Google+ Followers

2018. január 14., vasárnap

Kasza Magdolna: Minden jót, öreg harcos!

Vannak emberek, akik tudtukon kívül hatnak az életünkre. Talán soha nem is tudjuk nekik elmondani, hogy mennyire. Mert vagy szituáció nem adódik, vagy zavarbaejtő lenne, vagy nem is hinné... És a sok gondolkodás közben talán el is késünk vele.
A rajzolás mindig velem volt. Egyfajta belső kényszer. Talán megértenek az írók, a táncosok, a színészek, a festők, a költők, de még a hobbiművészek is. Mert ott van az a valami belül, aminek időről időre felszínre kell törnie... mintha enélkül túlcsordulna a peremen.
Akármi történt kiskoromban, azt mindig rajzzal éltem ki. Rajzoltam, ha öröm ért, ha bánatos voltam, ha terveztem, ha csak unatkoztam. Nem számított a közönség, csak amikor azt láttam, hogy örömet okozok vele. Rácsodálkoztam, hogy élményt adhatok.
De a rajzolás nem önmagától fejlődik. A szorgalom számít, de a tudást is fejleszteni kell. És akinél ott a kényszer, annál a fejlődésre való igény is ott lesz.
Az iparművészeti középiskolában két részre osztották a tanrendet. Két napot csak „szakmáztunk”, három nap maradt a közismereti tantárgyakra. Az egyik szakmai nap volt a grafikáé. Reggel nyolctól délután négyig. Egy óra ebédszünettel.
Itt ismertem meg az első grafikatanáromat, aki fontos mérföldkövet jelentett az életemben.
Kedves, kortalan ember. Szemüvege elég erős, kicsinyíti mosolygós szemeit. Egyik szemére nem is lát, valami betegségben veszítette el szeme világát. Grafikáit mégis apró, precíz mozdulatokkal készíti egy hatalmas nagyító alatt. Óráin nincs alá-fölé rendeltség. Velünk együtt dolgozik saját megrendelésein, amelyeket így pontról pontra nyomon követhetünk. Az iskolai feladatokat ugyanígy határidővel látja el, az idő beosztását ránk bízza. A többi tanár viccelődik is ezzel a munkarenddel, de kétségkívül működik nála a demokrácia. Még azt is megengedi, hogy magnót hozzunk, és magunk válasszunk zenét a rajzoláshoz. Néha beszélgetünk munka közben. Érdekli, mi foglalkoztat bennünket. Miket olvasunk, mi jár az agyunkban. Úgy szólít bennünket: öreg harcos. Lányt, fiút kivétel nélkül. Egyedül a szülői értekezleteket igyekszik megúszni. Mintha nem igazán találná a hangot a felnőttekkel. Mi, diákok viszont egytől egyig szeretjük őt. Nemcsak tanárunk, mentorunk. Miközben dolgozunk a feladatokon, észrevétlenül tanuljuk a precizitást, a kitartást, a kreativitást. Nyitogat és mindig csak annyit, amennyit az adott ember elbír. Külön figyel mindenkire. Buzdít, hogy saját világunkat teremtsük meg. Nincs tévút, csak utak vannak, amin vagy eljutsz a célodig vagy keresel újat. Amikor megtudja, hogy verseket írok, beprotezsál egy gyermekirodalmi folyóirathoz.
Annyira imádom az órai feladatokat, hogy végeredményüket kiteszem a szobám falára. Büszke vagyok rájuk. Jól esik rájuk nézni.
Amikor végzős évhez érünk, azt mondja, tudja, hogy mennyi mindenre kell készülnünk, nem kötelező már bejárni. Az érettségigrafikánkat készítsük. Ehhez egyéni támogatást ad mindenkinek. Mivel a saját munkáit továbbra is a grafikaműhelyben készíti, mindenki eldöntheti, hogy bejön-e oda dolgozni, vagy otthon halad tovább a munkával. A diákok lassan elmaradnak. A tizenkettőből marad nyolc, hat, három... és végül már csak ketten ülünk benn a tanár úrral. Csendesen dolgozunk, mindenki a saját munkájára koncentrál. Ebédszünetben a tanár úr hazamegy, a felesége főz otthon. Én is előveszem a kis doboz salátámat husival. Hazamenni nem tudok: három óra lenne az út oda-vissza. A tanár úr egy óra múlva visszajön. Kezében narancs vagy alma, néha csoki. Nekem hozza. Azt mondja, tizenkét gyereknek nem tud hozni, de egy megérdemli. Jól esik a figyelmesség.
A grafikáim is meghálálják. Nemcsak az érettségimunkámat segíti jótanácsaival egyengetni, de az első megjelenő könyvborítóm elkészítésében is nagy segítségemre van. Drukkol nekem az érettségin. Amikor végzek a szóbeli szakmai vizsgával, azonnal kijön a folyosóra megbeszélni. Elmondja a hibákat, de a dicsérettel sem fukarkodik.
Vége a sulinak. Főiskolára megyek. Az új élmények magukkal ragadnak, de visszahúz a szívem a kis grafikai műhelybe. Bemegyek, köszönök. A tanár úr örül nekem, de érezhető távolságot tart. Magázódásán megütközök:
– Hát már nem vagyok öreg harcos, tanár úr?
– Felnőtt hölgyeknek már más megszólítás jár.
Kicsit elszomorodom. Beszélgetünk, de nem akarom tovább feszíteni a húrt. Kicsit csalódottan bandukolok haza. Szerettem volna még öreg harcos lenni...
Még egyszer találkozunk, egy grafikai telepen. A főiskolai grafikatanárom hívja meg előadónak. Ujjongva várom a találkozót. Büszkén mesélem mindenkinek, hogy ismerem őt. Az előadása inspiráló. Megnézi a munkáimat, dicséri őket. Elmondja mire figyeljek oda. Boldogságomban arra vetemedek, hogy megkérem, hadd szerepeljünk egy fotón, de szabadkozik. Nem fotogén.
Elköszönünk. Elszontyolodva mondok búcsút, de ő rámnéz és azt mondja:
– Minden jót, öreg harcos!
Sok év telt el azóta. Valahogy nem mertem újra látogatni. Pedig jó lett volna megmutatni mi lett a tanítványból. Elmondani, hogy minden egyes vonal meghúzásában ott van. Hogy mennyi erőt merítek ma is abból, ahogyan hitt bennem, amikor még csak egy apró csíra látszott a tehetségemből.
De nem mondtam el. Csak remélni merem, hogy tudta. És remélem, hogy most fentről mosolyog. Ha így van, csak annyit mondanék:

– Tanár úr, hadd maradjak én most már mindig öreg harcos!

2017. december 17., vasárnap

Esvy: Merengés

Walter Reeves dideregve haladt a homályba vesző, fehér ösvényen. Különc nagyapja ragaszkodott hozzá, hogy lóháton érkezzen, így hát a helyi lovas klubnál egy erős clevelandi pejre cserélte kényelmes terepjáróját. Ezen a kora téli napon a reggeli köd még tíz óra tájban sem szállt fel, konokul megülte a tájat, mint merész lovas az ideges paripát. Walter bérelt hátasa Merengő névre hallgatott. Biztos léptekkel cipelte a fiút a végtelen nádtengerben kanyargó úton, és alig egy óra alatt oda is értek a kiváló történész, Sir Richard Reeves lápvidéki kúriájához.
Kikötötte Merengőt a széles kocsifeljáró aljában álló oszlophoz, aztán az ódon kőház bejáratához lépdelt. Belökte a nehéz ajtót, és a folyosón őrt álló lovagi páncélok között egyenesen a nagyapja dolgozószobájába ment. Szokás szerint az íróasztalnál találta az öreget, középkori szövegek fölé görnyedve. Mögötte hatalmas festmény függött a falon, az egyik ősüket, Sir Edgar Reevest ábrázolta pompás, szürke lovon, miközben kékesen csillogó kardjával lesújt egy normann hódítóra.
Walter kisgyermekkora óta úgy érezte, nagyapja egy másik, rég elveszett világban él, elvégre minden percét a lovagkor tanulmányozásának szentelte, és körülvette magát ezen időszak tárgyi emlékeivel. Üdvözölték egymást, aztán a fiú Sir Richard intésének engedelmeskedve óvatosan helyet foglalt az íróasztal előtt díszelgő antik, hímzett széken.
– Azt üzented, el kell vinnem valamit – mondta Walter, mire az öreg félrehajtotta az ajtónyi olajfestményt, és a mögötte rejtőző, szintén méretes széfhez lépett.
Hosszú csomagot húzott elő, majd kibontotta az asztalon.
– Csatold fel, hadd lássam, hogy áll neked! – mosolygott az unokájára.
Walter felügyetlenkedte magára a szíjat, aztán kihúzta a nehéz kardot a hüvelyéből. Alig hitt a szemének.
– Ez… – végignézte a fegyver ezernyi karctól szabdalt pengéjét, a feketén elszíneződött vérelvezető barázdát, és elakadt a szava.
– Sir Edgar kardja – mondta a nagyapja gyengéden. – Családunk legbecsesebb kincse ma hozzád kerül.
– Miért adod nekem? – kérdezte a fiú nagyokat pislogva.
Sir Richard lassan becsukta a széfet, és visszaült az asztalhoz.
– Nem akarok panaszkodni, mint holmi vénasszony – sóhajtott. – A lényeg, hogy az egészségem nem a régi többé, ezért úgy döntöttem, eljött az idő a kard továbbadására.
– De hát most apa jönne – szaladt ki Walter száján.
Sir Richard arca elkomorodott.
– Apáddal sokszor összekülönböztem mostanában, mert az agyára ment a szakmája. Fontosabb neki az üzlet, mint a becsület. Amikor meghalok, örökli ezt a házat az összes régi holmival együtt. Meglátod, elad majd mindent, ami pillanatnyilag nem hoz neki hasznot. Attól tartok, a karddal is így tenne.
– Elképzelhető – bólintott a fiú.
– Nálad jobb helyen lesz. De meg kell esküdnöd rá, hogy őrződ, és továbbadod, amikor eljön az ideje. – Walter a régi acélpengére nézett, aztán Sir Richard mögé, a képre, és a nagyapja, mintha kitalálta volna a gondolatait, így folytatta: – Te is közgazdaságot tanulsz, ugye? Nem baj az, csak jóra használd! Nem érted, mi közöd ehhez a kardhoz? Hát benne van az egész múltad. Ha a maga idejében Sir Edgar nem áll ki bátran az igaz ügyért, ma nem ülnénk itt ilyen nyugodtan.
– Így igaz – helyeselt a fiú. – Kár, hogy már nincsenek lovagok, és ha lennének is, többé nincs igaz ügy, amiért küzdhetnének.
Sir Richard elmosolyodott.
– Pedig csatatér az egész világ, és harcos benne minden férfi és nő.
Walter megvakarta a fejét. Úgy vélte, az öreget is érte némi foglalkozási ártalom, de nem mert ilyen irányú megjegyzést tenni.
– Nos, én ezt kicsit árnyaltabban látom, de bárhogy is legyen, most megígérem neked, hogy őrizni fogom, és a hagyomány szerint továbbadom Sir Edgar kardját.
– A szavaid súlytalanok, még nem érzed át, mit bíztam rád. – Sir Richard tekintete az ablakra vándorolt, amit sűrű köd nyaldosott. – Ugyanúgy, mint apád, csak azt hiszed el, amit látsz. De nem félsz attól, hogy egyszer olyat látsz majd, amit nem hiszel el?

