Google+ Followers

2017. január 21., szombat

Vihartáncos: Masquerade – Démontangó

Alig hallható, bukdácsoló a dallam. Botladozik az ujj a billentyűkön. Nem megy ez. Nehéz. Régen volt. Gondolata másutt jár. Mélázik. Tükörképe is mereng vele együtt.
Biztosan ezt szeretnéd?
Igen. Meg kell őt találnom.
Furcsa, mások hagynák ott, ahol van.
Én nem vagyok „mások”.
Tudom. Akkor hát… felkészültél?
Nem…
Helyes.

Langyos ködbe burkolózik a táj. A vastag pára lustán mozdul. Nehezen fedi fel azt, amire rátelepedett.
Valruva meztelen lába körül fodrozódik a köd és a pernye, akárha ördögi dzsinnek kergetőznének. Kísérője méltóságteljesen lépked mellette. A lány nem tudja, hogyan került ide. Arra sem emlékszik, mi okból. Megsimogatja az aranyló bundájú vezetőjét.
Itt valaha élet volt. Vidámság, játék, nevetés. És zene.
Utóbbi most is van. Távolról, alig-alig hallhatóan megüti a fülét egy-egy dallamsor.
Végiglépked a megperzselt füvön. Karja egy lendítésével széjjelebb foszlatja a felhőt. Súlyosabb a látvány, mint amit hitt. Gyomra görcsbe rándul.
Ezt teszi a rettegés” hallja a lényzet gondolatát.
A lány tovább megy. Követi az égett nyomokat. Hosszú haja aranylón felcsillan, térdig érő, egyszerű szatén ruhája égszínkék, szemével harmonizáló. Lassan lépked, nyugodtan, de elszoruló szívvel szemléli a környezetet. Itt valaha másképp égett a tűz. Melegítően, vért forralóan. S nem pusztítóan.
Az egyre erősödő zenét követve egy pub-hoz jut. Egy percig sem csodálkozik, hogy ez az épület viszonylag épen megmaradt.
Kísérő állata, aki eddig meghatározhatatlanul párduc és farkas egyvelegét mutatta formailag, kétkedő-kérdőn rátekint, majd sárgarigó képében a vállára röppen.
Valruva belép, lassan sétálva kiválaszt egy üresnek tetsző asztalt a fal mellett. Mellkasában érzi a dobot, a húros hangszerek földöntúli dallamot játszanak, kíméletlenül sikolt a duda.
Még csak most hangol a varázs.
A sárgarigós jövevényre alig páran hederítenek csak rá.
Az ének se várat magára sokáig. Mély, női, simogatón fenyegető hangon dalra fakad, majd táncra is perdül egy füstös-fekete, groteszkül gyönyörű lény, kegyetlen gúnykacagása az őrület határát súrolja, s akit megérint, vele együtt röhög fel, párt keres, s járja a pokoli táncot.
Sorra vesznek el a lelkek eme alvilági tangóban, egyre több lilán villanó szempár pillant a kékruhásra, azt lesve, mikor veszejti el magát a törékeny kismadár is.
A lány a sárgarigót a tenyerében tartva, elgondolkozva cirógatja annak tollát, s közben révetegen nézi a másik lényt, karcsú, szertelen játékát, körülötte a halálkeringőt. Egyre többen csatlakoznak, nem hagy nekik más választást a ritmus, a sötéten borzongató érintés és üzenete: tombolj végre! Valruva csakhamar egyedül marad, s bár őt is környékezik a nyúlkáló ujjak, mind addig nem érhetnek hozzá, míg ő így nem dönt.
A madárka megérzi őrzője rezdüléseit. Nem tetszik neki. Aggodalom járja át, elevenen csillanó, fekete szemével kíváncsian figyeli Valruvát.
Amaz rápillant. Jajj, ne!
– Kismadaram, jobb, ha feljebb röppensz. Nem neked való az, ami most fog következni – sóhajt fájdalmasan a lány.
A tetőgerendára rebbenti társát. A rigócska csipog és csivitel, de nem tudja visszatartani, hangja elveszlik az őrült forgatagban, ahogy Valruva egyre beljebb és beljebb halad, a füstös teremtmény felé.
Lépteit kíváncsi, gunyoros tekintetek követik. Várják a fejleményt, és hogy végre megtáncoltathassák őt.
Valruva a füstös feketéhez lép. Annak szája szó szerint fülig szalad széles mosolyában, hegyes fogai kivillannak, s ferdén metszett szemével kajánul rákacsint.
Meghajol előtte, leendő táncpartnere felé.
A zene kezd a csúcspontjához érni, könyörtelen vihogás harsan fel, ahogy a groteszk lény a madárkát derékon kapja. Valruva aranyló haja felcsillan a forgásban, követi táncpartnere lépéseit, egyre inkább érzi a vad, ádáz örömöt, rekedten felröhög ő is, árny-társával együtt nevetnek rá a halálra.
Aztán Valruva átveszi a vezetést, mélyen a lény szemébe néz, brutális gyönyör járja át, viszi a táncot, tudja a lépést, beleforognak a forgatagba.
