Google+ Followers

2017. október 24., kedd

F. Kiss Dóra: Sitten

– Az a nap is ugyanúgy indult, mint a többi. Reggel csörgött a vekker, Júliával együtt fölkeltünk, felébresztettük a Zsófit, aztán reggeli előtt még sétáltunk egyet. Minden nap szoktunk. Szeretek hajnalban sétálni. Olyankor még szinte senki sincs az utcán. De nem ez a lényeg, hanem, ahogy mondtam, minden olyan volt, mint bármelyik másik reggelen. Visszazavartam egy idegesítő, bunkó mókust a fára, aztán ráérősen megreggeliztem. Visszafeküdtem aludni, a Zsófi meg elhúzott dolgozni. Mondom, mint minden áldott nap.
Aztán mégis valami szokatlan történt. A teraszon megjelent az a francos dög, a Frici! Ott illegette magát előttem, mert tudta, hogy látom, de az üvegajtó miatt nem tudok kimenni! Iszonyatos haragra gerjedtem, elkezdtem kiabálni, és elszidtam az összes felmenőjét, legalább tizenöt generációra visszamenőleg. Remegtem a dühtől. Júlia megvetően nézett rám. Egy darabig. Aztán amikor a föl-alá szaladgálásom annyira felidegesítette, rám mordult, és én bekussoltam. Júlia utálja, ha megzavarják a pihenésben, mert már öreg és diszpláziás, bezzeg én! Bennem buzog a tettvágy! Az az arcátlan Frici meg ott sertepertélt egész álló délelőtt! Minden macskát utálok, de a Frici egyenesen kihoz a sodromból! Az esküdt ellenségem! Kölyökkoromban orron karmolt, és mind tudjuk, hogy ez mit jelent. Vendetta. Csak az alkalomra várok.
Miután Júlia az értésemre adta, hogy bár fáj a csípője, úgy fog végigráncigálni a lakáson, hogy nyüszíteni is elfelejtek, ha nem maradok csöndben, magamban fortyogva kezdtem bosszút forralni Frici ellen. A tervem egyszerű, mégis hatásos volt: ha a Zsófi végre hazajön és kienged, elkapom, és megrázom, mintha csak egy kotorékeb lennék, ő meg egy patkány. Hidegvérrel móresre tanítom, hogy egy életre elmenjen a kedve ártatlan kölyökkutyák vegzálásától.
Én mondom, a macskák rafinált észjárásúak és rendkívül gonoszak. A Frici is visszajött, csak azért, hogy engem bosszantson. Elhozta magával a nyest barátait is, és ott masíroztak föl-alá a szemem láttára a teraszunkon. Egy kicsit azért is, mert félek Júliától, de főleg, hogy Fricit megüsse a guta, úgy csináltam, mint akit nem érdekel az egész. Csak feküdtem, és mikor megláttam, hogy Frici figyel, ásítottam egy nagyot. A szívem azonban közben majd kiugrott a helyéről, a vér a fülemben dobolt. Csoda, hogy nem lettem skizofrén. Én mondom, még a drótszőröm is égnek állt!
Aznap Zsófi korábban ért haza a munkából, erre persze Frici nem számíthatott, úgyhogy a tervem jó úton haladt a megvalósítás felé. Ahogy mindig, mikor hazaért, Zsófi kinyitotta a teraszajtót, hogy kimehessünk. Már előre ott toporzékoltam, aztán amikor végre szabad volt az út, mintha puskából lőttek volna ki! Frici nem számított rám, majdnem elkaptam, de sajnos meglógott. Utánairamodtam, elragadott a vérem, úgy döntöttem, egyszer és mindenkorra pontot teszek a kettőnk ügyére. Júlia csupán egy lenéző pillantásra méltatta ámokfutásomat. Zsófi kétségbeesetten kiabálta, hogy menjek vissza, de nem érdekelt. Ahogy a lábam bírta, rohantam Frici után.
Persze meglógott a rohadék. Én meg nem találtam haza. Napokig kóboroltam azon a környéken, ahol nyomát vesztettem. Júlia kiokosított, hogy idegen emberekhez ne menjek oda, és ne is fogadjak el tőlük semmit. Rettenetes történeteket mesélt harcoltatott, megkínzott, megmérgezett kutyákról, akiket jutalomfalattal csaltak el az emberük házától. Így hát nem fogadtam el semmit, a kukák amúgy is tele vannak kajával. Megfogni sem engedtem magam senkinek, még gyerekeknek sem. Júlia szerint ők a legveszélyesebbek.
Pár nap múlva aztán elkezdtem unni a csövezést, éhes is voltam, és Zsófi sem jött értem. Úgyhogy elhatároztam, hogy hazamegyek. Fogalmam sem volt, merre induljak. Mindenhol csak az autók, az aszfalt, sehol egy fa, legalább az erdőt megtaláltam volna, ahol sétálni szoktunk! Én annyit az életben nem szaglásztam, mint akkor, de nem jutottam semmire. Egyetlen nyomra sem bukkantam, se Friciére, se Zsófiéra, se Júliáéra. Kezdtem kétségbe esni. És aztán… aztán beütött a krach…
Elkaptak a sintérek. Valaki bejelentette, hogy a környéken húztam meg magam, és értem jöttek. Ketten voltak. Sarokba szorítottak, belehúzták a hurkot a fejembe, és bezsuppoltak a kocsijukba. Itt már éreztem, hogy nagy a baj, visznek a sittre. Kölyökkoromban is így kerültem be. Azt is tudtam, mi vár rám: karantén, zaj, dühös kutyák tömkelege, annyi kaja, amennyit az erősebb kenneltársaktól el tudok lopni, kosz, bűz, reménytelenség, kilátástalanság. Ebben élek most már két napja.
– Haver, én csak annyit kérdeztem, mióta vagy benn…
– És már nagyon hiányzik a Zsófi, sőt, még a Júlia is, pedig csak egy zsémbes vénlány, és soha többé nem kezdek macskákkal, megtanultam a leckét…
– Nyugodj már le! Van bennünk chip, majd jön érted az embered, biztos szóltak már neki, hogy itt vagy…
– Ó, fájdalom, egy szörnyű tévedésért így megbüntet a sors! Kegyetlen ez a kutya világ! Mi értelme az életnek így?
– Tesó, ha nem fogod be a szádat, én is végighúzkodhatlak a földön, ahogy az a Juli ígérte! Szedd már össze magad, amíg oda nem kapok! Megmondtam, hogy érted fognak jönni, nem? Istenem, kussolj már!
– Jól van, nyugi, észre sem fogod venni, hogy itt vagyok. Leheveredek ide a kutyaház mellé, és maximum a szuszogásomat fogod hallani. Zsófi hogy szerette a szuszogásomat! Milyen jókat aludtunk együtt a kanapén! Ha álmomban morgok egy kicsit, arról nem tehetek! Zsófi szerint szoktam, csak azért szólok, ha esetleg elszenderednék, akkor nem direkt zajongok, de azt nem tudom befolyásolni, hogy alvás közben milyen hangok jönnek ki belőlem…
– Haver, utoljára szólok, hogy fogd már be végre! Lassan elfogy a türelmem!
– Nyugi, öreg, már abba is hagytam, látod, vagyis hallod, illetve nem hallod, mert meg sem szólalok, jól ki fogunk mi jönni, majd meglátod, ne aggódj egy percet se…
– Neked lenne aggódni valód…
– Mondták már mások is, hogy sokat beszélek, sőt, volt, aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy jár a szám, mint a kacsa feneke, ami persze egyenesen nevetséges, engem egy kacsához hasonlítani!
– Kuss legyen!
– Mi van már?
– Pszt! Figyelj inkább! Emberek jönnek.
– …biztos, hogy nem hoztak be egyetlen zsemle színű kutyát sem? Drótszőrű keverék kutyus. Két hete veszett el…
– Hölgyem, hiába jön ide minden nap, megmondtuk, hogy keresni fogjuk. Nemsokára chipet olvasunk az utóbbi pár napban bekerült kutyáknál, ha köztük van az öné, úgyis szólni fogunk. Kérem értse meg, mi ezt önkéntes munkában csináljuk, nagyon sok a dolgunk, igyekszünk mindent megtenni.
– De… csak megnézem őket, hátha köztük van…
– Jól van, menjen csak!
– Zsófi! Zsófi! ZSÓFI! Itt vagyok, Zsófi, ne hagyj itt! Vigyél haza! Nem szököm el soha többé, egyetlen macska után sem! Zsófi! ZSÓFI!

– Látod, haver, megmondtam!