A visszaúton még sűrűbb köd vette körül, mint délelőtt. Merengő fülein túl tejfehér tündérpor kavargott, az ösvény szélén dér telepedett a nádra és a szürke semmiből feléjük nyúló bokorágakra. Walter érezte, hogy a kietlen táj keltette nyugtalanság beszivárog a lelkébe, akár a pára a ruhái alá. Arra gondolt, milyen nevetségesen nézhet ki a régi karddal az oldalán, az egyetemi lovaspóló-csapat steppelt kabátjában.
Merengő hirtelen megtorpant, és ijedten horkantott. A fiú feszülten fürkészte az előttük hömpölygő ködöt. Sötét sziluett bontakozott ki a homályból; amikor meglátta, elállt a lélegzete. Páncélinges lovag állta útjukat hatalmas, sárga csataménen, pajzsán egy normann nemesi ház címerével, kardját Walterre szegezve. A fiú tudta, hogy ez csak illúzió, vagy a csillogó köd délibábja, mégis meg akarta fordítani a lovat, hogy menekülhessen. Egy idegen akarat azonban szembeszállt vele.
Lesújtva nézett végig magán, Merengőn és a gyermeteg lószerszámokon, de a kard kéznél volt, és csak ez számított igazán. Előhúzta hüvelyéből, és jelezte a normann bitangnak, hogy elfogadja a kihívást. A sárga csataló megiramodott, és ő is vágtára biztatta Merengőt. Egymásnak rontottak. Walter kivédte az ellenfél csapását, aztán visszakézből a vállába hasított. A normann üvöltött fájdalmában. Hamarosan feladta a küzdelmet, és elügetett a ködbe. A dértüskés fűre hulló vércseppek jelezték az útját. A győztes lovag megtörölte a kardját, majd büszkén visszacsúsztatta a helyére.
A fiú tagjairól ekkor lehullott az idegen elme béklyója. Nagyot fújt a megkönnyebbüléstől, aztán vágtában indult vissza a faluba. Máskor eszébe sem jutott volna ez a tempó a csúszós, zúzmarás füvön, de most valahogy eltörpültek olyan sokadrangú dolgok, mint a talaj minősége. Úgy érezte, ismer ő cudarabb terepet is, mint a pólópálya gondozott gyepe, csak nem jutnak eszébe a dolgok. Az istállóhoz érve nehezére esett visszaadni a remek lovat, heves ragaszkodás tört fel a lelkéből, pedig csak néhány órája ismerte. Nem vehetik el tőle, hiszen együtt harcoltak! Merengővel akar menni egészen Londonig!

Walter megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Nem sikerült egészen, de azért összepakolt, és beült a luxusterepjáró puha ülésébe. Kellett néhány perc, mire felidézte, hogyan kell autót vezetni. Aztán elindult a fehér derengésben: mellette az ősi varázstól izzó kard hevert, kívül a mindent beborító dér és a makacsul lapuló köd.