A rigó már nem csipog. Hideg félelem kúszik a torkába. Nem tud odarepülni. Elrepülni sem. Csak felborzolt tollal, tehetetlenül szemléli mindazt, ami történik.
Őrzője kegyetlenül felröhög, hangja élesebben csendül ki, egyetértő kacajok társulnak hozzá, hiszen most már ő is érzi, őt is átjárja az indok, ami miatt démoni lény itt van. Ami miatt ő is itt van. Félni? Ugyan mitől? Lassan már mindent elvesztettem, nem maradt semmim sem. Adtam és széttéptek, kértem, és félrelöktek, elvették, ami kellett nekik. Hát hadd szóljon most a zene, lüktessen a vér, táncra, táncra, hadd mulatok, mikor sírnom kéne! Égjenek csak el mindazok, akik bántottak, fájdalmat okoztak!
Amaz tovább énekel, fűzi, szövi a varázst a lány köré, akinek hajában már meg is jelent egy-egy füstös tincs, bőrén fekete árnyak cikkannak át. Igézettje ránéz, élvezettel, buján csábítva fordulgat babonázója felé, kidomborítva nőisége minden porcikáját, csípőjét csalogatóan körözgetve.
A fekete démonnal derékon ragadják egymást, előbbi vékony, hosszú, fekete nyelvével élvezettel nyalja végig utóbbit a melle közétől a nyakáig, hogy aztán hátra döntve, szenvedélyes csókot válthasson vele. Partnere szeme patak-kékből pokoli bíborrá válik.
Valruva nem hallja a rigó kétségbeesett sikoltását. De a lény sem. Egymásban elveszve, immáron pokollá lesz a maszkabál.
A nőstény és lány kettőse miatti kéjes nevetések kíntól teli sikításokká válnak. Az eddigi táncpárok könyörtelenül esnek egymás torkának, tépik, marják a másik húsát.
Valruva és a teremtmény láza nem akar véget érni, fokozódik a szenvedély, mámoros simogatásuk a gyönyör marásává válik. A füstös tenyér megindul a feszes csípőtől a lány mellkasa, szíve felé, érzi annak heves ritmusát. Test a testnek feszül, tüzel a bőrük. Hörögve követelik egymást a magukénak, parázs vágyuk valódi szikrát lobbant maguk körül, a száraz fán vidáman szalad végig a tűz, szabadságától boldogan kapdos bele székbe, asztalba, epekedve issza fel a sötét vért.
Felszalad a gerendán.
És megpillantja a sárgarigót. Most már nem sietős neki. Lassan, akár egy dévaj nő, áldozatát elcsábítandó, közeledik a gerendán a kismadárhoz. Várja a vergődését. De az apró tollas szomorú-bölcsen tekint vissza rá.
Kiteljesedik a démontangós maszkerád, a lélekvesztős pokolkeringő.
Valruva gyengéden elválik a fekete társától.
Annak arcán a döbbenet. Tétován az ajka felé nyúl. Szeme elkerekedik, mikor meglátja a kék nedvességet a két ujján.
– Hogyan…? – nyögi rekedten. Leejti a karját maga mellé, ahogy térde rogy. Az ajkáról patakzó kék cseppek feloldják a sötét vért körülöttük. Feltámad a szél. A tűz kiáltása csupán lobbanó sóhajjá válik a hirtelen támadt viharban. Valruva égszínkék ruhája, szeme haragossá válik, sötét felhők gyülekeznek, villámok cikáznak. A mennydörgés szinte a föld mélyéről tör fel, sejtig hatol.
Élesen fuvoláz a rigó-ének, már-már gerjeszti az égzengést. Felocsúdik a közönség is. Némelyeken már nem lehet segíteni, az esőcseppek elmossák elveszett, füstté vált test-lelküket.
Valruva nem válaszol. Nincs szükség szavakra, azok csak figyelemelterelések és félreértések forrásai. Letérdel elé, aki immáron se nem füstös, se nem fekete. Átlátszó, gomolygó, akár a köd. Némán sír. A lány is. Kézen fogja. Térden állva, egymás szemébe néznek. Körülöttük a vihar elcsendesült, csak az eső zuhog, felfrissítőn, minden bánatot elmosón. Ismét megcsókolja a lényt, de immáron nem vadul. Finoman, puhán, vigasztalón.
Magához öleli, szorosan tartja, mígnem a gomoly-test aranylóvá nem válik.
– Bocsáss meg! Bocsáss meg azoknak, akik ezt tették veled! Bocsáss meg magadnak is, hogy hagytad, hogy ezt tegyék veled! És nekem is. Nem voltam veled, magadra hagytalak akkor, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Annak már vége. Már nem ugyanaz vagy, aki akkor voltál. Engedd el a múltat! A megalázást, meggyalázást, a kudarcot, a sérelmeket. Bántottak és bántottál. Felejtsd el! Változtatni azon már nem tudsz. De az itt és moston igen. A döntés a tiéd.