2017. október 14., szombat

Schlekmann János: Üzenet

Mindenszentek éjszakáján, amikor az emberek már rég nyugovóra tértek, és a hold is magasan járt, Zorro, a fekete kandúr körvonala rajzolódott ki a családi ház ablakába helyezett mécses átszüremlő fényében. Méltóságteljes mosakodását duzzogva szakította meg, hogy eleget tegyen kötelességének, és egy ugrással útját állta az ajtó felé igyekvő néhai gazdája szellemének.
– Nem úgy van az! – vetette oda a kandúr, és letelepedett a bejárat előtt.
A szellem megtorpant, majd a felismeréstől elmosolyodott.
– De megnőttél. Alig ismertelek meg.
– Aham… – mondta Zorro, és unottan megnyalta a mellső lábát.
– Bent van?
– Ő igen.
– Beengednél? – tördelte áttetsző kezét a szellem.
– Ismered a szabályt – nézett fel a négylábú, majd folytatta a mosakodást.
– Igen, de a régi, szép emlékekre való tekintettel kivételt tehetnél. Mit gondolsz? – nézett reménykedve egykori házi kedvencére.
A négylábú unottan felnézett.
– A szabály az szabály! Nem tehetek semmit.
– De megdicsőültem. Nem vagyok ártó szellem. Vörösen fénylenék? – pillantott végig magán.
– Nem. De akkor sem tehetek kivételt.
– Ne csináld már!
– Ez a feladatom, emlékszel?
– Mire is?
– A napra, amikor idehoztál.
– A gyerek akart egy kisállatot. És?
– És te engem hoztál. Arra emlékszel, mit mondtál neki akkor?
– Nem kérhetsz tőlem ilyet. Rég volt.
– Adj neki nevet, és ő majd vigyáz rád! Ezt mondtad.
– Azok csak szavak voltak, hogy megnyugodjon. Mindig félt. Ezt te is tudod.
– Nevet adott nekem, és én teljesítem a feladatomat.
– Kutyát kellett volna hoznom – bosszankodott a szellem.
– Utálod a kutyákat. Szolgalelkűeknek, és akarat nélküli báboknak hívtad őket.
– Ne is mondd! Rossz nézni odafent a barátjukat kereső lelkeket. Képtelenek megérteni, hogy állatok nem emelkedhetnek fel.
– Kivéve mi – pontosította le a kandúr.
– Ti hová emelkednétek? Ti már elértétek a tökéletességet.
– Igaz!
– Na, a kedvemért! – próbálkozott újra a szellem. – Csak egy perc, nem több.
– Nem!
– Csökönyös egy jószág vagy – kezdett körbe-körbe járni a szellem.
– Kötelességtudó. Legyél pontos!
– Sohasem gondoltam, hogy pont te fogsz az utamba állni. Csak jót akarok. Miért nem érted meg?
– Én megértem, de nincs választásom. Ha megszegem a szabályt, még a végén emberként, esetleg kutyaként születek újjá, és akkor szolgálhatok. Ezt te sem akarhatod.
– Nem, igazad van – biccentett a szelem. – Akkor sem tennél kivételt, ha ettől függ a gazdád boldogsága?
– Nem igazán.
– Szívtelen dög!
– Péter kiegyensúlyozott, boldog párkapcsolatban él Judittal – magyarázta a macska. – Miért engedném, hogy belezavarjál?
– Mert közeleg a sötétség.
A Kandúr unottan körbetekintett, majd megszólalt:
– Már megérkezett.
A szellem némán dühöngött. Feldúltan mászkált, néha felnézett a csillagok tarkította égboltra, majd kisidő múltán megrázta magát, és lenyugodva a macskához fordult:
– Nehézségeik lesznek. Remélem, így már felfogod.
– Nem vagyok hülye.
– Pedig néha annak tűnsz – morogta az orra alatt a szellem.
– Hogy mondod?
– Semmi, semmi.
– Már azt hittem, meg akartál sérteni – karistolta meg a betont karmaival.
A szellem összerezzent a hangtól, és egy lépésnyit hátrált. Tudta ő, hogy csak egyetlen élő létezik, aki árthat neki, és az nem más, mint a macska. Karmaival megszakíthatja szövedékét, és akkor szétfoszlik, akár a hajnali köd, és örökre elvész.
– Nem tudod, miért nem jött ki hozzám?
– Gondolom, dolga volt.
– Vártam.
– Gyújtott gyertyát az üdvösségedért, ahogyan azt szokás.
– Jobban örültem volna a látogatásának. Olyan rég láttam. Hiányzik!
– Ha nem lennél itt, felkelthetném, de így… Más lenne a helyzet, ha magától ébredne fel. Akkor csak közétek állnék, de nem akadályoznám meg, hogy láthasson. Bár ahogy ismerem, felkapna, és a házba menekülne.
– Ne is mond! Emlékszem még arra a szörnyű hétvégére. Még sohasem láttam annyira ijedtnek. Azóta sem értem, mi vitte rá, hogy megnézze azt a filmet.
– A barátai – vetette oda a macska.
– Bezzeg azok nem féltek.
– Dehogynem. Napokig nem aludtak.
– Péter végül aludt – emlékeztette a szellem.
– Persze, hogy aludt. Neki itt voltam én, hogy megvédjem.
– Gondolom, a többiek kutyások voltak?
A macska biccentett.
– Ha ekkora befolyásotok van a világra, miért nem veszitek át a hatalmat?
– Egyiptomban megpróbáltuk, de elkövettünk egy apró hibát.
– Felcsigáztál. Még hogy ti hibáztatok!
– Nem vagyunk büszkék rá, de tévedni emberi dolog, míg egyszer tévedni macska dolog. Azóta se történt ilyen sajnálatos eset.
– Ha már nem engedsz be, elárulhatnád. Legalább valami értelme legyen az ittlétemnek.
– Nem csak a befolyásosokat kellett volna a bizalmunkba fogadnunk.
– Jellemző rátok.
A kandúr kérdőn nézett a szellemre.
– Kezdem élvezni a dolgot. Tőlem várod a választ. Ilyen előfordult már az idők folyamán?
A macska felnézett.
– Előfordult. Ritkán, de elő. Ha nem akarod elmondani, nem kell. Időm van bőven, magamtól is rájövök. Ellenben veletek, emberekkel én újjászületek.
– Dölyfösebb vagy, mint hittem. Mindig is tudtam, éreztem, de ez minden várakozást felülmúlt. Mintha te találtad volna ki a világot.
A kandúr sokat sejtetően a szellemre nézett. Tekintetében fény csillant.
– Nem mondhatod!
– Nem is mondtam.
– Hagyjuk!
– Kérlek.
– Valahogy mégiscsak tudatnom kéne vele, hová rejtettem még a háború kezdetén a család aranytárgyait – mondta a szellem.
A macska újra mosakodni kezdett.
– Nincs valami kiskapu?
– Éppenséggel…
– Mondd már el!
– Nem is tudom.
– Légy szíves! – fogta könyörgőre a szellem. Felnézett az égre, a hold már túljutott útja háromnegyedén. – Nincs sok időm. Hajnalban mennem kell.
– Azt mondtad, szívtelen dög.
– Mondtam, mondtam, de nem úgy gondoltam. Felidegesítettél. Meg tudnál bocsátani?
– Nem is tudom.
– Megsimogatnálak, ha tehetném.
– Hozzám ne merj érni! – kapta fel a macska a fejét. – Hónapokba is beletelne, mire lenyalnám magamról a szagodat. Tudod te, mennyi szőrcsomót kellene ahhoz felöklendezni?
A szellem csak állt.
– Sokat! És az nem egy leányálom ám. Megfeszül a tested. Köhögsz, krákogsz, aztán egyszer csak a fűre esik.
– Nem a fűtől hánytok?
– Ne is emlegesd azt a borzalmat.
– Akkor segítesz?
– Meglátom, mit tehetek.
– Emlékszel még, hol pottyantottál először? – érdeklődött a szellem.
– Anyám fekhelyén, miért?
– Azt hiszem, rosszul közelítem meg a dolgot. Gyere ide! – lépett hármat hátra a szellem.
– Azt ugye tudod, hogy ha át akarsz verni, széttéplek? Az sem érdekel, hogy a gazdám voltál valaha.
– Gonosz vagy, pedig mennyi finomságot adtam neked. Melyik is volt a kedvenced? – tűnődött a szellem az állát kopogtatva. – Á, megvan. Az a bizonyos száraz eledel. Mi is volt a neve?
– Cripsy – mondta a macska mély undorral.
– Igen, az.
– Gyűlölöm.
– Én úgy láttam, hogy jóízűen eszed.
– Mert nem volt más. Te is megetted volna, ha három napig nem kapsz mást.
– Ebben van valami – helyeselt a szellem. – Biztosíthatlak, nem akarlak átverni. Jobban szeretek egyben lenni.
A macska kimérten előrelépett.
– Nem érzed?
– Mit?
– Hát az aranyat.
– Sohasem érdekelt.
– Pisilhetnél egyet.
– Na, de… – háborodott fel a macska.
– Már, hogy megjelöld a helyet.
– Megjegyzem.
– Biztos?
– Erre nem mondok semmit.
– Itt, ezen a szent helyen kéne ásnia. Megmutatod neki?
– Nem is tudom.
– Hogy lehetsz ennyire szívtelen? Mindjárt mennem kell, te meg itt szórakozol velem. Te sem akarhatod, hogy Péter…
– Megmutatom neki.
– Esküszöl?
– Macska becsületszavamra.
A szellem hosszan nézte a kandúrt, aztán megszólalt.
– Köszönöm. És bocsánat.
– Miért?
– Hát a rossz kajáért.
– Fátylat rá.
– Mondjuk, ha biztosabb jelet adsz, példának okáért, ha rápiszkítasz, akkor adtam volna mást, de…
– Értem. Ahogy elnézem, menned kell.
A szellem felnézett, de a holdat már sehol sem látta.
– Ég veled! – nyúlt a macska felé, de még időben meggondolta magát. – Bocs – mosolyodott el zavartan.
– Menj! – intett a fejével a kandúr.
A szellem vágyakozva nézett a ház felé, majd elindult. Minden lépéssel halványult. Mire a kapuhoz ért, szertefoszlott. A házban fény gyúlt. A kandúr az ajtó elé ült, és szokásához híven, türelmesen várt. A nap már felkelt, mire kinyílt az ajtó. Péter volt az. Lehajolt, és megsimogatta a macskát.
– Hogy vagy? – szegezte kedvencének a kérdést.
– Miáú! – válaszolta a kandúr, majd pár lépéssel a kijelölt helyre sietett, és pisilt egyet. – Miáú! – mondta megint. A gazdájára nézett, körbeszagolta a helyet, kapart párat, ezzel is jelezvén, hogy ásni kéne, majd a tálkájához sietett.