2017. december 16., szombat

Craz: A színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozat


A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház különtermének ajtaján egy tábla lógott. Cudar Cicusok Cafatjai, kortárs művészeti kiállítás Meira legújabb alkotásaiból – hirdette a felirat kissé csálén, ugyanis az ajtónak Huk, a barbár támaszkodott és érdeklődve figyelte a benti nyüzsgést.
– Nocsak, érdekel a festészet? – kérdezte a folyosó felől érkező lány a jegenye termetű izmos harcostól.
– Á, nem, csak utána ingyensört osztogatnak! – vigyorgott rá Huk.
– Aha, értem – mondta Meira a bunkó barbárnak, majd belépett a terembe, és helyet foglalt a pulpituson, ahol már csak rá vártak. – Kezdhetjük! – Mosolyogva végignézett a teremben egybegyűlt vegyes társaságon, tekintete elidőzött egy varázsló külsejű emberen, aki az ölében egy kitömött macskát szorongatott.
Nagy százalékban persze barátok és ismerősök ültek a sorba rakott székeken, meg természetesen jónéhány művészkolléga, akik nem hagynának ki egy ilyen összejövetelt, mivel tudják, hogy utána szeszesitalokat szolgálnak fel. De tiszteletét tette a ZomBerry zenekar gitárosa és dobosa is, akik pár napja adtak nem mindennapi, emlékezetes koncertet. Ezen kívül sokan megjelentek a Szolgáltatóház jelenlegi vendégei közül is, akik úgy döntöttek, részt vesznek ezen a színvonalas kulturális rendezvényen.
– Nos, akkor vágjunk bele! – kezdte a könyvtáros. – Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy festő leszel?
– Már kiskoromban voltak erre utaló jelek, például, amikor egy nap spenótot kaptam reggelire, és az anyukám rózsaszín előkét kötött rám. Már akkor megfogott a színek és formák különleges hangulata. Bár furcsállottam, hogy ami nekem tetszik – a nyállal és takonnyal kevert spenótfoltok csodás és titokzatos alakzatai a rózsaszín anyagon –, az másból rosszallást válthat ki. Mindenesetre a spenót egy-két – úgyis megeszed, nem azért főztem, hogy kiköpdösd! – alkalom után, kitartásomnak hála, végleg lekerült az étlapomról.
– Ekkor követted el az első művészi alkotásaidat?
– Á, nem! Úgy öt-hat hónapos koromban; már akkoriban is nagyon ügyesen firkáltam színes vonalakat – görbéket – illetve köröket – görbébb görbéket. Eleinte csak azokra a tárgyakra, amelyek kéznyújtásnyi távolságon belül helyezkedtek el. Később persze a távolabbi dolgok se voltak már biztonságban. Lényeges szintlépésnek számított, amikor felfedeztem a szoba falát, mint ideális helyet, ami vicces képek után kiáltott.
– Úgy tudom, egy ideig különleges ecsetkezelést használtál.
– Igen, akkoriban kísérletező kedvemben voltam, és macskákat kezeltem ecsetként; a farkukkal festettem. – A közönség soraiban erre a válaszra a varázsló kinézetű varázsló biztatóan a magasba emelte hüvelykujját.
Huk eleinte egykedvűen követte a történéseket – az ajtónak immár belülről támaszkodva –, de a következő válasznál már elmosolyodott.
– Mi a titka ezeknek az újabb képeidnek?
– A segédtechnológiát egy varázsló ismerősömmel együtt fejlesztettük ki néhány hónapja. Maga az ötlet egy születésnapi bulin ugrott be, itt a Próbagoblin területén, amikor Huk, a barbár szalonnaspiccesen – ez az ő kifejezése, néha hajlandó megjegyezni, sőt kitalálni hülye szavakat, és a későbbiekben meglepő körülmények között váratlanul használni is – macskákat akart hozzám vágni, miközben az egyik medencében teszteltem a harci bikinim vízálló képességét.
– Macskákat?
– Nos, igen. Ugyanis előtte fogadtak Kókuszpókkal, hogy a setét varászló nem tudja áttörni a Próbagoblin varázsvédelmét, pontosabban, nem tud élő állatokat beteleportálni a Szolgáltatóház területére. Mint ismeretes, tavaly nyáron valaki – itt vigyorogva nézett Hukra – egy felhergelt csíkos morcsákot rejtett az északi torony nászutas lakosztályába, pontosabban annak a háromszemélyes ágyába, a takarók alá, és azóta szigorítottak az élő állatokkal kapcsolatos biztonsági protokollon. Pedig csak két öltéssel kellett összevarrni a menyasszony fenekén azt a nem is túl mély sebet.
– Úgy tudom, a varázsvédelmet nem is sikerült senkinek kijátszania azóta.
– Csakhogy azok a macskák egyszerre éltek és haltak. Mármint nem abban az értelemben, hogy élőhalottak lettek volna, mint pár évvel ezelőtt a város régi temetőjében a Tavaszi Teliholdas Borkóstolón azok a semmiből feltűnt alakok, akik percek alatt hazavágták a bulit és a hullajó hangulatot, hanem egy speciális varázslat által egyszerre éltek, s haltak, nem nyughattak, mozdulatlanul, egy pillanatba fagyva. Persze amikor Huk megpróbálta hozzám vágni őket, már igazán virgoncak lettek.
– Tehát innen a Cudar Cicusok ötlete?
– Nos, igen. Ennek köszönhető a Színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozatom. Aznap este jött az ihlet, amikor Huk, a barbár megemlítette, hogy milyen szép ezüstösen csillog a holdsugár a harci bikinimen. E megjegyzés indította el bennem azt a két felfedezést, hogy először is Huk már megint részeg – vagy szerelmes; ezt a kettőt nehéz megkülönböztetni nála –, másodszor pedig rájöttem – amíg Huk fejét mártogattam a medence hűs vízébe, hogy megszüntessem nála a részegség és/vagy szerelmesség múló állapotát –, ha egy macskát festékbe mártogatok, az remekül szolgál, mint kiinduló kompozíció, csak kellő sebességgel kell a vászonhoz közelíteni. Egy csipetnyi időmegszakító varázs, és máris tökéletes a technika. Ez tulajdonképpen apró szeletekre vágja az időt – a macskákat apró szeletekre vágni macerásabb, hidd el!
– Miért éppen macskák?
– Egyszer egy csíkos morcsákkal is próbálkoztam, de eléggé szürreális eredménye lett. A tesztalany ugyanis teljes erőből küzdött a részvétel és a varázslat ellen, így az elkészült festmény inkább egy lángoló nyakú zsiráfra hasonlított. A macskák megfelelőbbek ehhez a technikához, és hangulatosabbak is.
– Egy macskát több kép készítéséhez is fel lehet használni?
– Persze, csak előtte ki kell mosni és megszárítani, loncsosan nem megfelelő.
– A kísérletezés, az újítás ennyire közel áll hozzád?
– Az idők változnak. Kétszer nem léphetsz bele egy folyóban ugyanabba az üvegszilánkba – ezt egy dombitörpe ismerősöm mondta egy alkalommal, számtalan korsó sör után. Szeretek lendületet vinni a dolgokba és új szemszögből megvizsgálni azokat. Hasonló eredményt többféleképpen el lehet érni, nem létezik kikövezett út. Így is, úgy is lehet valamit csinálni jól is, rosszul is. Vegyük például a szalonnasütést. Nemrégen a vaskői várromnál jöttünk össze páran, ami egy régi vasbánya közelében van, de nem lehet találni ott már csak rossz minőségű vaskövet, ezért száz éve be is zárták. A várromnál pedig a legendák szerint egy bányász anyósa kísért, akit befalaztak oda, mert nagyon idegesítő asszony volt, és hátha jószerencsét hoz, például távol tartja a bányarémeket a személyiségével – ez akkor történt, amikor még jó vaskövek hevertek a hegy mélyén. A szellemet egyesek szerint szalonnasütéssel lehet előcsalogatni. Viszont megoszlottak a vélemények, hogy milyen is az igazi szalonnasütés. Valaki szerint úgy finomabb a szalonna, ha a már leégett tűz parazsa felett készül el, lassan forgatva. Mondjuk, ezt egy elf hangoztatta – neki könnyű, még több száz évet él, van ideje várni. De azért meghallgattam az elképzelését, miközben a zsíroskenyeremet majszoltam, néha törve hozzá egy-egy darab lassan már kihűlő sült szalonnát.
– A festékek mennyire fognak? Gondolom ez változó, például más, ha egy istenáldozatra van valaki kifestve, és mást használsz a festményeidre is.
– Persze. A legtöbb vallási szertartáshoz nem tartós festékeket szoktak használni. Bár ez is érdekes dolog, mert van egy a Nagy Déli sivatag területén élő hagyományőrző törzs, akiknek az esőtáncuk eljárásához a testfestésük egy speciális összetételű, vízben oldódó alapanyagból történik, de szükséges hozzá pár csepp csíkos morcsák vér is. Gond akkor adódik, ha a pap vagy papnő pancser – azaz nem sikerül neki az esőcsinálás. Ugyanis a festéket csak kétféleképpen lehet eltávolítani. Először is olyan esővízzel lehet lemosni, ami varázslat útján keletkezett – ez a könnyebben beszerezhető oldószer –, másodszor pedig szűz lányok nyálával lehet feloldani – ez a macerásabb megoldás, pláne ha az oázisokban és a sivatag szélén lakó lányok rokonai már találkoztak befuccsolt esőtáncosokkal, mondjuk, ha már rajtakapták szemük fényét, miközben varázslókat nyalogat.
– Sok festékfajta van? Gondolom, megvan a hagyománya, hogy melyiket mire használják.
– Nos, igen. Van olyan festék, amit egyszerűen vízzel le lehet mosni, van, amihez oldószer szükséges, és vannak még tartósabbak. Használatuk nem feltétlen hagyomány, inkább kialakult a gyakorlat során. Például, a Másnaposság istene új novíciusainak ünnepi beavatási szertartása alatt, aki elsőnek dől ki az est folyamán, annak az arcára egy pulykát szoktak festeni – ez a hagyomány része a rítusnak –, az pedig, hogy erre mostanság a legerősebb festéket használják, az a kialakult gyakorlat. Mivel így adva a lehetőség, hogy aki másnap ráébred a rárajzolásra, annak az arcáról a pulyka csak akkor kerül eltávolításra, ha számos bonyolult feladatot elvégez – a többiek nagyszerű szórakoztatására.
– Akkor akad néhány különleges festék.
– Igen. Egyik ismerősöm a távoli Füstködszutyok városában például mostanában egy újfajta, foszforeszkáló festéket is használ a tetoválásainál. Az utóbbi hónapokban sajnos bujkál, mert egy ilyen lepkét készített valakinek, akiről később kiderült, hogy a helyi besurranó- és tolvajcéh alkalmazottja, és a lepke miatt bukott le egy éjszakai kiküldetés során. Ott nem ilyen jó a közbiztonság, mint itt a Száznevű városban. De hát nem minden újítás válik be, egy ideillő példázattal élve, egyszer itt, a Próbagoblinban hús-vér pincérnők helyett illúzióvarázslat és étel-ital levitációvarázslat kombinációjával próbálkoztak, de az ötlet eléggé balesetveszélyesnek bizonyult, mert egyes kapatos fogyasztóvendégek kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek emiatt. Egy dombitörpe például a csuklóját törte, mert a gyors és pontos kiszolgálást megköszönve dicsérő testi kontaktusban kívánta részesíteni a pincérnőt, akinek a fenekén – odavetített illúzióvarázs lévén – minden ellenállás nélkül átsuhant a törpe keze, de a kőfal azért megállította a lendületet.
– Festés közben is történhetnek apróbb balesetek?
– Néha, de inkább azokkal, akiket épp festenek. Az egyik komolyabb eset egy helyi kereskedővel történt, aki kitalálta, hogy őt most úgy fessék meg, amint éppen a lábai előtt hever a Száznevű város. Ehhez talált egy megfelelő helyet egy közeli sziklaszirten. Fel is cipeltek oda minden szükséges kelléket; festőállványt, festéket, ecsetet, egynapi hideg élelmet, kétnapi hideg italkészletet, és egy lelkes, bár amatőr festőt is. A baj még a kompozíció beállításánál történt, amikor a lelkes, bár amatőr festő kellő ihletet merített az italkészletből, felállította az állványt, fél szemmel hunyorítva maga elé tartott egy megfelelőnek vélt ecsetet, és azt mondta a sziklán álló kereskedőnek, hogy ez így nagyon jó lesz, csak még lépjen hátrébb két lépést. Viszont a következő héten a kereskedő kapott tőle egy portrét ingyen, és ott a kompozíció beállítás is egyszerűbben ment – könnyebb volt őt tologatni a székben, hiszen a gipsztől mozdulni se tudott.
– Min dolgozol most, mik a közeljövőbeli terveid?
– Nem panaszkodom, az elmúlt hetekben kaptam néhány helyi megrendelést. Többek között egy freskót is én készíthetek el, a Másnaposság istene templomában. Van pár ötletem, milyen figurákat kenjek a falra! – nézett Meira Huk felé, aki erre inkább elfordult.
– Akkor sok sikert hozzá, és köszönjük, hogy eljöttél közénk!
– Én köszönöm a lehetőséget.
Ezek után a közönség mozgolódni kezdett. Többen a kiállított képeket kezdték nézegetni. A varázsló külsejű varázsló viszont egyenesen a pulpitus elé lépett.
– Dedikálnád nekem, ha megkérhetlek? – nyújtott Kókuszpók Meira felé egy kitömött fekete macskát. – Nyugi, már nem harap.
– Ó, mi történt vele?
– Belekóstolt a lökött egy adag vérfűbe.
– Parancsolj! – nyújtotta át kis idő múlva Meira a varázslónak az immáron rövid felirattal ellátott állatot. – Szép cica. Tudnál nekem szerezni tíz ilyet?
– Minek neked tíz döglött macska?
– Ja, én élőkre gondoltam. Úgy van szükségem rájuk, hogy még vér van bennük, nem kóc.
– Hát, akad még a múltkori szállítmányból, ami visszajött a Szürkeerdő manó harcosaitól.
– Miért jött vissza? Hibás volt?
– Ja, nem. A fiatal manóharcosok alapkiképzéséhez rendelték őket.
– Ez nem túlzás egy kicsit?
– De. Szomorú látványt nyújthatott annyi összekarmolt arcú manó!
A könyvtáros intésére három felszolgálólány betolt a terembe egy-egy gurulós asztalkát, rajta tálcákon sorba rakott különféle italokkal. Néhány pillanaton belül mindenki kezébe pohár került és kisebb csoportokba rendeződve beszélgettek.

Megkezdődött az esti fogadás. Huk például megfogadta, hogy nyomban megiszik két korsó búzasört Meira egészségére, persze sk. beletrancsírozott citromdarabokkal – mert egy barbár mégse viselkedjen barbárként, pláne a Próbagoblin falai között.