Egymásra néznek. Tükörképek. Tétova mosoly. Indul egy kéz, letörölni a könnycseppeket. Bátortalan nevetés. Felállnak, összeölelkeznek.
Rigó röppen, énekli teli torokból, hogy „itt vagyok értetek újra, testem és erőm erre gyújtva…”.
Elállt az eső. Elmosott kormot, pernyét, a szél kifújta az égett fa, hús, vér szagát. Tisztán jön-megy, kavarog a köd-szellemekkel, versenyre kel a sárga madárkával.
Lebontják a megégett bárt.
Léceiből, ami még megmaradt, csinos kis rakást készítenek. A rigó ismételten a meghatározhatatlan alakban huppan le melléjük, aranyló szemét büszkén a lányra emelve.
Aztán lángot fúj a máglyára. Örömtüzet gyújtanak belőle. Elégetik a fájdalmat, a bánatot, elégetik a keserűséget, táncot lejtenek meztelen. Újra megtelik a tér, visszatérnek az elvadult szelídek, újra szól a hegedű, gyors ütemet ad a dob, pergő ritmust a gitár, vidáman trillázik a duda is, tán még a hárfa is kihallatszódik. Megy a körtánc vidáman a máglya körül, újabb, kisebb gallyak is kerülnek rá, kisebb kis tüskék, fájdalmak, égjen csak, izzon el, fejük felett üstökösök milliói viszik a kívánságokat.
Pirkad, mire elfáradnak, és a máglya is már csupán meleget adó parázs. Együtt gyönyörködnek a hajnalban.
Új nap virrad a régi hamvára…