– Tessék! – öntötte elé Péter a Cripsy-t.

2017. október 8., vasárnap

Vadászi Árpád: Macska pamutgombolyaggal

Macska pamutgombolyaggal

1.
A vasharapó

– Na, sikerült? Érzett valamit? – kérdezte B.
A zúzmarás tepsi csikorogva csúszott ki a fémsínen a hűtőkamrából, rajta a mozdulatlanul fekvő, hófehér arcú nővel.
– Nem.
A nő lassan felült. Nem fázott, nem is remegett. Először az egyik, majd a másik lábát vetette át a tepsi szélén, a földre ugrott, miközben határozottan ellökte B. kezét. Köszönés nélkül távozott.
A férfi odament a vegyszeres szekrényhez, kinyitotta az ajtaját. Lehajolt, elővette a fertőtlenítő flakont. Megnézte, mennyi van még benne, látta, hogy elég lesz. Gumikesztyűt húzott. A kefét nem találta a helyén. Szétnézett a boncteremben. Ott volt a falhoz húzott kisebb asztalon, ahol a fertőtlenítésre előkészített műszereket szokták tartani.
Nem szerette a rendetlenséget. Aki nem tudja, mi, hol van, mi, mi után következik, az csak pazarolja az erejét, nem jut semmire. A világban úgyis a káosz uralkodik, egymásra dobált emberek és tárgyak kusza kavargása az élet, legalább az a kis tér legyen átlátható, világos, amely kéznyújtásnyira van. Csak két erős marok képes rendet tartani benne.
A tepsi mellé állt. Ráfújta a fertőtlenítőt a fémlapra, amelyen még néhány perce a nő feküdt, és határozott mozdulatokkal sikálni kezdett.
B. apja munkás volt. Vonatokat gyártott. A szigorú, vasból vert ember keveset beszélt, kimért mozdulatokkal osztotta egyenlő nagyságú részekre az őt körülvevő teret, és időt. Naponta tonnányi anyagot mozgatott, takarékosan bánt még a lélegzetvételével is. Pihenésre már nem maradt ideje, a nyugdíj előtt két héttel meghalt.
Anyja ugyanabban a gyárban, szalag mellett dolgozott, ahol a percek és az órák egyformák voltak. Egy testes, szomorú munkásnő mellett állt, előtte szótlanul utaztak az olajos, fémszagú alkatrészek.  Amikor a közelébe értek, három dolgot csinált: csavart, feszített, és húzott…. csavart, feszített, és húzott…. B. egyetlen gyermeke volt. Szeretett volna még legalább egyet. Egy lányt. De nem született több. A terhességet nehezen viselte. A hasa hatalmasra dagadt, nehezen mozgott. Szülés közben többször elvesztette az eszméletét, a gyereket úgy nyomták ki belőle. Sok vért vesztett. Nem lázadozott a helyzete ellen. Előre tudta, hogy anyának lenni nem lesz könnyű, de arra azért nem számított, hogy ennyire nehéz lesz. A hétkilós baba már az első naptól kezdve sokat evett, sokat aludt, és amikor fent volt, megállás nélkül mozgott mindkét keze és lába, mintha elhatározta volna, hogy messzire jut innen. Olyan volt, mintha gyorsan maga mögött akarná hagyni apró testét, hogy minél előbb nagyobbra cserélje, és minél hamarabb kiszabaduljon a rácsokkal körülvett ágyból.
Nagyapja a második világháború idején a vonatok helyett tankokat gyártott. Mindig nevetve mesélt az egyik szerelőről, aki fél napokat sírva dolgozott, mert arra a rengeteg emberre gondolt, akiket a tankok meg fognak ölni. Nagyapja csak a flúgos szerelőként emlegette. B. úgy emlékezett, hogy ilyenkor az öreg szeme sarkában mindig volt egy kemény, hideg gyémántcsepp, de B. sohasem értette, hogyan került oda.
A műszakja végén B. levette a bonckötényt, a szennyesládába dobta. A zuhanyozóba ment, kinyitotta a szekrényét, levetkőzött. A ruháját pedánsan összehajtogatta.
Az öltözőben ugyanolyan világítás volt, mint a boncteremben. A nagy erejű fénycsövek ontották a fényt, kétségbeesetten erőlködtek, hogy a dolgok valóságosnak látsszanak. A sarkokban nem voltak árnyékok, a tárgyak körvonalai élesen hasítottak a levegőbe.
B. az öltözőszekrény ajtajára erősített tükör elé állt. Kék szempár nézett vissza rá azzal a nyugalommal, ahogyan a végtelen ég tekint le a világra sietség, izgalom nélkül, mert amit, láthat, azt látta már ezelőtt számtalanszor, és pontosan tudja, hogy ugyanezt fogja látni ezután is. Vastag szálú, hószőke haja hidegen tartotta a fejében tenyésző gondolatokat. Kiugró arccsontja azokra az idők mélyébe zuhant, régvolt emberekre emlékeztetett, akik nem vágytak sokra, de azt a keveset megszerezték mindenáron, a természettel, és más démonokkal vívott véres küzdelmekben. Erős, hófehér fogsora volt. Az anyja mindig azt mondta, olyan egészséges fogai vannak, hogy azokkal nem nehéz jól megrágni az ételt, de talán még a vasat is el tudná velük harapni. Apja hozzátette, hogy ha majd nagy lesz, felveszik a gyárba vasharapónak, ami egy nagyon ritka és különleges foglalkozás. Kevesen tudják csinálni. Később, amikor rájött, hogy a Mikulás nem létezik, tudomásul vette, de amikor kiderült, hogy a vasharapót az apja csak kitalálta, az megtörte.
Ekkor határozta el, hogy író lesz. Már gyerekként listát állított össze a sikeres írói karrier elengedhetetlen kellékeiről. Néhányra még mindig emlékezett: a nyelv tökéletes ismerete; figyelem, fegyelem, fókusz; kitűnő számítógép; szigorúan betartott napi penzum; egészség, jó kondíció; kitartás. Birtokolni kell a hétköznapi ember szavait, ez az alap, ez hordja a vállán az egész terhet. Az író teremteni tud. Bele kell nyúlnia a sárba jó mélyen, és élő alakokat gyúrni. Olyanokat, akiket meg lehet érinteni. A sár sűrű anyag.
Széles válla nem fért a szűk tükörbe, viszont vékony csípője igen. Behajtotta az öltözőszekrény ajtaját, a szekrény belsejében lakó sötétség azonnal visszaköltözött a tükörbe.
Rendszeres testi kapcsolata volt egy nővérrel a kórházból. Egyszer nála, a következő alkalommal a lánynál találkoztak.  B. mindig főzött valami erőt adót, de egészségeset, a lány kínait rendelt. Bőségesen táplálkoztak, keveset beszéltek. Nem sokat tudtak egymásról, de nekik a kevés pont elég volt. Jól ismerték egymás testének minden négyzetcentiméterét. Soha nem veszekedtek. Kielégítették egymást, utána könnyebben ment a munka.
Gyerekkorában szeretett volna egy macskát. Elképzelte, ahogyan puha szőrét simogatja, miközben az állat zöld szemét az övébe fúrja, valahová nagyon mélyre. Mindig úgy gondolta, hogy jó, ha van valaki, aki belelát az ember szívébe. Egy nap az apja hozott a gyárból egy húszcentis vasdarabot, és letette elé az asztalra. Amikor az öreg kiment, akkor látta, hogy a gyűrött vasdarab némi képzelőerővel olyan, mint egy meggörbült testű macska. Akárhová költözött később, a kis tárgyat mindig vitte magával, és az ágya melletti szekrényre állította. Elalvás előtt tisztán hallotta, ahogy a macska dorombol.
B. a zuhany alá állt. Először tűzforróra állította a vízsugarat, majd fokozatosan egyre hidegebbre. Vörösre pirult bőrére egyenletesen záporoztak a hűlő vízcseppek.  Megtörülközött, felöltözött.
Már harmadik éve dolgozott a kórházban. Kezdetben betegszállító volt. Elbírta a legnehezebb betegeket is. De többnyire pillekönnyű, csont soványra fogyott öregembereket kellett emelgetnie, akik már jóval közelebb voltak a halálhoz, mint az élethez. A főnökei elégedettek voltak vele, mert hamar kiismerte magát a kórház zegzugos folyosóin, biztonsággal közlekedett a hatalmas épületkomplexumban, minden beteget időben kézbesített az előírt helyre.
Az időbeosztás is megfelelő volt, szinte mindennap maradt ideje írni. Egy éve fogott az első regényébe. A könyv egy kórház proszektúráján játszódott. Ekkor kereste meg a vezető patológust, hogy dolgozhatna-e neki. Azóta itt van, és már a huszadik fejezetnél tart.
Megállt a lift előtt. Sziszegve kinyílt az ajtó, belépett a fülkébe. A szülészet a másodikon volt. Megnyomta a gombot.