2017. december 13., szerda

Dana: Egy nehéz éjszaka nappala


Vasárnap van, legalábbis azt hiszem. A bíróság előtt ülök azon az alacsony kőfalon, a Komáromi és a Lehel utca sarkán. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. A kezem ügyében bor, az az alsópolcos fajta, aminek a címkéjére arany betűkkel nyomtak valami fantázianevet – olcsó dolgok talmi csillogása.
Az üveg szinte üres, csak az alján lötyög némi sötétpiros lőre. Savanykás íze betölti a számat. A farmeremen merevre száradt barna és sárgás foltok. Bűzlök. Az arcom gumiszerű maszk, és bárgyú vigyor uralja. A vállam mázsás súlyok húzzák, mozdulni is alig van erőm. Jól ismert jelei annak, hogy nehéz éjszakán vagyok túl. Szerencsére nem emlékszem semmire.
A ferde szögben tűző bágyadt, őszi napsugarak feleslegessé teszik a napszemüveget. Napszemüveg? Nekem? Honnan a faszból? – töprengek, miközben érte nyúlok, hogy levegyem. Anélkül hajtogatom a kabátzsebembe, hogy különösebben szemügyre venném. Más köti le a figyelmemet.
A könyvtár előtt öregember totyog, feje mereven felszegve. Barna öltönye kopottas, de tiszta, karját vászonszatyor húzza. Jobb kezében bot, azzal tapogatja, merre tovább. Akadály nélkül tér le a járdáról, át, a bicikliútra. A kettő közti keskeny, füves sáv sem bizonytalanítja el. Ahogy a sarki elsőbbségadás kötelező tábla sem: egyenest nekimegy. A jelenet szinte komikus – az öreg úgy karol bele, mint esetlen kamasz táncpartnerébe az első lassúzásnál –, mégsem mosolyodom el. Túlságosan is közel az út, és hiába a negyvenes korlátozás kicsit odébb, itt még sokan száguldoznak.
Figyelem a bácsikát, talán még izgulok is érte – de nem moccanok. Az őrangyal szerepet nem nekem találták ki, az ilyesfajta hősködést inkább ráhagynám valamelyik járókelőre. Tapasztalatból tudom, hogy a vidéki városok lakói verhetetlenek, ha szomorú szemű nyugdíjasok, csonttá soványodott kutyák vagy csatakos szőrű macskák megmentéséről van szó.
Vegyük például azt az öltönyös fazont a könyvtár előtti padon, ő van a legközelebb az öreghez. Elegáns, méretre szabott zakó és ing, gondosan nyírt szakáll, fényesre suvickolt cipő. A fickó bőrét egyetlen makula sem rondítja, bal keze gyűrűsujján hivalkodó pecsétgyűrű csillog. Elképzelem, hogyan mesélné klubbeli cimboráinak, milyen hőstettet hajtott végre. Tudjátok, hogy van ez… – mondaná mintegy mellékesen, jégkockákat csörgetve öblös kristálypoharában. – Nagyfater úgy döntött, öngyilkos gyalogátkelést hajt végre, szóval muszáj volt közbelépnem.
Feszülten figyelem az üzletembernek tűnő alakot. Ökölbe szorított kezemen elfehérednek az ujjpercek, a körmöm a tenyerembe mélyed. Gyerünk, haver! Gyerünk, mozdulj már! – szuggerálom, miközben az öregurat már csak néhány tétova lépés választja el az úttesttől. Ám ahogy tekintetem ide-oda ugrál a helyi hírlapok hétfői számának két potenciális szereplője között – hogy vidám vagy szomorú végkimenetellel, az jelenleg még nem megjósolható –, elhatalmasodik rajtam az érzés, miszerint az öltönyös figura a kisujját sem fogja mozdítani az öregért. Ami az egyik pillanatban még csak egy motoszkáló gondolat, azt a következőben felismeréssé erősíti egy apró mozzanat: a pasas a padon elvigyorodik.
Az ereimben meghűl a vér attól a mosolytól. Fültől fülig ér, és sárgás fogak girbe-gurba erdejét tárja fel.
– Az igen, öregem! A helyedben fogorvost váltanék… – mormolom magam elé. A férfi, mintha csak meghallotta volna, nyerítve felröhög. Meghökkenni sincs időm: túlpörgetett motor sivító hangja nyomja el a sátáni kacajt – valahonnét autó közeledik.
Megrázkódom, mint aki mély, rossz álomból ébred. Erővel elfordítom a fejem az öltönyöstől, pillantásom az öreget keresi. Az közben elcsoszogott az út széléig, most már ott toporog, forgatja a fejét, majd – az erősödő zúgás ellenére – lelép a járdáról.
Jesszusom, ez nem csak vak, süket is! – gondolom magamban, de közben felpattanok, és futásnak eredek a bácsika felé.
– Hé, vissza! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.
Tizenöt méter. Tizennégy…
A közeledő autó motorja felbőg; lelki szemeim előtt megjelenik egy pipaszár, farmerbe bújtatott, tornacipős női láb, amely a gázpedált tapossa.
Tizenhárom méter. Tizenkettő.
A szemem sarkából látom, hogy a fickó a padon előredől ültében, a nyakát nyújtogatja, mint aki jobb kilátást keres – és közben röhög, egyre csak röhög. Ez az ocsmány hang az egyetlen, amit hallok, minden más zaj megszűnik körülöttem.
Röhögés. Ismerős.
Tizenegy méter. Tíz.
Hol hallottam?
Az öregember az út közepén totyog – és a füle botját sem mozdítja a kiáltozásomra. Ahogy a lányéra sem, aki jobbról, a park fái közül bukkan elő. Hadonászva szalad a bácsika felé, hosszú szőke haja úszik mögötte a levegőben.
Ő is szőke volt. Akivel éjjel találkoztam – jut eszembe hirtelen. A lány a fürdőben. Mállott a vakolat, hiányoztak a csempék, a csap rozsdás, a kád kopott volt – már ahol kilátszott a vérből.
Kilenc méter.
Röhögés.
Egy asszony felsikolt.
Az öreg segítségére siető lány válláról futtában lecsúszik a laptoptáskája.
Az a lány éjjel… és a csecsemő! Volt ott egy újszülött is! – Az emlékek megállíthatatlanul árasztják el az elmémet. Először sírt. A lány is sírt vele. Egész testében reszketett és sírt, amíg a baba el nem hallgatott...
A fekete táska, oldalán egy „Ölelj meg, mert vért adtam” kitűzővel, a földön landol. Később majd a helyszínelők szedik össze.
Nyolc méter. Hét.
Röhögés.
Emlékfoszlányok.
Mire a kezembe vettem a kicsit, az már elcsendesült. Az arcocskájáról eltűnt a vörösség, csak a nyakán virított néhány folt, és az ajka játszott szürkéskék színben. Arra gondoltam, mire hazaérünk, a foltok felszívódnak, a kis száj pedig ismét rózsásan csücsörödik majd.
De a lány a kádban...
A tarkómon égnek állnak az apró szőrszálak, a homlokom hideg verejtékben fürdik. Minden idegszálam megálljt sikolt, de a lábam nem engedelmeskedik.
Rohanok tovább.
Hat méter. Öt…
Neki úgy remegett a keze, hogy elejtette a borotvapengét. Az öltönyös vette fel, és adta vissza neki. Ott ült a kád szélén és röhögve figyelte, ahogy a lány az iszonyattól kimeredt szemmel, vinnyogva szétszabdalta az alkarját.
Négy.
Röhögés.
Sikoltások, kiabálás.
Mindent túlüvöltő, szaggatott dudaszó.
Gumi- és fékcsikorgás.
A szőkehajú lány – idősebb, mint az, akivel az éjszaka találkoztam – e pillanatban ér az öregemberhez.
Amikor megpróbáltam közbelépni, a fickó rám vicsorította ocsmány ragadozófogsorát:
– Kotródj! Vidd a babát! Itt már nincs keresnivalód!
A kereszteződés közepén járok, amikor az autó átgázol rajtuk, a levegőbe repíti őket. Az ütközés ereje kitépi az öregember kezéből a botját, valamint leszakítja a lány bal cipőjét – a lábfejével együtt. Vér fröccsen mindenfelé.
A megvadult autó fémes csattanás kíséretében a sarki szobor talpazatába csapódik.
Meglassulnak a lépteim.
Testek érnek puffanva földet.
A vezetőoldali ajtó kivágódik: üveges tekintetű nő zuhan ki az autóból, és sugárban a gyepre okádik. A homlokán vékony csíkban vér csordogál. A könyökén és a térdén húzza magát odébb a gőzölgő hányástól, közben értelmetlenül hablatyol.
Emberek közelednek rohanvást a szélrózsa minden irányából.
Az öltönyös figura komótosan feláll, leporolja a nadrágja ülepét, megigazgatja a kalapját, majd kimérten megindul az aszfalton haldoklók felé.
Ő és én érünk oda hozzájuk elsőként, én néhány másodperccel előbb.
Meglepően közel fekszenek egymáshoz. A lány szépen manikűrözött keze az öregember alkarján, mintha vezetni akarná. Reménykedem benne, hogy halott, de nem az. Az életnek egy halvány szikrája még pislákol benne. Rám emeli a szemét, az egyetlent, ami épen maradt – szép, szürke, és a halál kapujában állva hatalmasra tágul –, és azt nyöszörgi:
– Nagyon fáj, kérem! Nagyon fáj! Tudna segíteni?
Ám hiába néz rám kérlelőn, roncsolódott koponyájából patakzik a vér, vörösre színezve szőkeségét. Másodpercei vannak hátra. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálom megnyugtatni.
Az öregemberről megfeledkezve letérdelek mellé, megfogom a kezét.
– Hölgyem… – Az ujjai vasmarokkal szorítják az enyémeket. Fogalmam sincs, honnan az ereje. Lehunyja a szemét.
Emlékezik.
Érzelmei és emlékei átsöpörnek rajtam, magukkal ragadnak, letaglóznak.
Látom a vágyait, az álmait, félelmeit, örömét és gyötrődéseit.
Nézem a férfit, akit titkon szeretett: a férfi melegbarna tekintete simogatja a lányt, mosolya mindent beragyog.
Úgy hal meg, hogy az ő karjába képzeli magát.
Boldogan távozik.
Gondolatai elmosódnak, előbb árnyakká, majd sötétséggé.
Egy másodpercig még úgy maradok, az ujjaink egymásba fonódva. Az övéi máris szürkék és hűvösek, az enyémek meg, mintha a hús mélyén a csont izzana, halvány, narancsos derengésbe borulnak. Guggolásba tornászom fel magam, a kezét közben sem engedve el. Eszembe jut, hogy ha valaki most alaposabban szemügyre vesz minket, talán azt hiszi, a földről akarom felsegíteni a holtat.
Halk, ismerős kuncogás a hátam mögött.
Az orromat kénes, szúrós szag tölti meg.
– Húzzál csak odébb, tesó!
Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, az öltönyös figura az.
Már mellettem áll, és elegáns cipője orrával megböki a lány élettelen fejét, hogy szemügyre vehesse a szörnyű sebet.
– Jól kicsináltad magad, te – állapítja meg vihogva, majd hozzám fordul. – Na, húzzál már, az öreg a te reszortod. Ez a ribanc velem jön!
Vitatkoznék, de annak itt nincs helye.
Ezek a törvények felettünk állnak.
Felegyenesedem, körbenézek. Az öregember már a járdaszegélyen álldogálva vár rám, arcán széles, bár némileg megilletődött mosollyal.
A boldogság is lehet bűn. És a bűn is lehet boldogság – gondolom, nem először azóta, hogy elvállaltam ezt a melót, miközben megindulok felé.
A szőke lány ebben a pillanatban kezd el sikoltozni a hátam mögött.
Mázsás súlyok húzzák a vállamat.
Mintha valaki a szárnyamba kapaszkodva akarna lerántani.
Vagy vissza.
Nem fordulok meg.
Nem tehetem.