Végigfuttatja ujjait a zongorán. Lehangolóan szól. Nem csoda, hiszen öt-hat, ha nem több éve nem játszott rajta. Felé sem nézett. Nem tudott. Nem volt képes rá, apró kis démonkája nem engedte.
Azóta kedves a sárgarigó éneke.
Leül.
Tétova skálából lesz lágy valtzer, ami hirtelen átcsap pezsgő tangóba, éledjen csak fel a hangszer, s egyben önmaga is. Kicsit megbolondítja, a vad vágyat burleszkké oldja, csak azért, hogy aztán egy noktürnnel búcsúzhasson, gymnopedie-val ringassa álomba…
Végre újfent játszhat, mint oly régen nem: gyermekien, őszintén, mert szereti és élvezi, nem gondolva a megfelelésre, az elvárás kényszerére, s az ebből származó kudarcokra. Nincsenek többé. Nincsen többé rájuk szüksége.
Soha nem is volt.
És ez csak a kezdet.
Tudja, még sok ilyen kis teremtményt kell megkeresnie, megbékítenie a lelkében, önmagában.

2017. január 15., vasárnap

Kovács Gábor: Lefelé, hazafelé

A forró kávétól öklendezni kezdek. Újabban minden reggel így indul, egy könnyed haláltusával üdvözlöm a napot. Szememre könnyfüggöny ereszkedik, majd következik az összegörnyedve, levegő után kapkodó köhögés. Minden pillanatban arra készülök, hogy torkomból sugárban tör elő a vérem, de ez még nem az a nap, talán majd a holnapi. A szédülés kis híján a padlóra csavar, ennek ellenére nagyot slukkolok erős cigarettámból. Hiába, a pokolba vezető út fájdalommal van kikövezve, engem pedig hidegen hagy ez az utazás. Nem sietek ugyan, de azért lassítani sem fogok egyre ingatagabb lépteimen, azt majd a természet úgyis megoldja. A szörnyű másnaposság már mindennapjaim része lett, ahogy a folyamatos rosszullét is, megszoktam már, úgyhogy egész jól vagyok.
Fogmosás közben megtörténik, amit már előre tudtam, kiadom magamból a barna löttyöt. Sebaj, csinálok másikat, ha már ezt a játékot kell játszani. A tükörhöz fordulok, és szembe nézek önmagammal. Vagyis csak a tükörképemet bámulom közömbösen. Fejemre tapadt, zsírtól csomós hajamat egyetlen mozdulattal fésülöm hátra enyhén remegő kezemmel, közben arra gondolok, hogy egy sapkát kellene szereznem. Lehetőleg valami viharvert promóciós darabot, amit a hozzám hasonlóak szoktak hordani. Ha lenne, folyton azt hordanám.
Talán bűzlök is, de ezt már egy ideje nem tudom megítélni, viszont, még mindig jóképű vagyok. Lecsúszott rocksztárosan ugyan, de egész jóképű.
Fogalmam sincs róla mennyi az idő, hiszen nincs jelentősége. Csupán a megállás nélkül duruzsoló tévé műsoraiból tudok következtetni. Néhány óra ájult alvás után úgyis mindig felébredek, de az is lehet, hogy ezek csupán percek. Húgysárga szememből lehetetlen a kialvatlanság mértékét kiolvasni.
Innom kell valamit.
Kifordulok a fürdőből és magamra húzom hetek óta hordott farmeremet, pólót veszek fel anélkül, hogy megszagolnám, majd cipőt zokni nélkül. Az időjárást sem érzem, a hőség jöhet belülről is, a hideg lehet körülöttem, vagy fordítva. Az évszakok már nem különböznek.
Az utcán senkire sem nézek, hiszen már nem tartozom közéjük. Félek tőlük. Tisztában vagyok vele, hogy csak legyengült idegrendszerem az okozója, de napközben rettegek az emberektől. Az üzletben is próbálok észrevétlen maradni. A legolcsóbb piákat keresem, nem mintha annyira számítana, de már eljutottam odáig, hogy a mennyiség fontosabb a minőségnél. Az alsó polcról gyorsan ki is kapkodom a vékony falú alumínium dobozokba zárt megváltást és már indulok is vissza menedékembe. A pénztárnál álló lány, amikor meglát, hátrébb lép egyet. Látom rajta az undort és a megvetést. Ő abból az időből ismer, amikor még minden a helyén volt, egy ideje nem beszélgetünk, mint ahogy előtte mindig tettük. A közös témák elfogytak.
