamire vár… csörgeti a bögrében az aprót, várja a jussát. Elfordulok, rá sem bírok nézni. Mert az én zsebemben immár nem aprópénz csörgött.
Partira rángattak. Nem ellenkeztem. Körülöttem az arcok mind idegennek tűntek, pedig az elmúlt fél évben szinte minden lépésemet követték. Hiénák, potyázók és számítók. Mind hamis, sehol egy igaz lélek. Ócska minimál zene monoton ritmusa szűrődött a hangfalakból, minden félhomályosnak és titokzatosnak látszott. Valahol megcsörrent a bögre… nem, csak a jégkocka a pohár alján. Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Legurítottam az első vodkát, és vártam a tompa zsibbadtságot, aztán utána küldtem még hármat, mert nem éreztem semmit. Egy Sophia nevű lány az ölembe ült. De lehet, hogy Soliasnak hívták… aztán táncoltunk. Sose szerettem a technót. A tudatom foszlányossá vált, a valóságot egyre inkább benyomások sorozataként éltem át, és egyre magatehetetlenebbé váltam.
Autóba ültünk. A szelepek úgy csörömpöltek, mint egy ócska pléhbögre alján az aprópénz. A hűvös levegőtől egy kicsit kitisztult a fejem. A külvárosban kocsikáztunk. Sophia – vagy talán Solias – a hátsó ülésen a petyhüdt farkamat markolászta, és csalódottan mérgelődött. Hangosan vihognom kellett, mert a cigimről a hamu a fejére hullott. Valamiért viccesnek találtam.
A srác, aki a kocsit vezette, egy lepukkant kéró előtt parkolt le. Betámolyogtunk. Vágni lehetett a dzsanga-füstöt. Hasis cigit nyomtak a kezembe, meg egy újabb pohár vodkát. Az asztalon gyorséttermes hamburgerek gőzölögtek. Farkaséhség tört rám.

**

Tudom, meg kellene fordulni, mert megfulladok. Az izmaim azonban az akaratomtól függetlenül mozognak, az agyam nem a megfelelő utasításokat adja, az elmémet elönti a pánik, és egy pillanatra pontosan látom magam kívülről, ahogy szánalmasan vergődök a kövön. Aztán elszáll a tiszta pillanat, és rettegve, néma sikollyal az ajkamon süllyedek az öntudatlanságba.
A narkós hímringyó fölém hajol.
– Öreg, jól szétcseszted magad… – közli, és az oldalamra fordít, hogy levegőhöz jussak.
– Kurva életbe, azt hittem, nekem harangoztak… – nyögöm, felmart torkoktól rekedten. A kölyök ülő helyzetbe segít. Azt hiszem, ennél mélyebbre nem süllyedhetek.
Kitámolygok a házból. A srác még valamit utánam kiált, de nem hallom, nem is érdekel. Az éjszakai égbolton úgy hunyorognak a csillagok, mint megannyi, hályogtól kéklő, szemrehányó szempár. Hazafelé botorkálok. Úgy érzem, valami a nyomomba szegődött azon az estén, amikor lekaptam a koldust. Fizetnem kell a képért.
Visz a lábam, nem is figyelem, hogy merre. Köd gomolyog a bokám körül, megérzem a víz szagát. Csak akkor állok meg egy móló szélénél, amikor brunyálnom kell. Felhúzom a sliccem, épp indulnék tovább, de észreveszek egy alakot a kanális szélén ringatózó tutaj mellett. Közelebb somfordálok, igyekszem tartani a fókuszt, de a narkó dübörög a véremben, és el-elhomályosul a látásom.
– Maga az… – suttogom erőtlenül. – Hát megtalált. Tartozom magának. – Térdre rogyok.
– Pontosan két érmével – közöli, és csontos kezével felém nyújtja a bögréjét. – Ez a fizetségem.