Magamban azon imádkozom, hogy holnapra kurvára elfelejtsem a lányt az álmaival együtt.

2017. december 10., vasárnap

Képtárterem - Czinkóczi Krisztina



Mindig imádtam rajzolni, általános iskolában egy hét alatt elfogyasztottam egy borítéknyi kis alakú rajzlapot. (Lehet még ilyen borítékos rajzlapot kapni egyáltalán?) Általános után szerettem volna a grafika irányába továbbtanulni, de az átlagom nem engedte meg, az igazat megvallva nem is voltam/vagyok valami kiemelkedő tehetség: egyszerűen csak jó a kézügyességem és kreatív a gondolkodásom.
Az életem úgy alakult, hogy csak jóval később, 2010-ben gondolkodtam el azon, hogy akár kezdhetnék is valamit a rajzimádatommal; beiratkoztam egy alkalmazott grafikusi képzésre, és munka mellett elvégeztem. Akkor még nem léptük át azt a határt, ami mára megtörtént: az alkalmazott grafikus soha nem lát papírt és ceruzát, legfontosabb eszközei a különféle programok, digitális rajzpad, skechpad, duplaprocesszoros számítógép. A mai grafikus kiadványszerkesztő, képszerkesztő, vizuális management, szövegíró, tördelő, designer, látványtervező, illusztrátor, animátor, szoftverfejlesztő és webszerkesztő. De leginkább programkezelő: Illusztrátor–Indesign–Photoshop a grafikus szenthármasság, de egy 3D-s animációs program sosem árt…
Nos, ez már nem az a szakma, amit elkezdtem tanulni. Nem is foglalnám a helyet a nálam sokkal jobb programguruktól, de merre tovább? Mivel nyolc éve publikáló író vagyok, ezért aztán adja magát a könyvekhez, irodalomhoz való csatlakozás. Bár az illusztrátor szakma meglehetősen kihalásos alapon megy, mostanában errefelé próbálkozom. Alkotásaim intuitívak, úgyhogy a legfontosabb kritérium megvan: rá tudok érezni a mű hangulatára.
Képszerkesztésből, vektoros szerkesztésből próbálok átváltani a digitális festmények világába. Kisebb illusztrációkkal kezdtem a Lector magazin számára, és pár antológiába, majd következett a saját kötetem borítója (ha író az ember, jó a grafikus a háznál), és végül a komplett kiadványszerkesztés a Lector magazin számára. Természetesen közben vállalok „igazi” alkalmazott grafikusi munkákat, mert valamiből élni is kell, de az igazi álmom az, hogy teljesen átnyergelhetek a könyvillusztrációra, borítótervezésre.

Lector magazin, illusztráció
Lector magazin, illusztráció


Illusztráció

Könyvborító

Illusztráció

Digitális festmény

Digitális festmény

Könyvajánló - Bányai D. Ilona: A vér jogán



A vér jogán a tavaly megjelent Boszorkánykör bő egy évvel később, 1466 őszén játszódó folytatása, habár önmagában is kerek, egész történet.
Az ott megismert szereplők, nagyok és kicsik, főnemesek és hétköznapi emberek további sorsát mutatja be, szándékom szerint a jó és rossz oldaláról egyaránt. A fő gondolatmenete az, hogy az emberek, legyenek szegények vagy hatalmasok, alapvetően ugyanolyanok. Szeretnek, gyűlölnek, vágynak és álmodnak, egyformán. Még a koronás fő sem mindig csak az ország dolgán aggódik. A saját életét illetően a király is lehet ugyanolyan bizonytalan és esendő, mint bárki más, ugyanakkor, ha a sors úgy hozza, a kisemberek is megváltoztathatják egész országok sorsát.
A históriai háttér, az említett események és neves szereplők teljesen valósak és hitelesek, az általam megálmodott mese belesimul a történelem folyásába.

A történet, mint már mondtam, kerek és befejezett, de a szereplők élete zajlik tovább, így alakul már a folytatása is, amelyben előreláthatóan a következő év, 1467 kis és nagy eseményeibe viszem magammal az olvasót.
Bányai D. Ilona 2017. december




Bányai D. Ilona legújabb regényében a nagy sikerű Boszorkánykör hősnőinek sorsát viszi tovább. A tokaji várban, Szapolyai Imre udvarában élő Rózsa egyre magabiztosabban forgolódik a nemesi körökben, hamarosan a kis Terkát és az elítélt gyilkos Gedő feleségét, Pannát is sikerül beajánlania úrnője szolgálatába. Közben Budára levél érkezik Mátyás királyhoz II. Pál pápától, melyben a katolikus egyház feje a husziták elleni hadjáratba szólítja a királyt. Mátyásnak régi elszámolnivalója van két éve elhunyt első felesége, Katalin apjával, Podjebrád György cseh királlyal, így igent mond a felhívásra.
Annus, a javasasszony egy nap kis lovascsapatot lát vendégül szerény tisztásán, és éles szemét nem kerüli el a Tokajba tartó társaság egyik furcsa tagja. Tudva, amit tud, úgy intézi, hogy a fiatal nemes felfigyeljen Rózsára. Ám szinte ezzel egy időben érkezik a hír Tokajba és a környékbeli falvakba: a gyilkos Gedő megszökött az erdélyi sóbányákból, és hazafelé tart, hogy bosszút álljon azokon, akik rabságba juttatták…
Az országos politika és az egyéni sorsok útjai Tokaj mellett keresztezik egymást, felforgatva hőseink életét, nem várt szenvedést, de örömöt is hozva gazdagra és szegényre egyaránt.

2017. december 8., péntek

Bri Hornyak: Catlantic City


Sűrű fátyolos ködfelhő ereszkedett a Mew Jersey-beli Catlantic City-re. Az idő borús volt, akárcsak a kedvem. Vége egy újabb napnak. Éreztem, hogy valami van a levegőben. Egész nap nyugtalan voltam. Kénytelen-kelletlen odadörgölőztem mindenhez. Így utólag visszagondolva megérezhettem a vihar közeledtét.

Épp a MilkyWay-en ültem egy lepukkant tejbárban, amikor megmordult a mobilom.
– Ige' – szóltam bele kelletlenül.
– Bocsánat, kapitány, a zavarásért, de új ügy érkezett – dorombolt a vonal végén Cirmi. – Nem vár halasztást!
– Értem, máris úton vagyok.
Felhörpintettem turmixom maradékát, megtöröltem a bajszom és kisétáltam a hűvös éjszakába. Ez az este sem telik nyugodtan – gondoltam, miközben bepöccintettem az 1959-es Catillac Eldoradot.
Az őrs csendes volt. Már mindenki hazament. De mivel nekem se kutyám, se macskám, én csak a munkámnak élek. Épp kényelmesen elhelyezkedtem nyúzott bőrfotelemben, amikor meghallottam Cirmi abesszin mancsainak halk neszét.
– Jó estét, Kapitány! Elnézést, hogy megzavartam a pihenését, de az ügy nem tűr halasztást – sütötte le nagy, kerek, kék szemét. – Személyesen önt kérte fel a Fő Macsnagy. Tudja… Ő az érintett hölgy régi barátja.
– Nocsak, hölgy? Miről is van szó pontosan?
– Eltűnt egy nagyon értékes cirrrkónia cica-peca.
– Cirrrkónia? Tudtommal azért nem adnak sokat még a fekete-macska piacon sem.
– Így van uram, de ez nem akármilyen peca.
Azzal elém tolta az ügy aktáját. Kinyitottam a barna dossziét. Az első oldalon ott volt egy A4-es méretű képen a már előzőleg említett értéktárgy. Meg kellett hagyni, valóban csinos darab volt a kicsike. Hosszú nyele éjfekete cirrrkóniával volt kirakva, a végén pedig gyönyörű szivárványszínű vándorsólyom tollak. A kép alján ott állt az eltűnt szépség neve. Éjféli Szivárvány.
Még számban ízlelgettem a nyoma veszett cica peca hangzatos nevét, miközben lapoztam az aktában. És akkor egy másodpercre nyamvadt kandúrszívem megállt dobogni. Ahogy megpillantottam Őt, jobb mellső mancsomtól a farkam végéig felállt a szőr. Hirtelen jött zavarodottságomban, amit kis cila korom óta nem éreztem, gyorsan becsuktam az aktát, és megköszörültem a torkom.
– Mack Karmol hol van?
– A helyszínen Uram, szemtanúkat keres.
– Remek. Szóljon neki, hogy én is úton vagyok.

Kifelé menet olyan csöndes volt minden, hogy még az egér neszét sem lehetett hallani. Csak én éreztem, ahogy izzad a mancsom, miközben szorongatom az aktát. Nehezen szedtem a levegőt, akárcsak a lépteimet. Éreztem, a vihar megérkezett fölém.

Akadálytalanul suhant végig a Catillac a főúton, minta csak valami éji erő hajtaná, egyenesen ki a városból, egészen a Catlantic City tábláig. Tudtam, ott laknak csak az igazán gazdagok. A társadalom krémje. Kisvártatva leparkoltam a Cirmi által megadott címen. Pár járőr kint volt már a helyszínen. Kiszálltam, és odaballagtam a társamhoz. A szemtelenül fiatal és rémesen idegesítő Mack Karmol-hoz.
– A tejszínelők végeztek már? – mordultam rá.
– Szép jó estét Kapitány! Hogy van? Mit szól ehhez a furcsa időjáráshoz? Meg mernék magának esküdni, amint hajtottam fel a Gombolyag utcán, mintha friss tonhalat érzetem volna. De nem is értem, hogy lehetne, hiszen...
– Térjen a lényegre, ha kérhetem! – vágtam közbe.
– Ja, persze, hogyne. Máris. Nem. Vagyis igen, de se mancslenyomat, se egy szőrszál, se egy bajuszdarab. Úgy tűnik, profikkal van dolgunk.
– Értem.
– Igen. Hát akkor talán menjünk is be.
– Remek ötletei vannak Mack Karmol. Maga nélkül ez eszembe se jutott volna.
– Valóban Kapitány? Örömömre szolgál.
Majd végre-valahára elindultunk a fehér macska-kövön.