Sietek haza, ahogy csak bírok. Vedelni akarok, a véget nem érő szalonspicc ölelő karjaiban ringatózni, hogy a múlt felejtődjön, a jelen pedig ködösödjön végre.
Este majd elindulok, hogy az egyre nehezebben előcsalogatható szörnyeteggé válhassak. A fenevaddá, akinek legszebb pillanataimat is köszönhetem. Sokat tett értem a homályos évek alatt, többnyire hálás vagyok minden egyes felbukkanásáért, de néha szégyenbe is hozott. Például amikor egy teletetovált arcú transzvesztita ágyában ébredtem.
Perkelének neveztem el a démonomat.
Ugyan hangja már nem olyan félelmetes, bundája megkopott, karmai pedig csorbák, de méltósága, a régi. Kívülről nézve.
A lánnyal is így találkoztam, átváltozva. De ő a valódi énembe is beleszeretett. Valószínűleg boldogok voltunk, miközben a szó jelentését egyikünk sem ismerte. A nap sütött, mindenünk megvolt, csak egymással nem tudtunk mit kezdeni, észrevétlenül beköltözött harmadiknak a megszokás. Ha nagyon vágyunk valamire, az elveszti a csillogását, ha már birtokoljuk. Nagyon is jól tudtuk ezt, mégsem poroltuk le soha románcuk elhanyagolt alkatrészeit, hagytuk hangosabban csikorogni. De mindketten többet akartunk, valami megfoghatatlant, valami rosszabbat, valami katartikusabbat. A viharfelhőket, amik elkerültek minket.
Egy néhány szavas üzenettel lett vége.
Beszélnünk kell!”
Nem gyászoltam meg egyetlen percet sem, helyette a vadat hívtam segítségül, és ő vitt, amíg volt szikra. Közben azért néha én is megjelentem. Mikor irigykedve néztem azokat, akiknek tényleg csak egy sörre volt ideje, miközben nekem egyre kevesebb lett az életem. Az egyedüllét ürességét próbáltam megtölteni bármivel, amit elém raktak a pultoknál, de ha már semmi nem hoz izgalomba ideje kiszállni, a saját ritmusodban. Függő akartam lenni és mindig elérem a céljaimat. Felelőtlen gondtalanság lett a jutalmam, ahogy távolodtam a racionalitástól, legnagyobb félelmemmé az vált, hogy torkom száraz marad. Egyszer sem szomjaztam.
Az összemosódott évek valamelyikének utolsó előtti napján ágazott ketté az út előttem. Tudtam, bármelyiket is válaszom, ha rálépek onnantól nincs visszatérés. Akár a megvilágosodás pillanata is lehetett volna, ha nem vagyok ennyire önző és gyarló, de nevezhetjük gyávaságnak is. Talán először tényleg magamba szálltam. Egész testemben éreztem, itt a legutolsó változásról kell dönteni. A könnyebb és a nehezebb út között kellett választanom, viszont lefelé kényelmesebb menni.
A népszerűbb felé indultam.
Folyton azt érzem, hogy a szobában van valaki. Csak megmozdulni látom, de ha odanézek, megint csak én vagyok itt egyedül. A vesém közben folyamatosan fáj, tudatja velem romló állapotát. A fájdalmak a legkülönösebb helyeken jelennek meg. Vajon milyen lesz a befejezés? Kínokkal teli? Lázálomszerű? Vagy megnyugtató? Ha lesz hozzá erőm, elbújok, mint a könyvben a mambó királya, hagyom, hogy a magamnak alkotott halál elvégezze a dolgát. Eloltom a cigimet és azonnal rágyújtok a következőre. Mégsem égettem ki magamból az összes érzelmet. Lenyúlok magam mellé és az üres üvegek közül kikeresem azt, amelyikben még lötyög valami.