2.
Szorongás

E. nem mosolygott, nem volt mérges sem, és nem volt ijedt, feszült, bánatos.  Nem undorodott, nem volt meglepett, kíváncsi, lehangolt, boldog sem volt. Szorongott, mert mindezeket nem érezte.
A tükörlabirintus ötlete tegnap jutott eszébe. Elhatározta, hogy másnap reggel egyenesen odamegy.
Most azt tervezte, hogy felszeletel egy répát, és megvágja az ujját. Szerette volna látni, ahogyan a vére folyik. Kíváncsi volt rá, mit érez közben. Remélte, megijed majd, az is eszébe jutott, hogy esetleg még halálfélelme is lesz, de abban majdnem biztos volt, hogy minimum undorodni fog, amikor megérzi a vér fémes szagát. De mi lesz, ha mindez nem következik be? Mi lesz, ha csak nézi majd az ujját, ahogyan lassan szivárog belőle a vér, és nem érez semmit?
Elképzelte, ahogyan a vérével együtt távozik tőle az élet. Úgy gondolta, nem bánja majd mindezt. Nem sajnálja, hogy izmokból összerakott szíve lassan munka nélkül marad, aztán szégyenében összeszárad. Nem sajnálja, mert az igazi szíve, az a másik, amelyiket érzelmekből szőttek láthatatlan kezek, már úgyis régóta halott.
Ezért nem tudott írni. Ezért nem tudott érezni.
Néhány hónappal ezelőtt fogott bele a második könyvébe, de nem haladt vele. Nem tudta elképzelni, hogyan tudna még egyszer olyan sikeres könyvet összehozni, mint amilyen az első volt. Az ember, aki messiás akart lenni, rögtön a sikerlisták élére került, és ott is maradt négyszáznegyven napig. A főhős egy felkapott bűvész, aki kiváló technikával dolgozik, a valóság helyére tökéletes illúziót varázsol, mindenkit képes megtéveszteni. Az emberek imádják, a műsorai telt házzal mennek. Senkit nem érdekel, mi a trükkje, hogyan csinálja. A közönség önfeledten szórakozik, az emberek nem hisznek a szemüknek, de mivel hisznek a szemfényvesztésben, hisznek a bűvésznek.
Egy reggel arra ébred, hogy elfelejtette az összes trükkjét. Képtelen a kabátujjába rejtett kártyát észrevétlenül előhúzni, hiába nyúl bárkinek a füle mögé, nem tudja onnan a gondosan a tenyerébe rejtett pénzérmét előkapni, ahogyan régen. Észreveszi viszont, hogy ahányszor belenéz a varázsdobozába, ott mindannyiszor újabb és újabb galambok tolonganak egymás hegyén-hátán, hiába engedte szélnek az előző csapatot éppen egy perccel ezelőtt. Megszaporodnak a csodák a bűvész körül, és mindegyik valóságos. A szekrényből eltüntetett néző tényleg eltűnik, és nem emlékszik másra, csak arra, hogy eltűnni egyáltalán nem kellemetlen, mindössze egy enyhe viszkető érzés. Macskákat varázsol elő cilinderekből, aztán megeteti őket azokkal az óriásegerekkel, amiket sokkal nagyobb cilinderekből varázsolt elő korábban. Csinos asszisztensnőjét esténként a színpad közepén átszúrja egy karddal, és a hölgynek a haja szála sem görbül. Levágja a fejét, az asztalra helyezi és elbeszélget vele erről-arról, majd minden nehézség nélkül visszateszi a nyakára, aztán együtt meghajolnak.
A sikeres illuzionista karrierje ezután meredeken zuhanni kezd. Senkinek nem kell az igazi csoda, senki nem hisz már a csodákban. Mindenki megelégszik a szürke, biztonságos valósággal, és néha kortyol egyet-egyet az illúziók hamis koktéljából. Az emberek bódultak akarnak lenni, nem szabadok.
E. úgy érzi, hogy túl magasra tette első könyvével a lécet, és soha többé nem tudja átugrani. Közben a férje összeszűrte a levet Az ember, aki messiás akart lenni szerkesztőjével, és lelépett, azóta a gyerekük is megszületett már.
Ő is szeretett volna gyereket, de soha nem volt jó az időzítés. Az időzítésben egyébként is mindig nagyon gyenge volt. Mindenhová vagy korábban, vagy pedig későbben érkezett. Néha előbb szólalt meg, mint kellett volna, máskor csak a lépcsőházban jutott eszébe, mit kellett volna mondania. Amikor a férje elhagyta, azt kívánta, bárcsak ne érezne semmit, akkor nem fájna olyan nagyon. Most meg, amikor minden erejével érezni akart, nem ment.
A tükörlabirintus jegyszedője kedves asszony volt. Megkérdezte, hogy tényleg egyedül akar-e bemenni.
– Reggel kilenckor még senki nem szokott itt lenni, ma is maga az első vendégünk. Nem fél attól, hogy eltéved?
– Nem, nem félek – mondta lemondással a hangjában. Semmit sem szeretett volna jobban, mint félni.
Belépett a tükrök közé. E-t egyszerre tucatnyi E. vette körül. A földre szegezte a pillantását, nem mert felnézni. Most a tükörképei szemébe nézhetett volna, de mégsem tette. Meg volt róla győződve, hogy nem látna bennük semmit. Azt képzelte, vak tekintetek sötét odvait látná maga körül, kiüresedett arcokat, fásult alakok tucatjait, egy kivérzett jelen emlékműveit. Amikor néhány napja arra kérte a fiatalembert, hogy tolja be a jeges, sötét hullarekeszbe, és jól zárja rá az ajtót, látta a szemében a bizonytalanságot, a kíváncsiságot, és talán még egy csipetnyi félelmet is. Az írónő mindezeket nem érezte, még irigységet sem. Nem volt már vesztegetni való ideje, mihamarabb a tepsire akart feküdni, hogy tudja, milyen a megsemmisülés, hogy el tudja dönteni, él-e még.
E. feje zsongott, szédült, ahogyan a terem közepén a tükrök között állt, és hányinger kerülgette. Lépni akart, de a lába nem engedelmeskedett.
Nem létezel. Ez a felismerés vadul, elsöprő erővel a tükrökből tört rá. Úgy érezte magát, mint a könyvében a szekrényből eltüntetett ember. Be vagy zárva. Jött a következő roham, de mintha egy korty friss levegő is kísérte volna. Eltévedtél. Suttogta megint a belső hang, és egy kicsivel még több lett a levegő.
Felnézett. A tükörképek ott voltak, tehát neki is ott kellett lennie. E. nézte az E-ket, azok pedig nézték őt. Az írónő, és a többiek ott voltak a teremben, és a falakra szerelt tükrökben. Ott voltak, tehát már voltak. Még be voltak zárva, utat tévesztettek, de már voltak.
E. rájött, hogy szorong. Eddig is szorongott, de most már tudta is. Életében először örült annak, hogy szorong.