Amint beléptem a tágas előcsarnokba, megcsapott az édes tejkaramell szaga.
Alig tértem magamhoz a bódulatból, amikor elém pattant egy kis szürke házi macska.
– Jó estét az Uraknak! Erre tessék, kérem szépen – nyávogta nemes egyszerűséggel.
Bevezetett minket a szalonba. Fényár és csillogás vett körül minket. A falakon macska nagyságú portrék. Mámorító volt az illat, és a sziluett is, ami elém tárult a jól megvilágított helységben. A szoba közepén egy selyem macskakosárban megláttam Őt. Közelebb léptem.
– Üdvözlöm! N.Y.A.F. kapitány vagyok. Önben kit tisztelhetek?
– N.Y.A.F.? Milyen különös név. Maga talán külföldi? – emelte rám gyönyörű, smaragdzöld tekintetét. Egy másodpercre elakadtam. Mintha az idő is lelassult volna. Le sem tudtam venni a szemem a bajsza körüli kis pihékről.
     – A teljes nevem. Nuderanko Yakonta Axel Fart. Apám British Burmese volt, anyám pedig Egyiptomi Mau – tértem gyorsan magamhoz.
     – Ó, Egyiptom! Járt már ott? – nyervogta édesen.
     – Elnézést, nem csevegni jöttem. Az egyszerűség kedvéért szólítson Kapitánynak – tértem ki a válasz elől. – És megtudhatnám, hogy mi a becses neve?
     – Miss Cornelia Le Fetty vagyok – mondta bársonyos dorombolással, miközben felém nyújtotta frissen pedikűrözött mancsát.
     – Elnézést, de nem nyalok mancsot! - Mire ő félénken visszahúzta. Pedig de szívesen megnyaltam volna! Puha, friss vörös bundája úgy hullámzott, mint a sűrített tej, édes karamell illatot árasztva. Kétség sem fért hozzá, hogy ő volt a legszebb Maine Coon akit valaha láttam.

– Nos, Miss Le Fetty...
– Kérem, szólítson csak Corneliának – mondta, és elmosolyodott.
– Rendben. Tehát Miss Cornelia – mondtam, de nem mosolyogtam vissza. – Ha jól értesültem a ma kora esti órákban eltulajdonítottak öntől egy cirrrkónia cica-pecát. Egy nagyon híres műkincs, bizonyos Éjféli Szivárvány egyetlen értékes másolatát.
– Igen, így van, néhai ükanyám tulajdona volt. Alomról alomra szállt a családunkban. Az eszmei értéke felbecsülhetetlen számomra. De persze a piaci ára sem csekély.
– Mikor látta utoljára?
– Délután elmentem kicsit kocsikázni. Addig beraktam a széfbe. Amikor este  haza értem, már szőrén-szálán eltűnt.
– Merre kocsikázott? – kérdeztem, miközben elővettem jegyzetfüzetemet.
– A Déli Nyalagúttól balra.
– A Catolikus templomnál?
– Igen.
– Látta valaki esetleg, aki alá tudja támasztani, hogy arra járt?
– Igen, a házi macskám végig velem volt.
– Rendben, természetesen egy kollégám majd felkeresi az említett hölgyet – biccentettem Mack Karmol felé, aki láthatóan nem értette, mit akarok ezzel.
– Tartózkodott ez idő alatt valaki a házban?
– Csak a személyzet. Van három házi egerem. Két szürke és egy fehér. Meg persze néhány porcica. De értük mancsoskodom. Évtizedek óta a családunkat szolgálják.
– Értem. Természetesen velük is beszélnünk kell – biccentettem újra Karmol felé.
– Elnézést Kapitány hogy közbenyávogok – nyávogta közbe –, de az az érzésem, hogy valamit csinálnom kéne.
– Remek megérzései vannak Mack. Akkor talán menjen és vegye fel a személyzet vallomását.
– Igenis kapitány.
– Elnézést a közjátékért Miss Le Fetty.
– Cornelia, ha kérhetem – cirmogta.
És hogyne kérhette volna. Édes drága dús szőrű Istennő.
– Láthatnám, kérem a páncélszekrényt?
– Hogyne, kövessen!
És én követtem. Szememet le nem véve csábítón csóváló farkáról. Járás közben kivillant bal mellső lábán egy vékony bokalánc. Villogott, mint macska a sötétben. Úgy éreztem hipnotizáltak.
– Itt is volnánk – állt meg egy kismacs nagyságú páncélszekrénynél.
– Mancslenyomatos? – kérdeztem.
– Nem. Igazság szerint olyan nagy értéket ritkán tartok benne. A házban mindig van valaki.
– Riasztó van?
– Nincs, csak a kerítés mentén egy kis coleus canina – dörgölődzött oda a kaparófához.
– Igen, azt volt szerencsém érezni… Rendben köszönöm, egyelőre ennyi. Igyekszünk minél hamarabb előkeríteni a szóban forgó cica-pecát. Még jelentkezem.
– Alig váron. Bízom önben, N.Y.A.F. Kapitány. – És rám mosolygott olyan édesen, mint a méz. Az összes szőrszál felállt a hátamon. Még egy mélyet beleszippantottam a bódító karamellbe, és kiléptem az ajtón a szalonból.
Odakint Mack Karmol már várt.
– Hé, főnök, elviszel?
– Nem.
– Nem beszéljük meg az ügyet?
– Ejnye, Mack, kezdik cserbenhagyni a megérzései. Késő van. Holnap találkozunk az őrsön.

Hazafelé nem húztam fel a Catillac tetejét. A rossz idő ellenére ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem tudtam másra gondolni, csak a gyönyörű smaragdzöld szempárra és a krémes-puha szőrű mancsokra. Miss Cornelia Le Fetty. Mit tett velem?

Másnap Mack Karmollal összeültünk megbeszélni az ügyet.
– Jó reggelt, Uraim – nyitott be Cirmi, miközben a jegyzeteimet olvastam át. – Hoztam tejeskávét.
– Cirmi, maga egy kincs – doromboltam. Cirmi megnyalta mancsát és lesimította csinos kis fülecskéjét.
– Tudom. – Majd kisétált az irodából.
– Nos, Karmol. Kérem, tájékoztasson a tegnap felvett vallomásokról.
– Rendben, főnök. Miss Le Fetty-nek van egy szürke házi macskája. A cicapálca eltűnésének idején Miss Le Fetty-tyel tartózkodott. Vallomásuk megegyezik. Az előéletéről nem találtam semmit. Nincs priusza.
– Remek, folytassa, kérem!
– A házban szolgál továbbá egy fehér egér és két szürke. A fehér egér régen vándorcirkuszban dolgozott, és fehér, mint a patyolat. Viszont az egyik szürke egér, bizonyos Chan-Dash Nesz öt évet ült San Miceisco-ban sajt és kolbászcsempészetért. Mielőtt dobozba rakták, a kínai Wah Cin nevű bűnbanda tagja volt. A másik szürkéről semmi. Egyszerű mezei egér.
– Érdekesss.
– Behozzuk?
– Egyelőre nem kell, csak tartsák megfigyelés alatt.
– Értettem.

A napok csak úgy vánszorogtak. Lassan három hét telt el hogy ellopták a cirrrkónia pálcát. És mégis sokszor azon kaptam magam, hogy többet gondolok Rá, mint az ügyre.

Épp a MilkyWay-en ültem egy lepukkant tejbárban, amikor megmordult a mobilom.
– Ige' – szóltam bele kelletlenül.
– Bocsánat, kapitány a zavarásért, de új ügy érkezett – dorombolt a vonal végén Cirmi. – Nem vár halasztást.
– Értem, máris úton vagyok.
Felhörpintettem turmixom maradékát, megtöröltem a bajszom, és kisétáltam a napfényes délutánba. Bepöccintettem az 1959-es Catillac Eldoradot, és már úton is voltam a 19-es sikátor felé. Lepukkant környék lévén nem számítottam semmi jóra. Kisvártatva leparkoltam a Cirmi által megadott címen. Pár járőr kint volt már a helyszínen. Kiszálltam és odaballagtam társamhoz. A szemtelenül fiatal, rettentően idegesítő Mack Karmol-hoz.
– A tejszínelők végeztek már? – mordultam rá
– Jó napot Kapitány! Hogy van? Mit szól ehhez a csodaszép időjáráshoz? Meg mernék magának esküdni, amint hajtottam fel a 18. utcán, mintha friss csirkemáj szagát érzetem volna. De nem is értem, hogy lehetne, hiszen…
– Térjen a lényegre, ha kérhetem! – vágtam közbe.
– Ja, persze, hogyne. Máris. Igen. Vagyis még nem.
– Mi történt?
– Azt hiszem, valami csatornapatkány. Egyszerű sajtkrém túladagolás.
– Látta már a testet?
– Nem Uram. Magát vártam.
– Micsoda megtiszteltetés, Karmol. Akkor talán indulhatnánk is.

Amint közeledtünk a tett helyszínéhez, megcsapta az orromat az egy napos dögszag.
– Mack, kérem, beszéljen a tejszínelőkkel.
– Máris.

A 19-es sikátor végén egy barna konténer mögött ott feküdt az áldozat. Azt első ránézésre is észrevettem, hogy középkorú szürke egérrel van dolgunk. Ruházatából ítélve nem egy mezei egér. Néztem megmerevedett pofáját. Orrából kifolyt a megromlott krémsajt. Szörnyű halál. Gyenge jellem, aki a drogokhoz nyúl.

– Ezt a fickót én ismerem – nyávogott fel gondolataimból Karmol.
– Ige'? Nem is tudtam, hogy újabban egerekkel lóg, fiam.
– Nem, Kapitány, félre értés ne essék, nem úgy, ahogy gondolja... Én nem szoktam más egerével. Persze egyszer volt egy eset, hogy...
– Térjen a lényegre!
– Ő Chen-Dash Nesz! Miss Le Fetty szürke egere.
– Csakugyan? – lepődtem meg, és hirtelen kényszert éreztem, hogy nekidörgölőzzem a közeli falnak.
– Mit mondtak a tejszínelők? – kérdeztem hátamat vakartatva.
– Ahogy azt sejteni lehet, uram. Az áldozat múlt éjjel lelte halálát sajtkrém túladagolásban. Idegen mancsúságnak nincs jele.
– Találtak valamit az áldozatnál?
– Igen, ezt. – És átadott egy megrágott papírfecnit.
– Ez meg mi a rosseb? Mi ez a macskakaparás?
– Nem tudom, főnök, valószínűleg egérül van.
– Remek, küldje be a laborba.
– Meglesz, főnök. Maga szerint véletlen egybeesés?
– Micsoda?
– Hát hogy pont ő az áldozat!
– Nem tudom, Mack, de sötétben minden macska fekete!
– Ez meg mit akar jelenteni?
– Nem tudom, Mack.
Egy utolsó pillantást vetettem még a pórul járt kis szürkére. Ahogy fordultam meg, hogy elhagyjam a dögszagú sikátort a lemenő nap fényében megcsillant valami Chen-Dash összecsimbókosodott szőrében.
– Jöjjön csak ide, Mack! Maga szerint ez micsoda? – Karmol odalépett, miközben egy gumikesztyűt húzott pufók mancsára.
– Úgy látom valami üveg. Nem is, inkább egy kő. A legjobb lesz, ha ezt is beküldjük a laborba.
– Rendben, fiam, tegye azt! De mégis, milyen színű az a kő?
– Ez, főnök, olyan fekete, mint az éj.
– Ahogy sejtettem.