Még egy löket kell, mert kezdek elszomorodni.

2017. január 14., szombat

Györeizé: G-durr szimfónia

A közönség tapsolt, mikor az elegáns frakkot viselő, ősz, kissé görnyedt hátú emberke a karmesteri emelvényre lépett és meghajolt.
A zenészek kottáikat, szemüvegüket, frizurájukat igazgatták, fújtak egy nagyot, ujjaik verőre, vonóra simultak.
A karmester megkocogtatta pálcájával kottaállványát, majd karját a levegőbe emelte.
A taps lassan elhalt, csend lett.
A pálca a hegedűsök irányába mozdult.
- Hüümmmm...
- Hü-hü-hümmmm...
- Tííí-ra... Ramm.
- Ba-bamm! - rondított az idillbe az üstdob és a rezesek gárdája, jelezvén, ők is jelen vannak és helyet követelnek a darabban.
De az ő idejük még nem jött el.
- Hümmmm...
- Tri-tra-trumm...
- Tililaliló...
- Da-damm, da-dumm, tadadamm! - Ez a zongora mélye volt, távolból szóló, még lágy hangú mennydörgést hozva a felhőtlen hegedűkékségbe.
A pálca hirtelen, vízszintes mozdulata lesodorta a zongorista ujjait a billentyűkről. A hegedűk még nem végeztek a bevezetéssel.
- Hümmmm...
- Vúúúúúúú...
- Vááááááá...
- Ta-bla-dam-traka-tadadadammm!!! - A vihar hangsebességgel tört a fuvolák szőtte kockás pléd, a fagottok prezentálta nyugodt tehénkérődzés és a csellók szervírozta testes vörösbor árnyékos, langy szellőjű piknikbékéjébe. A pergődobok meghozták a jégesőt, a rezesek az égreccsenést, a harangjáték a végítéletet.
Szerencsére mindezt csupán fél percig, néhány vad futam erejéig szorongatva a hallgatóság szívét, hogy aztán az utolsó hangokat, mint elszakadt zsinegű papírsárkányt hagyják a távolba vitorlázni.
A karmester a zongoristára tekintett.
- Trimm... Palalila-tiriri-trimm... palalila-tilala-tralala-trimmm - válaszolt a zongorista, illetve a zongora, illetve az a keverék-fajzat, misztikus lény, mely talán leginkább kentaurhoz volt hasonlatos, csak a ló-rész helyett emberfeléhez egy hatalmas, fekete, háromlábú, keménypáncélú bogár nőtt szervesen.
A zongaur emberfele összeszorított ajakkal és szemhéjjal, de nyitott szívvel és elmével billentette elő alfeléből a futamokat, homlokáról sírt verejtéket a fekete petrezselyem-darabkákkal teletűzdelt, öles fogazatra. Feje tetején ágaskodó, renitens hajtincsét hínárként ringatták az alt-hullámok, mandzsettája villanásai a négyvonalas oktáv trilláival kergetőztek.
A közönség merengett és merült, mosolygott és közben befelé sírt.
A zongora első szóló-epizódja a végéhez közeledett, a karmester intőleg emelte pálcáját.
- Vooooóóóóó... - úsztak be a kíséret hangjai, majd az elsőhegedűs is húrra tette vonóját, hogy átvegye a vezérszólamot a zongorától.
A negyvenes évei közepén járó, enyhén kopaszodó, szakállas úriember a karmester intésével tökéletes összhangban vonta meg az első hangot, aztán tekintete a közönség felé tévedt, és ottmaradt. Tágra meredt szemmel bámult a hallgatóság feje fölé, és kihagyta a második, a harmadik, valamint a többi soronkövetkező hangot.