3.
I. élete

Egész jó itt feküdni. Kényelmes. Nem hittem volna, hogy ennyire kellemes dolog a pihenés. És ez a zene is milyen megnyugtató. Sohasem szerettem a hárfát, de most valahogy helyénvaló ez a finom, éteri muzsika. Mintha még ismerős is lenne. Az életemet merném feltenni rá, hogy hallottam már valahol. Igen…. most már tudom, ez Debussy Két tánca.
Húsz évvel ezelőtt játszották ezt a Művészek és Ítészek Palotájában. Jó sokan voltak. Naná, hogy sokan voltak, én voltam a díszvendég. Az én könyvemet ünnepelték, vagyis engem ünnepeltek. Milliókat keresett rajtam az a szemét kiadó, igaz én is milliókat kerestem.
Melyik könyvem bemutatója is volt? Ha jól emlékszem a Walzer éjfélkor volt az. Nem, az nem lehet. Annak a könyvnek még nem csináltak akkora felhajtást. Az csak egyszerűen tetszett az olvasóknak, és a szakmának. Pénzt még nem kerestem vele. A lé akkor kezdett el dőlni, amikor az írásaim már szart sem értek. Amit írtam senkit sem érdekelt, aranyat csak a nevem ért, a jelenség, aki voltam, az üzenet. Az egész csak azért működött, mert szerencsés volt az időzítés, a legendámmal el lehetett adni bármilyen árut, bármilyen eszmét. A könyveimből vett idézetek illettek mindenre, és mindennek az ellenkezőjére is. Úgy tűnt, az általam teremtett univerzum legalább kétszer akkora, mint a valódi. Elfért benne az anyag, és az antianyag. Az energia oda-vissza áramlott benne, briliáns gondolatok szikráztak szerteszét, és irdatlan fekete lyukak, mint hatalmas szakadások a térben, ásítva juttatták kifejezésre, hogy a világ végtelenül unalmas hely.
A nagy felhajtás akkor kezdődött, amikor megjelent a Valaki a semmi vonatán. A szakma elalélt a gyönyörűségtől, az összes sikerlista ezzel a könyvvel kezdődött, idős asszonyok ölelgettek könnyes szemmel, és közülük minden második fiává akart fogadni. Aki nem tudott tucatjával idézni belőle, nem tartozhatott a szellemi elithez. Politikusok hivatkoztak rám, amikor nagyobb szociális biztonságot ígértek, és akkor is, ha emelték az adókat. Volt, aki szerint minőségi szellemi stand up, amit csinálok, mások a huszonegyedik századi filozófia új irányzatáról beszéltek. Az egyik kritikusom szerint életművem nagyszerűsége a világ kisszerűségének kendőzetlen megmutatásából táplálkozik.
Többnyire nem értettem, mit akartak mondani az engem méltatók, de nem is nagyon érdekelt. Egy idő után nagyrészt már a saját írásaimat sem értettem, de az biztos, hogy egy szavával se értettem egyet. Egyre inkább arra koncentráltam, hogy eltaláljam a szakma szája ízét, tetsszem a közönségnek, és imádtam, amikor a média a fejemet simogatta túláradó szeretettel. A felém áramló elbutult tisztelet éltetett. Közben egyre többször ment ki a fejemből, hogy le kéne ülni írni. Nem volt rá időm, mert az írásaimról kellett beszélnem a tévében, a rádióban, fórumokon, tömeggyűléseken, templomokban, és a focivébén. A Hogyan teremtette Isten az internetet? című munkám volt minden idők legnagyobb példányszámú e könyve, és a nyomtatott változat az első latin nyelvű Biblia külalakját kapta. A Hogyan teremtette az Internet istent?-nek már vegyes volt a fogadtatása.
Emlékszem az egyik közönségtalálkozón odajött hozzám egy fiatal lány, hóna alatt a Walzer éjfélkor első kiadásával. Arra kért, hogy dedikáljam. Azt hittem, már senki nem emlékszik erre a könyvre. A lány szemében őszinte csodálat volt, olyan, amilyet már hosszú évek óta nem láttam. A hangja fátyolos volt az érzelmektől. Én csak álltam, és nem tudtam megszólalni, se fátyolosan, se máshogyan. A hazug mondatok, ragacsos mosolyok, fellengzős gesztusok bennragadtak.
– Kérem, írja azt, hogy: „E-nek, akinek azt kívánom, legyen nagy ember és nagy író. I.” – tolta elém a nyitott könyvet a kislány. És én akkor leírtam szóról-szóra, amit egy gyerek diktált. Ez volt a legtisztább mondatom hosszú évek óta, és ez sem a sajátom volt.
Most veszem csak észre, hogy már nem a Debussy megy. Ez valami más, nem ismerem. Még mindig jó feküdni, de már nem annyira. Úgy látszik a pihenésből is megárt a sok. Mérték, ez minden bölcs ember egyik jelszava, és ez volt az enyém is. Persze csak az után, hogy mértéktelenül kiélveztem, amit csak lehetett, aztán jól megcsömörlöttem mindattól, amire vágytam, és már semmire se tudtam ránézni hányinger nélkül.
Szerintem valahogy így vagyok az életemmel is. Elég volt belőle. Egy nap eljutottam arra a pontra, amikor már nem szórakoztatott. Ezért kiszálltam, és eldöntöttem, hogy valami új után nézek.
Most itt fekszem az országszerte közkedvelt Black Cat Temetkezési Vállalt ravatalán, és ugyanúgy unatkozom, mint amikor még éltem.

4.

….. Most itt fekszem az országszerte közkedvelt Black Cat Temetkezési Vállalt ravatalán, és ugyanúgy unatkozom, mint amikor még éltem.
F. professzor elolvasta a harmadik novella utolsó sorát, és az oldalakat az asztalára tette. Szokásával ellentétben most nem kezdett magában azonnal értékelő mondatokat fogalmazni. Hagyta, hogy három diákja dolgozatai hassanak. Ha tudnak. Ő nem akart ellenállni.
Az ablakba feltett lábbal, a székét hátradöntve, csendben ült, a szemét lehunyta. A késő délutáni nap erőtlenül becsorgott az ablakon, fényfoltokat festett a professzor nadrágja szárára, az ingére, és gyérülő hajszálai között megbújva egy utolsót pihent, mielőtt az este egy szivaccsal végleg letörli őt az égről.
Nem tudott visszaemlékezni, hogy miért ezt a feladatot adta diákjainak. Régóta tanított már, de záró dolgozat témájául még sohasem adta azt, hogy írjanak az íróról.
Ott ültek előtte hárman. Két fiú és egy lány. Fiatalok voltak, és ez előnyükre szolgált, mert nem voltak emlékeik, amelyek átírták volna a valóságot. Tiszták voltak, átlátszók, mint egy pohár víz, és tomboltak bennük a hormonok. Lázasan vágyakoztak, és hidegen utasítottak el mindent, mert nem akartak semmit.
A lány tetszett neki. Olyan volt, mint egy éhes macska. Nem, inkább olyan, mint egy girhes macska. Nem szerette ezt a szót, olyan durvának, alacsonynak érezte, de nem tudta kiverni a fejéből.
A három diák tanulni akart tőle, figyelt rá. Most még, de ez nagyon hamar megváltozik majd. Ki kell használnia, hogy még hatással lehet rájuk. Meg kell tennie mindent, hogy minél több tudást adjon át nekik az írásról. A mesterségről, és talán a varázslatról is. Mielőtt azonban kiadta volna a szokásos dolgozati témát, hirtelen eszébe jutott, hogy mindig csak az íróról, mint mesteremberről beszéltek eddig, de egyetlen óráján sem került szóba az író, az ember.
Vett egy nagy levegőt.
– Írjanak az íróról, aki hamisítványokat gyárt egy hamisított világról! Történeteket kreál az életről, amely nem objektív, hanem olyan, mint ahogyan onnan látszik, ahol az író ül, máshonnan nézve pedig másmilyen.
Írjanak az íróról, aki azt állítja, hogy amikor ír, angyalszárnyak érintik, és olyan emberek mondanak véleményt az írásaikról, akiknek a bőrét a puha tollak sohasem simogatták!
Írjanak az íróról, aki olyan, amilyennek maguk gondolják, és közben tudjanak róla, hogy olyan is, mint ahogyan mindenki más gondolja. Verjenek hidat a sokféle gondolat közé!
Írjanak az íróról, aki közértbe jár, és fél a haláltól!
Írjanak az íróról, aki mindenről ír, még az íróról is!
Legyenek közben bátrak, és figyeljék, ahogyan remeg a kezük a félelemtől billentyűk felett! Győzzék le a félelmet!
Írjanak nekem hétfőre maximum ezer szót az íróról! Délig az asztalomon legyen! Ezen múlik, az év végi jegyük. Ezen múlik az életük. Ha nem így érzik, akkor le se üljenek írni. Menjenek!
A diákok elmentek, csend maradt utánuk. Félhomályos volt a szoba, a sarkokban, a padlón, a plafonon, a bútorokon több száz agyonfogdosott emlék kuporgott. F. professzor ült még egy darabig a zsúfolt szobában, aztán kinyitotta az ablakot. Ahol nemrég még a nap tapogatta a bútorokat, most a hűvös, koraesti levegő motozott.
Valami az eszébe jutott. Odament a szekrényhez, kinyitotta az ajtót, és biztos mozdulattal kihúzott egy dossziét, több más, hasonló dosszié közül. A székéhez ment, kinyitotta, és olvasni kezdett.