2017. február 5., vasárnap

Craz: A nappap

A falu főterére vezető úton latyakossá vált az előző nap leesett hó, számos láb taposta sárba. Csatlakozott hozzájuk nyolc pata is, amikor a várúr és kísérője a házak közé ért. A délutáni nap alacsonyan ült a környező háztetők felett, már a horizont felé közeledett.
– Mindenki ott lesz? – A kérdés türelmetlenségről árulkodott.
– Kívánságod szerint, úrnőm – felelte halkan a nemes az egyenes háttal lovagló lánynak, a Napisten harcos-varázslójának.
Bár a hőmérséklet fagypont felé közeledett, a lány nem fázott, istene iránti elhivatottságát mi sem mutatta jobban, mint lenge öltözete – a varázslói ranglétra ezen fokán nem okozott gondot a hideg. Lovaglócsizmája felett vékony, áttetsző selyemnadrág takarta bőrét és egy hosszú, éjszín köpeny. Az általvetőt csak a hátára szíjazott kardja tartotta kordában, időnként a várúr látta kivillanni a lány tetoválásait, amikor a hidegen szuszogó menetszél játékosan fellebbentette a fekete ruhadarab két szárnyát.
A környék kihaltnak tűnt, mintha csak híre ment volna, ork rablók közelegnek. Egyetlen lelket sem lehetett látni, csak egy girhes macska téblábolt egy rozoga kerítés mellett – addig, amíg az egyik léc a fejére esett, utána eliszkolt.
A főtéren felsorakozott a falu apraja-nagyja, a lord zsoldosai erről időben gondoskodtak. Elég volt néha felemelniük a hangjukat, a túlnyomó részt parasztokból álló lakosság elhelyezkedett a nem túl tágas területen. Tudták, mi következik – mint minden évben ezen a napon.
Elől sorakoztak a fiatal lányok, ki-ki saját vérmérséklete szerint várakozva a közelgő eseményre. Egyesek lelkesedését a hideg levegő is hűtötte, melybe lélegzetük párája rövid életű, ámde ismétlődő légköri jelenséget hasított. Egy a sorba orvul belopakodó lányzombi ezen bizony azonnal lebukott volna. Mellesleg a kiválasztáson is csekély eséllyel indul.

A lányok irigykedve figyelték a nappapot. Akadt, aki kecses alakját szerette volna sajátjának – ő kövér volt. Akadt, aki gazdag, bár annál inkább lengébb öltözékét tudta volna magán – e helyett a vacak gönc helyett, aminek jobb ujján takargatni kell a szakadást.
De legtöbben azt irigyelték, hogy nemesekkel lovagol, hogy semmi gondja, hogy neki másnap tutira nem kell krumplit kapálni, padlót sikálni, kimosni a dédi barnacsíkos alsóit, vagy szaladni a részeg szomszéd elől, ha sötétedés után összefutnak vele hazafelé.
A nappap ellenben a lányokat irigyelte. Nem nyomja a vállukat világméretű vészhelyzet megoldásának problémája.

A legtöbb lány tudta, délceg királyfira fehér lovon hiába vár. Pláne, hogy nagy az ország, a legközelebbi kóbor királyfi is bazi messze. A várúr is egy alternatíva – persze nem örökre, csak egy alkalomra. Nézzük a jó oldalát, talán csurran-cseppen valami.
És ha nem lettek kiválasztva, még mindig jöhet a kóbor. Királyfi, gróf, középnemes, de legalább valami fess kereskedő vagy vándor – csak vigye őket messzire.
De ha akadt is ilyen idetévedt jóképű dalia, az legtöbbször csak kihasználta a rózsaszín ködöt; a nagy utazás is befejeződött még az Óperencián innen, egy szénakazalban, egy hangulatos erdei tisztáson, vagy csak úgy sebtiben egy fának dőlve.