A karmester ősz, bozontos szemöldöke alól lövellt villámokkal igyekezett villamosszékké energizálni a rendbontó egyén ülőalkalmatosságát, kevés sikerrel. Enyhén lötyögő, ám hosszú évek alatt szívéhez nőtt teljes protézise közt halk szitkot sziszegve intette a kérdő tekintetű zenekart az elrontott ütemek ismétlésére, remélvén, hogy időközben az elsőhegedűsnek sikerül rájönnie, hogy tulajdonképpen mi célból ücsörög itt, hegedűvel a kezében.
Az enyhén kopaszodó, szakállas, immár verejtékgyöngyökkel tűzdelt homlokú úriember azonban továbbra is úgy bámult a mennyezet alá, mintha kitárt szárnyakkal manifesztálódott angyalt látott volna ott lebegni, avagy tüzes szekeret alászállani az égből, s mikor újból az ő része következett, széke mellé tette vonóját, remegő kézzel zakója belső zsebébe nyúlt, onnan meggörbült cigarettát kotort elő, és rágyújtott.
A karmester kezéből kiesett a pálca, az üstdobos méreténél fogva nehezen elvéthető instrumentuma mellé ütött, a klarinétos pedig rájött, hogy egy általa addig nem ismert, kellemesnek épp nem mondható sipító hang is benne bujkált hangszerében.
Mint mikor valaki egy forgó hanglemezre tenyerel, aképp szakadt meg minden hang, hogy a közönség döbbent csendben meredhessen a zenekarra, amaz az elsőhegedűsre, ő pedig immár, lassú füstfelhőt eregetve, maga elé.
Aztán Károly - mert ezt a nevet örökölte apai ágú nagybácsikájától - felvette vonóját, felállt, szája sarkába csippentette cigarettáját, egy mozdulattal levette csokornyakkendőjét és kibontotta ingnyakát, majd egy hirtelen vonással olyan gyönyörű, keserédes, lágyan nyers sírásra fakasztotta hegedűjét, hogy az abszolút nullához közelítően hideg, dermesztő borzongás futott végig a közönség, a zenészek, a pálcája után matató karmester és talán még a tárt szárnyakkal lebegő angyal hátán is. Elmondhatatlanul szívszorító hangok törtek elő az enyhén remegő ujjak alól, de ez a szívszorítás nem gyilkos fojtogatás, hanem túláradóan szeretetteljes ölelés volt, s a jelenlévők kivétel nélkül mind megérezhették, hogy milyen lehet belehalni egy orgazmusba.
A szájtáttató eksztázis dermedtségéből elsőként az egyik pergődobos tért magához, hogy aztán idült vigyorral, lehunyt szemmel egy slowfox-ütemet kezdjen kopácsolni. Régi álma volt már öltöny-nyakkendőben, csillogó kristálylámpák fényében, kamerák kereszttüzében megtenni ezt, s úgy érezte, eljött az idő.
Aztán a másodfuvolista, szőke haját elegáns kontyban viselő, Melinda névre hallgató egyetemista hölgy csatlakozott, aki pár pillanatig csak a levegőben járatta ujjait hangszere fölött, majd úgy döntött, ténylegesen megszólaltatja azt a dallamot, amit előző este írt albérleti félszobája mécsesek és lávalámpák fényével bélelt, szomorú magányában. A leginkább egyiptomi gyászénekre emlékeztető dallamsor először alig hallhatóan, majd egyre intenzívebb fuvallatokkal festette meg a hangáramot.