Hazafelé nem húztam fel a Catillac tetejét. Szép idő volt, és nekem ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem tudtam másra gondolni, csak a gyönyörű smaragdzöld szempárra és a krémes-puha szőrű mancsokra. Miss Cornelia Le Fetty. Azt hiszem, hamarosan újra találkozunk.
Másnap Mack Karmollal összeültünk megbeszélni az ügyet.
– Jó reggelt Uraim! – nyitott be Cirmi, miközben a jegyzeteimet olvastam át. – Hoztam tejeskávét.
– Cirmi, maga egy kincs – doromboltam. Cirmi megnyalta mancsát, és lesimította csinos kis fülecskéjét.
– Tudom. – Majd kisétált a tárgyalóból.
– Nos, Karmol. Kérem, tájékoztasson a laboreredményekről.
– Máris Uram! Nos, a cetlin, amit az áldozatnál találtunk egy felkapott night club címe van, és a tegnap esti időpont. Chan-Dash feltehetően ott tartózkodott a halála előtt.
– Melyik club?
– A Macskajaj.
– Nocsak!
– Ismeri?
– Csak hallomásból. De nem egy egérnek való hely, az már biztos! És mi a helyzet a kővel?
– Hát, főnök, kérem a dobpergést!
– Mit akar ezzel mondani, Mack? Csak nem megegyezik az ellopott cica-pecával?
– Nem uram! A kő az eredetiből van.
– Micsoda? – álltam meg hirtelen tejeskávém lefetyelése közben. – Kérem, ismételje meg, amit mondott! Attól tartok, szőrgombolyag ragadhatott a fülembe.
– Nem, kapitány! Az ön füle makulátlan. Az éjfekete cirrrkónia az eredeti Éjféli Szivárványból van.
– Az meg hogy történhetett? Csak nem ellopták azt is?
– Nem, ez benne a csavar. Az eredeti még mindig ott található a Miauvrében.
– Érdekes. Van most valami dolga, Karmol?
– Nincs uram, épp ráérek.
– Volna kedve esetleg velem tartani, hogy szemügyre vegyük ezt a híres-neves Éjféli Szivárványt?
– Hát hogy a viharba ne, uram!

Surrantunk kifelé a tárgyalóból, amikor odasündörgött Cirmi.
– Kapitány! Valaki várja az irodájában.
– Küldje el, Cirmi drága, most nem érek rá.. A dolgom nem tűr halasztást.
– De a hölgy...
– Hölgy? – vágtam közbe páni izgalommal.
– Igen, Miss Cornelia Le Fetty van itt.
– Karmol! Pöccintse be a Catillecem, megyek maga után, mint a sicc! – Azzal átdobtam Mack-nek az Eldorado kulcsait.
Suhantam az iroda felé. Reggeli félhomály volt odabent, aznap még be se tettem oda a mancsomat, a redőnyök félig le voltak húzva. Mámorító volt az illat és, a sziluett is, ami elém tárult az alig megvilágított helységben. A szoba közepén az én kopott karosszékemben ott gömbölyödött Ő! Közelebb léptem.
– Miss Le Fetty!
– Kérem, csak Cornelia – emelte rám pamacsos pofáját, amit sűrű könnycseppek áztattak el.
– Cornelia! Hát kegyed miért itatja itt az egereket?
– Tudja, ma reggel értesültem Mr. Nesz haláláról – szipogta. – Szörnyű, ami vele történt! El sem hiszem... Olyan rendes házi egér volt.
– Nos, minden bizonnyal. Részvétem – mondtam lágyabb hangon. Vén kandúr szívem elkezdett egyre hevesebben zakatolni.
– Van már valami nyom?
– Hát, ami azt illeti… Nem igazán beszélhetnék róla… – Ám a mondatot nem tudtam befejezni. Cornelia puha bundájának dörgölődzése elszédített.
– NY.A.F. – dorombolta mézédesen, majd érdes kis nyelvével megnyalta az orrom. – Úgy félek!
– Ugyan mitől, kedves Cornelia? – lihegtem.
– Úgy érzem, veszélyben vagyok! NY.A.F! Ugye maga mindig megvéd engem? – pihegte.
– Hát, hogy a viharba ne!
– Köszönöm.
Azzal megcirógatta a bajszom, majd kisétált az irodámból. Én álltam ott bálvánnyá merevedve, szememet le nem véve csábítón csóváló farkáról. Majd miután az utolsó vörös szőrszál is eltűnt a látómezőmből, iszkoltam Karmolhoz, mint macska a forró bádogtetőn.

A Miauvre-ban egy öreg kivénhedt mogorva nőstény csoszogott a segítségünkre. Kérésemre odavezetett minket az Éjféli Szivárványhoz. Az antik peca ott csillogott-villogott teljes pompájában, fényesre polírozott üveg vitrin mögött. Amint szemügyre vettem közelebbről, láttam hogy tökéletesen épp.
– Khmmmm – zavart meg nézelődésemben egy recsegő torokkaparás.
– Ige' – fordultam hátra meglepetten.
– Segíthetek valamiben? – szólított meg egy öreg British Burmese kandúr.
– Most hogy így kérdezi… Kit tisztelhetek önben?
– Fitz McCapar régész professzor. Örvendek a találkozásnak.
– Hát Maga az?! El sem hiszem! – nyávogott közbe izgatottan Mack, és pofa-bundája lángba borult.
– Mack Karmol! – szóltam rá élesen. – Magába meg mi a csuda ütött? Úgy viselkedik, mint egy kerge-macska.
– Elnézést kapitány, de... Ez a macska... Vagyis ön, professzor... El sem hiszem, hogy találkozunk! Ha ezt elmesélem majd a…
– Térjen a lényegre, ha kérhetem! – vágtam közbe.
– A professzor világhírű! Ő tárta fel Tuthankarmon sírját. Mi több! Lefordította az egész Mija naptárat, és több tanulmányt is kiadott a Maczka vonalakkal kapcsolatban.
– A macska rúgja meg! Tényleg! Elnézést a faragatlanságért! NY.A.F. kapitány vagyok, a Catlantic City-i rendőrség nyomozója. Ő pedig a társam, Mack Karmol – mutattam rá Mack-re, aki úgy riszálta vastag bundáját, mint egy jól lakott kis cila.
– Nocsak! – szaladt ki belőle a meglepődöttség. – Mit tehetek önökért, uraim?
– Meséljen kérem nekünk az Éjféli Szivárványról!
– Mi sem egyszerűbb! Gondolom hallottak már az ősi Egyiptomról. – Bőszen bólogattunk. – Nos, az előttünk lévő ősi cica-peca pálca a legenda szerint magáé Bastet istennőé volt.
– Elnézést kié? –kérdeztem vissza, de ahogy elnéztem Karmol lesújtó pofáját, lehet inkább hallgatnom kellett volna.
– Az ősi egyiptomi macskák háziasítottak egy akkoriban ott honos fajt. Az embert. Az emberek istenként tisztelték a macskákat. Kiszolgálták őket, minden parancsukat teljesítették, cserébe pedig nem kértek semmit. Rettentő hálás faj volt. Bastet istennő, aki a macskakölykök születéséért és a hold égi útjáért volt felelős, a legenda szerint annyira szerette az embereket, hogy néha felvette az alakjukat is. Ezt a szépséget még a nagyapám egy Bubasztisz-ban folytatott régészexpedíció során találta.
– Rettentő érdekes, Professzor. Köszönöm a tájékoztatást! Mondja csak, egészen biztos benne hogy az előttünk álló peca az eredeti?
– Ezt meg hogy értsem, kérem? – emelte fel bajszát.
– Biztos benne, hogy az előttünk álló cica-peca az eredeti? – ismételtem meg a kérdést.
– Vasmacska legyek, ha nem! – nyervogta nem kis felháborodással a hangjában.
– Ha kérhetném, megvizsgálná itt előttünk?
– Természetesen – hunyorgott. Válasza nem tűnt túl őszintének.
Odasomfordált a riasztóhoz, bekarmolta a kódot, majd óvatosan lepattintotta a vitrin tetejét. Hajolt fölé jobbról, hajolt fölé balról. Kopott, fakó bundája alól nyugtalan morgás hallatszott. Majd egyszer csak megállt.
– Azt a leborult macska bajszát! Hát ez meg hogy történhetett? Az én múzeumomban! – Hangja olyan magas frekvenciát súrolt, hogy attól tartottam, az összes üveg megreped a teremben.
– Professzor, kérem, megosztaná velünk is, mi történik most?
– Az – nézett rám őrült szemekkel –, hogy ez nem az eredeti! Ez az egyetlen hiteles másolat, ami valaha készült. Huszadannyira sem értékes, mint az eredeti.
– Van esetleg valami elképzelése, hogy mikor vagy hogyan történhetett a csere?
– Halványlila gőzöm sincs, de ha megengedik, most azonnal intézkednem kell.
– Hogyne, természetesen. Mack Karmol itt marad, és körbeszimatol.
– Értettem, kapitány – vágta rá gyorsan Karmol.
– És Mack… Kérje el a biztonsági kamera felvételeit!
– Maga nem marad itt Kapitány?
– Nem. Én úgy döntöttem, máshol végzek terepmunkát. Értesítsen, amint van valami fejlemény.
– Igenis kapitány!