A várúr rendszeresen igényt tartott az első éjszaka intézményének gyakorlására. Nem volt szexuálisan nagy étkű, ellenben a szomszéd falu urával, aki már másként állt a dologhoz. Folyton-folyvást újabb és újabb kiskapukat kutatott fel, hogyan lehetne az adott populáció keretei közt maximalizálni a darabszámot. Tavaly például felfogadott egy vándor kirurgust, aki pecsétes papírral tudta neki igazolni, hogy húsz lány a kedvező időjárási viszonyoknak köszönhetően visszanyerte a szüzességét, így újra elvihetők egy éjszakára. Az pedig, hogy az a bizonyos pecsét viaszból van avagy a tegnap esti vacsorából, ilyenkor csak részletkérdés.

Mivel a kiválasztás családi programnak számított, pár percen belül hat férjet rúgtak bokán, mert túl sokáig bámulta a nappapot – még jó, hogy nem kezdett el nyáladzani is ez az istenekverése! Egy esetben kisebb mozgolódás támadt, mert az asszony nem találta el elsőre a bokát.
A nappap lassan sétált a sor előtt, s míg ránézésre úgy tűnt, a lányokat méricskéli, létrehozott egy keresővarázst. Tudta, most is ketten lesznek, akiket megjelölt az Éjisten. Az egyiket rögtön meg is találta – a földet bámulva várakozott, próbált mindjobban beleolvadni a tömegbe. A másik viszont nem volt a felsorakozottak között, de még a téren sem.
A lány a várúrhoz lépett, közölte vele, ki az egyik, majd nyeregbe pattant, de nem indult útnak. Két karját kitárva lehunyt szemmel szavakat mormolt, hívóigéket. Kisvártatva válasz érkezett, két vijjogás a magasból. A nappap egy-egy csuklójára egy-egy sólyom ereszkedett. Csendben ültek, mintha csak figyelnének valamire, majd egyszerre rugaszkodtak neki és szálltak el egyirányba. A harcos-varázsló arra fordította paripáját és elvágtatott. Tíz perc múlva tért vissza a második lánnyal, aki nem tűnt boldognak a nyergen átvetve.

A kastélyhoz már jóval sötétedés után érkeztek. A fáklyákkal kivilágított kapunál négy őr állt, akik szótlanul végezték dolgukat. Látták a két lányt, tudták, kik ők, de csak csendben bezárták a dupla rácsot, amikor mindenki áthaladt.
A díszterem dísztelen volt, bár a várúr nem is tervezett nagy hacacárét. Azért egy közös vacsora a nevezetes esemény előtt még belefért a költségvetésbe. A húszszemélyes rönkfa asztalnak az egyik vége állt megterítve, melyen tekintélyes mennyiségű étel feküdt – négyüknek több, mint elég.
A két lány megilletődötten ült a magas támlájú, faragott székeken a várúrral és a nappappal szemben. Illetve a vörös hajú lány szemében – akit sólymokkal kellett levadászni – még pislákolt a dac, de kezdett beletörődni a megváltozhatatlanba. Első lépésként belemarkolt egy tál gyümölcsbe, amit nem ismert. Egyrészt fennállt a lehetőség, hátha mérgező, és ez megold mindent. Másrészt, ha már nincs visszaút, legalább kiélvezi a járulékos dolgokat, minél többet kihozva a helyzetből – amit nemsoká még egy marék aprószemű gyümölcs jelentett, mivel nagyon ízlett neki.
A nappap sejtelmes mosollyal figyelte, ahogy szemben vele a vöröske csak úgy tömi magába a nyúlbogyót, ami ezen a vidéken különlegességnek számított. Egy messzi trópusi szigetről származott, ahol alacsony bokrokon termett, és az őslakosság afrodiziákumként használta. Ugyanis a népi megfigyelés bebizonyította, hogy a nyulak, akik bezabálják, utána éjjel-nappal csak bagzani akarnak. Mindenesetre a dolog az őslakosokon is működött. Számos szem elfogyasztása után szexeltek egy jót, és utána a nyúlpörköltet is megkívánták.
Igaz, egy híres utazó szerint – aki először hozott magával északra egy hajórakománnyi nyúlbogyót – a szigetre érkező férfiaknak amúgy is megjön a kedve a hosszú út után a szerelmi játékok gyakorlására a buja bennszülött lányok társaságában. Pláne, ha összehasonlítják őket az otthoni, északi hölgyismerőseikkel, például a feleségeikkel, akik mellett mindig elfogja őket a vágy, hogy messzi, titokzatos tájakat fedezzenek fel. Lehetőleg mihamarabbi indulással. De ez egyetemes jelenség, ugyanis bármelyik ismert világon is nézzük, a nagy földrajzi felfedezők mögött mindig áll egy inspiráló asszony. Vagy anyós.
Csendben eszegettek. A várúr bekanalazott egy egész majomagyvelőt, a harcospap egy fél grillcsirkével harcolt, az első kiválasztott csak csipegetett a tányérokból, olyan ételeket, amit ismert, míg a vörös ugyanezt tette a számára ismeretlenekkel, csak nagyobb adagokban – gondolta, éjszaka úgy is ledolgozza a kalóriákat.