Macska pamutgombolyaggal

A legfelső emelet

A tizenharmadikon lakott. Ezen az emeleten nem lakott rajta kívül senki. Jó volt itt a legfelső szinten. Csend volt, inspiráló csend. A dolgok általában a csendből születnek. Ez volt a tapasztalata. A csend mindent megelőz, és mindent követ. Nem akar az első és nem akar az utolsó lenni, egyszerűen csak belőle bújnak ki a dolgok, és hozzá térnek vissza. Nem szüli, és nem fogadja vissza őket, nem tesz semmit, hogy ez így legyen, egyszerűen csak hagyja, hogy így legyen. „Így legyen.”
Egyedül volt. A tizenharmadikra nem jártak túl sokan. Tulajdonképpen senki sem járt rajta kívül. A tizenkettediken lakók az ablakukból kinézve elégedetten látták, hogy magasan vannak. Nagyon magasan. Elég magasan ahhoz, hogy ez kielégítse őket. Tudták, hogy milyen erőfeszítésbe került ide feljutni. Voltak ők földszinti lakosok is valamikor. Persze már jó régen. Emlékeztek a folyamatos felemelkedés erőfeszítéseire, a sok gyötrelemre, és aztán a tizenkettedikről letekintés mindent elsöprő élményére. A tizenkettediken lakók nem tudták, hogy van még egy tizenharmadik emelet. Valami híg sejtelmük volt arról, hogy nem érhetnek véget itt a dolgok, de valójában mégis az a meggyőződés tartotta fogva őket, hogy nincs tizenharmadik. Az alsó emeleteken lakókat ez a téma még ennyire sem foglalkoztatta. Ezért volt egyedül.
Nem voltak rokonai, csak hozzátartozói. Nem hiányzott neki senki. Tudta, ő sem hiányzik senkinek. Jó volt arra gondolnia, hogy ül egy üres lakás közepén, kopár falak között, előtte csak egy számítógép, és nincs megkötözve. Semmi és senki nem köti. Nem kell senki születésnapjára üdvözlő üzenetet küldenie, és neki se küld senki. Már csak azért sem, mert neki nincs is születésnapja. Legalább is ő szeretett erre így gondolni. Őt is a csend szülte, már nagyon régen, nem emlékezett rá, hogy mikor. Vagy talán úgy helyesebb, hogy nem szeretett rá emlékezni. Pedig az emlékezőtehetsége kitűnő volt. Osztályon felüli. Minden megragadt benne, ami csak történt vele vagy általa, létezése során. Nem tudott elfelejteni semmit. Ez azért túlságosan nem zavarta. Rendszerint nem tolongtak a fejében az emlékek, hogy mindenképpen foglalkozzon velük, hanem csendben megültek egy árnyékos helyen, és vártak a sorukra. Tudták, ha szükség van rájuk, akkor úgyis szólnak nekik, valamikor mindegyikükre sor kerül. Hogy mikor, az nem érdekes. Az árnyékban nem ketyeg az óra, egy perc ugyanannyi, mint ezer év. Minek sietni?
Két, finom szőrrel borított mancsa járt a billentyűkön. Ha akarná, zongoraművész is lehetne. Virtuóz módon villantak karmai hol itt, hol ott. A szédületes gyorsasággal billegő billentyűk, szavakat szántottak a papírra. A szavak gondolatokká álltak össze, emberek és tárgyak lettek, egy világ nőtt ki belőlük. Mozgatta az ujjait, és ezzel teremtett. Bajusza szálai öntudatosan meredtek szerteszét, megannyi szabadságra törekvő, büszke egyéniségnek képzelve magukat.
Szeretett emberekről szóló történeteket írni. Ez volt tizedik novelláskötetének utolsó meséje.
Macska pamutgombolyaggal
 1.

A vasharapó

– Na, sikerült? Érzett valamit? – kérdezte B. ………………………………..
………………………………………………………………………………….
………………………………………………………………………………….

2017. október 1., vasárnap

Vincze Gyula: Csirkefogó 7000

Huszár János régimódi ember volt. A világ irgalmatlan sebes változása ellenére is megmaradt annak. Nem élt a lehetőséggel, amikor bevezették a településre a napelemek hasznosítását, vagy amikor megjelent az előre programozható, gyakorlatilag teljesen önálló munkavégzésre képes szántógép, a Túrmachine 3500, ő kitartott hűséges rotációskapája mellett, amit alig tartottak össze a csavarok.
Lebetegedett feleségét jó egy évtizede elvesztette, és hogy hiányát pótolja, beszerzett egy macskát. Ilinek nevezte el megboldogult neje után, és furcsamód valahogy őrá is emlékeztette. A macska bejárta a kertet, és mindig azokon a helyeken tartózkodott, ahol az asszony is szeretett lenni, amikor még élt. Órákat töltött a kert szélén, a fóliaházban. Előfordult, hogy a konyhában a sütővel szemben telepedett le. Sőt az ágyban is elfoglalta az asszony régi helyét, de ezt János egy cseppet sem bánta. Maga sem hitte volna, de a macskának sikerült valamelyest enyhítenie a fájdalmát.
Amikor tavaly Ilikén áthajtott egy lovas szekér, János sötét letargiába zuhant. Gondolt ugyan rá, hogy újabb négylábút vesz a házhoz, de képtelen lett volna átélni ugyanazt még egyszer. Nem veszíthetett el újra valaki számára fontosat, abba egész biztosan beleőrül.

Néhány hét gyász után úgy döntött, szakít földhözragadtságával, melyhez makacsul ragaszkodott egész életében, és ellátogatott a helyi kiberüzletbe. Elpanaszolta a készséges, segítőkész eladónak a vele történteket, aki mély együttérzést mutatva barátian megveregette János vállát, és így szólt:
– Azt hiszem, tudunk ajánlani valamit a problémájára. – Azzal elviharzott, hogy kisvártatva egy robotmacskával állítson vissza. – Bemutatom önnek a Csirkefogó 7000-et.
János először idegenkedve figyelte a szerkezetet, meglepődött, mennyire élethű.
– Szabad? – kérdezte. Az eladó bólintott, János pedig megsimította a négylábú szőrét.
Még ez is teljesen olyan, mintha igazi lenne – gondolta. – Hogy működik? – kérdezte az eladót.
– Mint minden termékünkhöz, a Csirkefogó 7000-hez is mellékelünk kézikönyvet. Ámbár azt kell mondjam, ez a Csirkefogó 7000 működtetéséhez teljesen szükségtelen, mert kezelése végtelenül egyszerű. Csupán egy gomb van rajta, amelyet a ki- és a bekapcsoláshoz kell használni. Egyszerűbb, mint ételt önteni egy élő házillat táljába.
– Megveszem! – szökött ki Jánosból rövid gondolkodás után.
Miután hazavitte, nem sokáig húzta az időt: kibontotta a Csirkefogó 7000-et. Egy percig méregette, aztán bekapcsolta. Hátraszökellt, amikor a macska megtette az első mozdulatait, melyek arra emlékeztették, amikor az ember egy hosszú alvásból felkelve kinyújtóztatja magát. Rezzenéstelenül bámulta egy ideig, félve merte csak megközelíteni. Úgy látta, mintha megrebegtette volna a szemhéját, aztán oldalra döntve a fejét rátelepedett a kanapéra Jánossal szemben.
– Na, idefigyelj, öreg! – szólalt meg. – Hagyjuk a mellébeszélést! Az van, hogy vagy azt teszed, amit mondok, vagy megkeserítem az életed.
János döbbenten hallgatta.
– Kezdjük azzal, hogy minden nap takarítasz. Hullik az a rohadt szőröm, mint tetű a cigánygyerekből, de nem állhatom. Ki szeretne igénytelenségben élni? Én biztos nem. A másik, hogy minden reggel pontban hatkor friss tej várjon a tálamban. Az almot legalább háromóránként kéretik cserélni. Fürdőkádat, vécét piszkosan nem hagyunk, ülőkét tessék mindig visszahajtani. Ha valami eszembe jut még, szólok.
János hüledezett még egy darabig, majd csettintett. Ejj, ez még jobban hasonlít az asszonyra, mint a kerékre kenődött Ili.
– Szóval? – kérdezte macskaszáját elbiggyesztve a Csirkefogó 7000-es.
– Csak egy kérdésem van – felelte János.
– És pedig?
– Hívhatlak Ilikének?
– Végül is – nyávogta, miközben hozzádörgölőzött a kanapé érdes felületéhez –, ennyi kompromisszumot igazán köthetek, ha te is betartod a szabályokat.
Megállapodtak. Jánosnak eleinte kifejezetten tetszett, ahogy újdonsült Ilikéje főnökösködik körülötte. Élvezte, amikor elzavarta a boltba vagy le a kertbe egy kis zöldségért, hogy aztán megfőzesse, majd megetesse vele mondván: „Jó lesz vigyázni a kilókkal”.
A lelkesedése akkor kezdett apadni, amikor a Csirkefogó 7000-es napról napra többet követelt meg tőle. Már-már fizikailag kimerítőnek érezte a folyamatos robotot, idegileg pedig azt, hogy az Ilikével töltött legrosszabb időszakok is megelevenedtek.
Egy nap aztán nagyon csúnyán összevesztek, Csirkefogó 7000 vén szarházinak nevezte Jánost, amiért nem vett tehenet a házhoz, hogy minden reggelre jusson frissen fejt tej. Persze fejni is neki kellett volna, így hát rácsapott az asztalra, és azt mondta: Elég!
A vitát követően megpróbálta kikapcsolni a robotmacskát, mindhiába – az továbbra is mondta a magáét, sőt egyszer megkarmolta János arcát. Az öregember kénytelen-kelletlen úgy döntött, jobb neki egyedül, és visszaviszi a terméket.

Az eladó értetlenül állt, miután végighallgatta János panaszát.
– Túlságosan is élethű! Maguk tehetnek róla, maguk programozták – sorolta János levegőt is alig véve.
– Hiszen ön mondta, János, hogy szeretné, ha a nejére emlékeztetné.
– Az rendben van, de a rossz tulajdonságai kellenek a bajnak. Há’ megkeseríti az életemet! Különben is, honnan tudták, hogy a nejem ennyire hárzsártos?
– János, hiszen ön is tudja, hogy egy idő után minden feleség azzá válik. Nem volt nehéz dolgunk.
– Na de kikapcsolni sem lehet!
– Ahogy említettem, megpróbáltuk a lehető leghitelesebbre formálni az igényeinek megfelelően.
– Akárhogy is, szeretném visszakapni a pénzemet.
– Értem, János, semmi akadálya… De hadd tegyek fel egy kérdést: Biztosan a pénzt választja? Csak azért, mert felajánlhatunk önnek cserét is.
– Mijük van? – kérdezte János rövid gondolkodás után.
– A Bunny 1000-es az első playboy változat, mely macska külső ellenére korunk leghíresebb topmodelljeit és pornószínésznőinek emlékét hozzák el testközelségbe. Az első benyomások kifejezetten pozitívak. Valamint van még a Dangerfield 8000-es, amelyet egy domináns anyós program vezérel. Nem meglepő módon ebből fogyott eddig a legkevesebb, így az igazgatóság a gyártás szüneteltetését fontolgatja. Tehát ha ilyet szeretne, nem halogathatja sokáig…
– Az kell a halálnak, a pornósat kérem!