A nap lemenőben volt, amikor elindultam a Macskajaj nevű night club felé. Nem húztam fel a Catillac tetejét. Szép idő volt, és nekem ki kellett szellőztetnem a fejem. Az ügy összeállt a fejemben. Valaki ellopta Miss Le Fetty nagy értékű peca utánzatát, hogy aztán kicserélje az eredetire, amit nagy valószínűséggel a fekete-macska piacon akar értékesíteni. Ez a valaki pedig minden bizonnyal Chen-Dash Nesz lehetett, Cornelia rossz múltú házi egere. De ki volt a megbízó? Vagy nem is volt? Lehet hogy az a dörzsölt kis szürke a saját bajszára dolgozott? Tényleg baleset volt a halála? Vagy valakik rásegítettek?
Nehezen ment a gondolkodás. Nem tudtam másra gondolni, csak arra az érdes kis nyelvecskére, pisze orra és nyalni való fülecskékre.  Miss Cornelia Le Fetty! Amint lezártam ezt az ügyet ott dorombolok majd a macskaajtód előtt.

A Macskajajban Catlantic színe-java megfordul. A képmutató pénzeszsákoktól a csóró kóbor macskákig. Mindenkit beengednek, csak pénze legyen. A helyi patkányok üzemeltetik. Nincs velük különösebb gond, de nem mondhatnám hogy nem voltak kisebb-nagyobb bonyodalmaik a törvényhozással.
Azon az estén is tömve volt a club. A füstölt sajt szaga keveredett a párolt haléval. Utat törtem magamnak a pulthoz és leültem.
– Estét' Mit adhatok? – fordult hozzám a pult mögül egy félszemű patkány.
– Whiskas-t kérek, tisztán, jég nélkül.
– Nehéz napja volt? – kérdezte, de nem úgy nézett ki, mint aki cseverészni akar.
– Mondhatjuk. Lenne egy kérdésem. – Azzal elé toltam Chan-Dash fényképét. – Ismeri ezt a szürkét?
– Nem vagyok tudakozó, öreg! – mondta, és elém tolta a Whiskasomat. Mire én alig láthatóan megvillantottam zsebem mélyéről előhúzott jelvényemet. – Így már kicsit más a helyzet. Nézze, nem tudom, mit mondott magának az a nyeszlett kis házi egér, de nekem semmi közöm sincs se a krémsajtokhoz, se a csempész kolbászokhoz. – Eduárdó ennél a pontnál magára bökött. – Csak tejfölben utazok. Osztrák, francia, skót… És persze mind legális.
– Hát hogyne! – hittem el minden egyes szavát. – Esetleg ajánlhatnám magának Eduárdó, hogy nevezzen meg valakit, aki tud felvilágosítást adni kis barátunkkal kapcsolatban? Ha ezt volna szíves megtenni, talán az egész beszélgetésünket, úgy ahogy van, elfelejtem.
– Látja ott azt a csinos kis fehér egeret? – bökött oda a pincérnőre. – Nah, az a kicsike a mi kis megboldogult Nesz barátunk barinője volt.
– Köszönöm az útbaigazítást – hörpintettem fel maradék Whiskasomat.
– Hé, zsarukám... Akkor minden okés, ugye?
– Nem tudom, kedves Eduárdó, hogy mire céloz. – Biccentettem egyet, majd elindultam fehérke nyomán.

– Elnézést kisasszony, szabad egy percre? – kérdeztem tőle barátságosan.
– Ki maga? És mit akar? Én nem vagyok az a fajta egér! Talál olyanokat hátul, a színpad mögött, keresse a Puhaszőrű Madamot – cincogta.
– Nem, én magácskával szeretnék beszélni! – ráztam meg bundás pofám. – Ha lehet négyszemközt.
– Erre – húzott félre a vészkijárat felé, ami a hátsó sikátorhoz vezetett. Meg kell hagyni, egész szemre való volt egér létére. – Miről lenne szó?
– Egy bizonyos Chan-Dash Neszről szeretnék magával beszélni.
– Mit akart tudni róla? Chan meghalt. Túladagolta magát, nincs mit mondanom róla...
– Nézze! Tudom, hogy közel álltak egymáshoz. Az a gyanú merült fel bennem, hogy az ex-párja talán nem véletlen baleset áldozata lett.
– Mi maga, talán rendőr? Olyan éles esze van, hogy akár az is lehetne.
– Mintha némi gúnyt vélnék felfedezni a hangjában!
– Látja? Mondom én!
– Szerintem Chan belekeveredett valamibe, ami rosszul sült el. Talán egy antik cicapeca lopásba. De csak tippelek.
– Legközelebb lottózhatna... Nem tudok róla semmit. – Majd indult, hogy felvegye a nyúlcipőt. De elkaptam a karját, mielőtt elért volna az ajtóhoz.
– Nézze…
– Cini.
– Nézze, Cini! Én segíteni akarok. Mondja el, kérem, amit tud! Segítsen elkapni Nesz gyilkosát. – Láttam rajta ez a duma bevált. Hatalmas kék szeme megtelt könnyel, de tartotta magát. Érős kis fehér volt. Szipogott egyet, megtörölte az orrát, majd belefogott a mesébe.
– Hát rendben, legyen. Ártani már úgyse árthatok vele. Chan-nel két éve jöttünk össze San Miceisco-ban. Miután kijött a dobozból, új életet akartunk kezdeni itt Catlantic City-ben. Minden simán ment. Ő kapott egy zsíros állást, mint házi egér, én meg itt kezdtem cincérkedni. Nem egy álom meló, de kapok bőven sajtra valót. Minden szép és jó volt, amíg nem jött az a némber, és be nem hálózta. Rávette, hogy lopja el azt a pálcát, majd cseréljék ki az eredetivel. Azt mondta, senki nem fog rájönni, eladják a fekete-macska piacon, és a pénzből elutaznak messzire, ahol senki nem ismeri őket. Az a nő teljesen a bajsza köré csavarta. Chan a halála előtt egy héttel szakított velem. Mindent bevallott, hogy halálosan szerelmes, és hogy nagyon sajnálja, de úgy érzi megtalálta élete nőjét. Engem meg csak úgy eldobott! De ő járt rosszabbul. Csak játék egér volt számára. Teljesen biztos vagyok benne, hogy az az aberrált nő áll a háttérben. Gusztustalan és beteges! Undorító. Azt kell, hogy mondjam Chan megérdemelte, amit kapott. – Olyan gyűlölettel beszélt, hogy teljesen meglepődtem. Egy összetört kis puha fehér egérre számítottam, nem egy véregérre! – És most, ha megbocsájt, vissza kell mennem dolgozni. Nem repül a sajt a számba.
– Öh, hát hogyne, Cini, menjen csak. Még egy gyors kérdés! Le tudná írni nekem a szóban forgó egeret?
– Egeret? Egeret?! Hát maga nem figyelt rám? Egy macska volt az. Egy nagy, kövér bundájú Maine Coon. Égbe kiáltóan büdös karamell szaggal. – Majd beviharzott.
Én csak álltam a sikátor közepén, úgy éreztem, megnyílik alattam a föld. Az ég dörgött, majd súlyos esőcseppek hullottak leszakadt pofámra. Nem lehetett igaz! Hirtelen jött a felismerés, mekkora lóvá tett macska is vagyok én. Szánalmas, vén bolond, aki egy pár szédítő cicafarok láttán elveszti a maradék eszét is. Teljesen tisztán láttam. Vagy mégsem?

Másnap Mack Karmollal összeültünk megbeszélni az ügyet.
– Jó reggelt, uraim! – nyitott be Cirmi, miközben a jegyzeteimet olvastam át. – Hoztam tejeskávét. – Majd kisétált a tárgyalóból.
– Nos, Karmol. Kérem, tájékoztasson az ügy fejleményeiről.
– Máris uram! Fitz McCapar vallomása alapján egy hónappal ezelőtt még biztos az eredeti cica-peca állt a Miauvre vitrinében. Ugyanis minden hónapban ellenőrzést tartanak az ilyen nagy értékű tárgyak esetében. Tehát visszanéztem a biztonsági kamera felvételeit egy hónapra visszamenőleg. Semmi gyanús mozgás nem található, három héttel ezelőttig. A kamerán jól kivehető egy kis testű egyén, feltehetőleg egy egér amint a biztonsági rendszer körül babrál, majd pontosan egy perces áramszünet, a kamerák elsötétülnek, és mire visszajön a kép, minden teljesen normális. A biztonságiaknak nem is volt gyanús semmi. Mindent összevetve nagy valószínűséggel az elkövető Chen-Dash Nesz volt. Ezt alátámasztja a holttesténél talált éjszínű cirrrkónia is, ami, mint kiderült az eredeti cica-pálcából származik.
– Értem. – Az agyam zakatolt. Nem mondtam Mack Karmolnak amit, Cini mondott nekem a sikátorban. Hogy miért? Magam sem tudom. A bizonyítékok mind Chen ellen szóltak. Cornelia mancsa tiszta maradt.
– Minden dokumentumot átküldtem a Fő Macsnagynak. – Áh igen, a Macsnagy, akivel régi jó barátok… Éreztem, itt valami nagyobb dolog van készülőben. A belső feszültség elektromossá tette a bundám. – Aki épp ebben a pillanatban adja vissza az Éjféli Szivárvány másolatát Miss Cornelia Le Fetty-nek.
– Hogy micsoda?
– Igen, a kinyávogtatóban vannak, ha jól gondolom.
Nekiiramodtam, mint a macska, akinek sürgős dolga van az alomban. Iszkoltam kifelé, hátha még elkapom egy pillanatra. Csak egyszer kell a szemébe néznem, hogy tudjam, igaz volt-e. Talán Cini tévedett. Vagy hazudott. Tudnom kellett! Még pont elkaptam egy utolsó pillantást, amint Cornelia beszállt a taxiba, mancsában a cica-pecával. Rám mosolygott, és megállt az idő. Megnyalta gyönyörű bajsza tövét úgy, hogy közben kivillant éles metszőfoga. Ez a Cornelia más volt. Aljas, és sokkal izgatóbb, mint a törékeny kis díva, akit én megismertem. Megvillantotta szemét és a taxi elhajtott vele.


Aznap hazafelé nem húztam fel a Catillac tetejét. A rossz idő ellenére ki kellett szellőztetnem a fejem. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy ki kell derítenem, mi folyik itt. Ennyire megvezettek? Miss Cornelia Le Fetty! Ki vagy te valójában? Kilenc életemre esküszöm, addig nem nyugszom, amíg mindenre fényt nem derítek.