A vacsora után a nappap saját kézzel kevert egy-egy italt a lányoknak, akik meg is itták. A szemük először csillogni kezdett tőle – mintha apró szikrák gyúltak volna benne, villódzva kis ideig –, majd elhomályosult.
Belépett négy őr, és karon fogva kikísérte a két lányt, akik szófogadóan mentek, mintha nem is tudnák, hol vannak. Akkor már nem is tudták.
– Hát akkor kezdődjék a véres szertartás! – kacsintott a Napisten földi helytartója a várúrra, aki homlokát ráncolta.
– Ez feltétlen szükséges? – kérdezte, kicsit reménykedve.
– Vannak más tájak vagy világok, ahol már nincsenek véres áldozatok, de itt másképp nem működik. – A harcos-varázsló felállt az asztaltól.
– Történjék hát, aminek meg kell történnie! – érkezett az utasítás.

A nappap felkészült a rituáléra. Tudta, mi múlik rajta, de azzal is tisztában volt, nem először mutat be áldozatot istenének, és mind sikeresnek bizonyult.
A tágas pincehelyiség terméskő falán szabályos közökként fáklyák égtek. Ez is a külsőségekhez tartozott. A két lány már a belsőségekhez.
Vallástörténeti előtanulmányai során olvasott több száz éves részletes leírásokat, melyek anatómiai pontosságú illusztrációkat is tartalmaztak. Akkoriban más volt a gyakorlat, a rituálé csúcspontját az áldozatok szívének kivágása jelentette. Szerencsére azóta ez kedvező irányban módosult. Manapság a különféle aktusok során, amit a Napisten tiszteletére mutatnak be, az áldozatként közreműködő emberek túlélik azt. Csak állatokat ölnek meg a szertartások folyamán. Legtöbbször háziállatokat, ugyanis egy-egy kecske, birka, ló vagy macska könnyebben beszerezhető, mint egy tigris, elefánt, sárkány vagy csíkos morcsák. Némely öregek mondják, hanyatlik a birodalom. Hülyeség. És különben is, ez a mostani, évente ismétlődő szertartás sokkal szórakoztatóbb, mint egy tigris lemészárlása – merengett a nappap, majd az áldozati oltár elé lépett.
A két lány meztelenül feküdt hanyatt a hófehér, egy tömbből kifaragott kövön – ami több száz éve használatban lehetett, mivel a díszítése túlnyomó részt véres pillanatokat bemutató faragványokból állt –, megfelelően rögzítve ahhoz. No nem, mintha ekkora mennyiségű ködfűoldat elfogyasztása után el tudnának szaladni, de a béklyók biztosították a könnyebb lebonyolítást. A szíjak fixen tartották a vállat, a derekat és a bokát, de a kéz szabadon mozoghatott. A vörös hajú lány jobb oldalt éppen az ujjait forgatta lassan a szeme előtt. A nappap jól ismerte a szer hatását, tudta a lány mit érezhet és láthat.
Beszélik, valakinek egyszer – aki a kelleténél több ködfüvet fogyasztott – egy vigyorgó, csillogó szőrű, fura hengeres testalkatú guanakó (a láma távoli rokona) is megjelent. De ez csak amolyan városi legendának számított a Napisten Varázslói Tudományok Egyetemének komor falai között. Mindenesetre a szertáros az egyetem ködfűkészletét az utolsó szálig nyilvántartotta. Persze ez nem jelentette, hogy a bulizni vágyó papnövendékek azt ne tudnák más forrásból beszerezni.