Kezet ráztak. János nem vette észre, hogy a boltosok figyelmetlenségből rossz árut csomagoltak neki. Később otthon mezítláb, piros, kantáros pizsamájában, bontotta ki a dobozt, melyen a Dangerfield 8000 felirat elkerülte a figyelmét.

2017. szeptember 24., vasárnap

Ariana T. Dianis: Pehelyke


Hófehér kiscica bandukolt az úton, mélyen a gondolataiba merülve. Pehelyke ma múlt nyolc hetes, így koránál fogva kötelező volt megjelennie a helyi Cica Líceumban, ahol a ciculási vizsga letétele után kijelölik majd neki további életfeladatait. Remegő lábakkal haladt hát az erdei ösvényen, semmitől sem félt annyira, mint ettől a megmérettetéstől. Otthon az anyukája tisztára nyalta, de a hajnalban fogott friss tücsköt hiába tette Pehelyke elé, a kiscica egy falatot sem bírt enni. Amint az iskola felé sétált, egyre csak a rettegett ciculási vizsgán járt az esze. Mi lesz, ha majd azt mondják neki, ő nem alkalmas semmire, és szégyenszemre eltanácsolják? Mit szólna a mamája, ha kóbor macska lenne belőle? Azt már sokaktól hallotta, hogy fehér színe nem éppen megfelelő a macskákhoz passzoló foglalkozásokhoz, hiszen rejtőzködni szinte nem tud, és bár az anyukája nagy energiákat fektetett abba, hogy megtanítsa vadászni, valahogy Pehelykének az sem ment túl jól.
Már sötétedett, amikor elérte az erdei tisztást, ahol a vizsgára összegyűlt kiscicák tömege fogadta. Lehettek vagy negyvenen, korban vele egyidős macskapalánták. Kisebb csoportok alakultak ki a várakozók között, így voltak beszélgetők, verekedők, és saját farkukat kergetők is. Pehelyke úgy világított fehér szőrével a sokszínű sokadalomban, mint sötét teremben a gyertyaláng. Éppen megszólított volna egy másik cicust a beszélgetők táborában, amikor a semmiből megjelent előttük egy felnőtt nősténymacska, csinos, hamuszürke bundában, nyakában előkelő fehér gallérral, és ugyancsak békegalamb fehérségű zoknikkal.
– Kiscicák, figyelmet kérek! – szólt emelt hangon. – Legyenek kedvesek és csendesedjenek el, aztán ha ez valami csoda folytán sikerülne, alkossanak sort.
Őrült kavargás kezdődött. Lökdösődés, tülekedés, szórványos nyávogás, egy-egy fújás innen is, onnan is, Pehelyke csak kapkodta a fejét. Végül bepasszírozódott a sorba. Előtte egy cirmos, mögötte egy trikolor cica helyezkedett el. Amikor a sor nagyjából kialakult, a felnőtt macska ismét szót kért.
– Kedves leendő növendékeink, a nevem Fuszekli tanárnő. Az Általános Ciculási Vizsga menete a következő lesz: önök egyesével odajönnek hozzám, ahhoz a lapos kőhöz – biccentett fejével egy kicsit távolabb fekvő szikladarabra ­–, majd a vizsgakérdéseik megválaszolása után, pályaválasztási tanácsokkal látom el önöket. Mindenkinek érthető volt? Rendben. Akkor jöhet is az első!
Kezdetét vette hát a vizsga. A sor lassan haladt, Fuszekli tanárnő mindenkivel lelkiismeretesen foglalkozott. Pehelykén egyre inkább eluralkodott a pánik. A saját mellső mancsait nézte meredten, üveges tekintettel, észre sem véve, hogy az előtte üldögélő cica felé fordult.
– Szia. Te is félsz? – kérdezte a kis cirmos kandúrfi.
– Mi? Hogy? – rezzent össze Pehelyke.
– Azt kérdezem félsz-e? – vigyorgott rá a másik. – Ahogy látom, te nem is félsz, hanem egyenes rettegsz.
– Ne is mondd! – sóhajtott nagyot a cicus. – Nagyon aggódom a vizsga miatt. Téged hogy hívnak?
– Ciromnak. Egyébként vadász leszek. Sőt! A Vadász! Eddig már fogtam két sáskát, meg egy szitakötőt – húzta ki magát büszkén. – Na és téged hogy hívnak?
– Én Pehelyke vagyok.
– Illik hozzád. Olyan fehér vagy, mint egy gombóc citromfagyi. Azt már tudod, hogy mi szeretnél lenni? – érdeklődött Cirom.
– Még nem – ingatta fejét Pehelyke.
– Hát én biztosan szakképzett szobacica leszek – csatlakozott a társalgáshoz a Pehelyke mögött ülő trikolor lány. – A fenének sincs kedve egerészni, meg rohangálni egész nap!
Mindketten a hang irányába fordultak. A mögöttük helyet foglaló cicus fehér alapon vörös és fekete foltokkal büszkélkedhetett, amit láthatóan meg is tett. Rátartian felszegte fejecskéjét, előkelően pillantva két társára.
– A nevem Maszat – mutatkozott be illedelmesen. – Egy igazi cica egész nap alszik, vagy ha nem alszik, akkor eszik, vagy ha azt sem, akkor ugráltatja a neki rendelt emberét – jelentette ki meggyőződéssel.
– Ezt a hisztérikák csinálják, nem az „igazi” cicák! – vágott vissza Cirom fanyalogva. – Tudd meg, hogy az emberek sokkal jobban szeretik az olyan macskát, aki megvédi őket az egerektől, a bogaraktól, meg minden olyan állattól, akit ők nem szeretnek!
– Ne vitatkozzatok már! – szakította félbe őket Pehelyke.
– Miért, mit gondolsz, te mi leszel? – mérte végig Maszat. – Vadász nem, az már most biztos! Úgy világítasz a sötétben, hogy még a vakegerek is kapásból kiszúrnak. Szerintem te is legyél szobacica. Túl szép a bundád, vigyázni kell rá! Nézd meg, én is átbukdácsoltam az erdőn, aztán most teljesen rottyon van a manikűröm – nyaffantotta panaszosan, majd nagy műgonddal nyalni kezdte jobb mellső pracliját.
Pehelyke még időben észrevette Cirom szemforgatását, ezért gyorsan megelőzte, mielőtt a kis kandúr kifejthette volna Maszatnak, hogy mennyire nagyon lényegtelen dolog a nett manikűr, egy vadásznak.
– Nem hiszem, hogy jó szobacica lennék – kezdte Pehelyke óvatosan. – Az a helyzet, hogy én szeretek ugyan aludni is, enni is, de azért sokat sétálok, meg játszom, meg...
A mondatot már nem fejezhette be, mert három koromfekete kiscica vonult el döbbent triójuk előtt. Mindháromról sütött a büszkeség, peckesen lépdelve egyre előrébb és előrébb verekedték magukat a sorban, s aki rájuk mert szólni, azt alaposan leköpték.
– Na, megjött az „elit”. – prüszkölte Cirom, fancsali ábrázattal.
– Milyen elit? – néztek rá értetlenül a lányok.
– Nem tudjátok, hogy kik a feketék? – hökkent meg a kandúrka. – Ők a boszorkányok macskái. Azért ilyen nagy az arcuk, mert már születésük óta tudják, hogy boszorkányhoz fognak kerülni. Nekik a ciculási vizsga se kunszt.
– Ők nem vizsgáznak? – ámult el Pehelyke.
– De vizsgáznak, csak maximum abból, hogy tudnak-e egyensúlyozni seprűn, meg ilyenek – válaszolt Cirom.
– És tudnak egyensúlyozni? – kérdezte Maszat.
– Mivel macskák.
Pehelyke, ha nem lett volna alapvetően is hófehér, most még inkább elfehéredett volna. Hatalmas Bastet az egekben! Ha a feketéknek ilyen könnyű dolguk van, akkor neki, aki fehérebb, mint egy maroknyi kókuszreszelék, lesz baja bőven! Egyébként maximum, csak a könnyű vizsga miatt irigyelte a feketéket. Szegények boszorkányokhoz kerülnek, akik gonosz praktikákat űznek, és nyilván a cicáikkal is mostohán bánnak. Lehet, hogy nehéz lesz a vizsgája, de inkább bukjon meg és legyen belőle kóbor, mint hogy egy boszorkánnyal kelljen összekötnie az életét!
– Én azért nem szeretnék fekete lenni – jelentette ki Maszat. – Gondolom a boszorkányok a macskáikkal sem túl kedvesek.
– Azt csak hiszed! – legyintett mindentudón Cirom. – A boszorkányok kényeztetik a kedvenceiket. Az ám az aranyélet!
– Nekem nem kéne aranyélet olyan áron, hogy gonosz legyen az emberem! – vágta ki Pehelyke.
– Ja, hogy te azt hiszed, hogy minden boszorkány gonosz? – kerekedett rá Cirom gyönyörű, aranysárga szeme. – Nagyon tévedsz. Vannak igazán jó boszorkányok is! A fekete cicák sem mindig gonosz boszorkányhoz kerülnek ám!
– Komolyan? – kérdezte ámulva a cicalány.