A nappap tudta, a szertartás során nagy jelentősége van a különféle koreográfiák pontos betartásán kívül a harmóniának is, így – csak, hogy ne lógjon ki a sorból – ő is levetette maradék ruháit, és anyaszült meztelenül állt az istene és az oltáron fekvő két feláldozandó szűz elé. Azzal a különbséggel persze, hogy egy újszülöttet nem borítanak ilyen tetoválások. Homlokán egy stilizált Napszimbólum, arcán a Beavatottak Fényárnyéka, hátán a Tűzsárkány, hasán a Két Szolgáló és a fenekén egy halálfejes éjszakai pillangó – de hát ugye mindenki volt ifjú és meggondolatlan.
Elérkezett az idő, így előhívta a Két Szolgálót. Bőrén a tetovált sárkányok előbb megremegtek, majd lassan fodrozódni és mozogni kezdtek, végül úgy helyezkedtek, hogy elérjék a köldöke alá ágyazott rubinokat. Ekkor kiléptek a két dimenzió fogságából, anyagiasultak, és rátekeredtek a nappap kinyújtott karjaira.
A harcos varázsló letérdelt az oltár elé, a lányok közé, kezével végigsimított  combjuk belső felén, majd kimondta a varázsszavakat, és útjára engedte a két sárkányt.
A sárkányok összhangban mozogtak, lassan kígyóztak felfelé a két lány lábán, hasán, majd elérték a mellek domborulatait, ahol megkezdték isteni küldetésüket.
Az elkövetkezendők során a lányok lélegzete felgyorsult, majd a varázsszavak és a ködfű együttes hatására érzékeik kiélesedtek. Ahogy a sárkányok a bőrükkel érintkeztek, egy konkrét képet keltettek a tudatukban, napfelkelte előtti hajnali rétet. Amint közeledtek az egyre hangosabban sóhajtozó lányok öle felé, annál jobban érződött a réten a felkelő hajnal ígérete.
Ütemesen mozogtak, tökéletes összhangban. A hajnali réten az első napsugár akkor tört át, amikor a nappap azt gondolta magában mosolyogva, a sárkányok útját testközelből figyelve: Nocsak, ti meg mibe ütöttétek az orrotokat!

A lány a kastély tornyában állt a várúr mellett, és a felkelő napkorongot tanulmányozta. Amikor istene átlépte a horizontot, csendesen megszólalt.
– A Napisten elfogadta az áldozatot, ismét szembeszáll az Éjistennel. Így a világ nem hanyatlik örök sötétségbe, mert mától újra hosszabbodnak a nappalok.
– Köszönöm, úrnőm! Megtisztelsz jelenléteddel a holnapi ünnepségen?
– Persze, jövök, de most pihenésre van szükségem. – Rám fér néhány ital a kedvenc kocsmámban – gondolta, miközben belépett a mellette felfénylő térkapun.

– Nehéz nap? – kérdezte a Próbagoblin tulaja a pult mögül. Néha ő is beállt a forgalmasabb estéken vagy akkor, ha egy ismerőst személyesen akart kiszolgálni.
– Á, csak egy kisebb világot mentettem meg az örök sötétségtől – forgatta szemét a kérdezett.
– Akkor ez a ház ajándéka – kacsintott Nyakonöntő, és a lány elé rakott egy zöld élőhalott koktélt.
– Ó, köszönöm! – mosolyodott ő el az ital láttán. – A kedvencem.
– Holnapután várunk a Szolgáltatóház belső megbeszélésére!
– Rendben, ott leszek! – A nappap kezében a pohárral a nagyteremben nyüzsgő vendégek felé fordult. De most nem lányokat keresett.