– Ne higgy neki! Ez olyan legenda lehet, mint a hat kilós egér! – fintorgott Maszat.
A társalgást nem folytathatták, mert Cirom került sorra, majd pár perc múlva büszkén vonult el mellettük, mint a jövő Nagy Vadásza. Pehelyke remegő lábakkal közelítette meg a nagy, lapos követ, ami mögött Fuszekli tanárnő üldögélt, szép pofiján a fáradtság átható és látható jeleivel. Mikor a kis fehér cica megállt előtte, jobb mancsának egyik körmét egy pici tintatartóba mártotta, de fel sem nézett az előtte heverő pergamenek közül.
– Neve? – kérdezte tompán.
– Pehelyke – válaszolt csendesen a cicagyerek.
– Neme?
– Lány – rebegte Pehelyke.
– Nőstény – javította ki unottan a tanárnő. – Színe?
– Fehér.
Fuszekli tanárnő olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy Pehelyke ijedtében úgy behúzta a buksiját a nyakába, szinte beleroppant.
– Mindenhol? – érdeklődött a tanárnő izgatottan.
– Mi mindenhol? – kérdezett vissza Pehelyke semmit sem értve.
– Mindenhol fehér? Egy folt sincs magán?
– Ööö... nincs.
– Nohát! – lehelte Fuszekli tanárnő. Szélsebesen lejegyzett pár mondatot egy kisebb pergamenre, majd ügyesen összegöngyölte, és Pehelyke elé tolta. – Fogja ezt a macskakaparást és induljon el itt mögöttem, a nagy tölgyfa irányába. Ne aggódjon, nem fogja elvéteni. Ott találja Kackia igazgató urat, ő fogja magát eligazítani.
Pehelyke hatalmasra nyílt szemekkel, remegve vette át az irományt. A mutatott irányba indult, szinte félájultan az izgalomtól. Bastet segíts! Mi a baj vele? Az, hogy fehér? Hát mégis eltanácsolják, azért küldik egyenesen az igazgatóhoz? Közeledett a nagy tölgyfa felé, de mikor elérte, nem látott egyetlen macskát sem. Tétován megkerülte a hatalmas törzset, s kis híján nekiment az ott üldögélő nagy, cirmos kandúrnak.
– Óvatosabban, kedves kisasszony – mosolygott rá hunyorogva az igazgató.
– Önhöz küldtek ezzel a papírral – tette le Kackia tanár úr elé a pergament Pehelyke.
– Arra nincs szükség. Látom, hogy Fuszekli tanárnő miért küldte hozzám. Tehát maga fehér.
– Igen – válaszolt a kiscica, bár kevés ennél nyilvánvalóbb dolog volt a világon. Most már tudta, hogy a színe, csakis valami rettentő szörnyűséget jelenthet.
– Egyetlen szál más színű szőre sincs? – kérdezte barátságosan Kackia igazgató úr.
– Nincs – nyiffantotta félénken Pehelyke.
– Ez remek! – mosolygott rá a kandúr. – Akkor fáradjon utánam!
– Ne tessék haragudni, de mi lesz most velem? El leszek tanácsolva? Annyira nagy baj, hogy fehér vagyok? – kérdezte a cicalány, s már, ha akarta, sem tudta volna tagadni növekvő félelmét.
– Eltanácsolni? Ugyan, dehogy! – kerekedett rá az igazgató szeme. – Az, hogy maga hófehér egy nagyon ritka és nagyon különleges adottság. Az ilyen patyolat-fehér kiscicák mindig a jó boszorkányok macskái lesznek, ami igazi kiváltság!
– Boszorkány? – rebegte Pehelyke. – De a boszorkányok mindig gonoszak, nem?
– Nem, ez butaság – ingatta fejét Kackia tanár úr. – Igenis vannak jó boszorkányok, ők kizárólag a fehér mágiával foglalkoznak, segítenek az embereknek, gyógyítanak, és tisztelnek mindent, ami él. Így aztán az ő cicájuknak lenni valóban nagy megtiszteltetés.
– De igazgató úr kérem, én nem tudok semmit, amitől különleges lennék! – szakadt ki Pehelykéből a legnagyobb félelme.
– Már hogyne tudna? – hajolt hozzá közelebb az igazgató. – Tudja, miért a fekete cicák a boszorkányok macskái? Mert ők megértik a boszorkányokat, így tudnak nekik segíteni a mágiázásban. Igen ám, de a boszorkányok a fekete cicák beszédét nem értik meg, a kommunikáció tehát egyoldalú. Ugyanakkor a jó boszorkány és fehér cicája között olyan szövetség van, ami ha valóban működik, akkor nem csak a cica érti meg a boszorkányt, de a boszorkány is mindent megért, amit a cicája mond. Ez a mágia magasiskolája!
– És hogyan fogok ebből vizsgázni? Mi lesz, ha nem tudok rendesen ciculni? – kérdezte Pehelyke kétségbeesetten.
– A tulajdonképpeni vizsga roppant egyszerű; maga csak odamegy a boszorkányához, és beszédbe elegyedik vele. Ha megértik egymást, akkor meg is találta élete társát – mosolygott Kackia igazgató. – Most jöjjön velem! El kell mennünk a Kusza Fáig, hogy azon átkelve a boszorkányához találjon.
A cicalány nem ellenkezett, hiszen nem is tehette. Fejében tompán kongtak a kandúr szavai. Akkor hát ő mégsem fölösleges? Mégis csak tud olyat, amit más cica nem? Hihetetlennek tűnt és nem bízott túlzottan a sikerben, ennek ellenére kicsit büszkének is érezte magát.
Hamarosan elérték a Kusza Fát, ami nevéhez méltóan girbe-gurba ágaival nyújtózkodott az ég felé. Gyökerei egy helyen olyannyira felpúposodtak, hogy talán még egy kisebb medve is átfért volna alattuk.
– Meg is érkeztünk – biccentett Kackia tanár úr a fa felé. – Látja ott azt a furcsa gyökeret? Annyi csupán a feladata, hogy átsétál alatta. Ha minden jól megy, akkor annak a boszorkánynak a háza előtt fog kikötni, akinek éppen ilyen kiscicára van szüksége.
– És mit csináljak, ha találkozom a boszorkánnyal? – érdeklődött Pehelyke, most már inkább kíváncsian, mint ijedten.
– Nos, először is köszönjön illedelmesen. Ez nagyon fontos! Aztán, ha a boszorkány észreveszi magát, próbáljon meg beszélgetni vele.
– Akkor mi lesz, ha mégsem érti meg, amit mondok?
– Ezen ne aggódjon. Abban az esetben visszakerül ide, és ha esetleg így lesz, én itt fogom várni – biztosította Kackia igazgató úr. – Most induljon! Sok szerencsét és boldog életet kívánok!
– Köszönöm szépen! – rebegte Pehelyke, és izmaiba visszatért a remegés.
Félénken elindult a göcsörtös gyökér felé, aztán belépett az átjárón. Legnagyobb meglepetésére egy fából ácsolt tornácon találta magát, amihez csinos kis ház tartozott. Hátranézett, de a Kusza Fának már a nyomát sem látta. Óvatosan elindult az ajtó felé, és amikor odaért, leült elé. Mit is mondott az igazgató úr? Köszönni kell. Rövid torokköszörülés után halkan nyávogni kezdett.
– Csókolom – nyaffantotta nem túl hangosan. Hallgatózott, de a házból egy hang sem szűrődött ki.
– Csókolom! – nyávogta határozottabban.
Bentről hirtelen mocorgás neszei hallatszottak. Pehelykének a torkába ugrott a szíve, de nem moccant. Az ajtó lassan kinyílt és egy fiatal nő nézett ki rajta.
– Van itt valaki? – kémlelte a kinti sötétséget.
– Igen, én – nyürrentett a kiscica.
A nő lenézett, rámosolygott, és mielőtt Pehelyke bármit tehetett volna a kezébe vette őt és magához ölelte. Finom volt, puha, és illatos. A kiscica már nem is félt, amikor besétáltak a finom, meleg házba.
– Boszorkánynak tetszik lenni? – kérdezte ámulva a cicalány, mert soha nem gondolta volna, hogy ilyen kedves és barátságos is lehet valaki, aki mágiával foglalkozik. A fiatal nő szép arcát lágy hullámokban ölelte át vörös haja, szeme éppen olyan zöld volt, mint a kiscicáé.
– Igen, az vagyok – válaszolta a nő mosolyogva. – Te pedig, csak Pehelyke lehetsz.
A cicusnak még a szája is tátva maradt. Milyen kedves, milyen puha, és milyen finom érzés, ahogy simogatja őt. Álljunk csak meg! Hiszen válaszolt neki! Eszerint...
– Tetszik érteni, amit mondok? – kérdezte izgatottan.
– Persze, hogy értem – simította arcához az arcát a nő, majd puszit adott a fejecskéjére. – Hiszen te vagy az én cicám.

Pehelyke minden porcikáját olyan melegség járta át, amit még sosem érzett. Már biztosan tudta, hogy csodálatos dolog egy jó boszorkány macskájának lenni. Egy életen át.