Albert, az épp' válófélben lévő klarinétos felpattant, kifele rohantában hosszabbítót, mikrofont és állványt kért az egyik, színpad mögött dermedő technikustól, majd a parkolóban álló, kopott Audijához sietett, és a csomagtartóból kiemelt egy kétszázwattos Marshall erősítőt és egy effekt-pedált. Befelé rohantában kikapta a kért eszközöket a technikus kezéből, helyére ment, üzembe helyezte az erősítőt, az effektek közül kiválasztotta azt a torzítót, amit az Alapból Bunkó nevű, legendás punkzenekar basszgitárosa használt anno nyolcvanhatban, a mikrofon elé tette hangszerét, majd miután pár pillanatig felmérte, hogy melyik az a hang, ami a hangnem szerint legkevésbé illik az eddigiek közé, megfújta azt.
A közönség felhördült, de rezzenete nem fals hangok okozta gyomorideg-borzolat elleni önvédelmi reakció volt, hanem eleven döbbenet, hogy a felismerhetetlenségig torzított klarinét-hang elképesztő módon illett Károly cigarettafüstbe burkolt hegedűcirógatása, a pergős Sándor szoknyalebegtető trammpamm-ja és Melinda siratóénekének furcsa kavalkádjába.
A zenészek és a hallgatóság is kezdte megérteni a pillanat mágiáját: úgy tűnt, hogy bárki, bármilyen hangot szólaltasson is meg, az gyönyörűen fog illeszkedni a meglévő szólamokhoz, nincs hamis hang, nincs pontatlan ütem, mindenki azt von és húz és üt és fúj, amit csak akar, és ez az egész valami félelmetesen magasztosan és misztikusan, lélekemelően és túlvilágian rakendroll.
Klára, a kétgyermekes csellista lekapta titkárnő-szemüvegét, átverekedte magát társain, majd "Geronimo!" felkiáltással a nyitott zongorába ugrott. A húrok döndülése olyan istenien tiszta diszharmóniával lökte magát a közönségbe, hogy többen elájultak, és csak hosszas pofozgatás után tértek magukhoz. A zongora fedele lecsapódott, a bogár elnyelte Klárát, akinek csak bal karja lógott ki ernyedten.
Rémült csend szakította meg az előadást, aztán a kar lassan megmoccant, és Klára hüvelykujja remegve a magasba emelkedett, mutatván, hogy minden oké.
A közönségből felszakadó, megkönnyebbült sóhaj angyalok karának hangján szólt, örvénylett, táncra kelt Balázs, a nagybőgős trappoló polka-ütemeivel, amit egy, csak a jó ég tudja, honnan elővarázsolt tejeskannán produkált, elkeveredett azokkal a hátborzongató melódiákkal, amiket Márta, a csellista varázsolt elő vonójával József cintányérjaiból, a hátára vette és csak vitte, vitte Zalán, az angolkürtös öblös death-metál hörgését, és az egész olyannyira meglepően magától értetődően harmonikus volt, mint még talán semmi, mióta zene létezett a világon.
A hegedűsök egymásba kapaszkodva rázták fejüket, az egyik kameramann a közönségbe ugrott, a karmester pedig pár lendületes lépéssel a zongoristánál termett, és lesmárolta.
Aztán amikor már mindenki érezte, hogy ez tovább nem fokozható, tapsvihar vetett véget a szimfóniának, a közönség éljenzett, a zenekar hajlongott, Klára a zongorából integetett, az angyal pedig mosolygott. Vakuk villogtak, majd mindenki hazament, pár centivel a föld felett lebegve.


Karl Beaton, a Musician Weekly nevű, világhírű zenei szaklap különös szigoráról ismert kritikusa pár nap múlva így jellemezte az előadást: "Jó buli volt".

2017. január 4., szerda

Megjelent a 112. Lidércfény - 2016. november-december


Megjelent a 2016. novemberi-decemberi AKF - X. évf. 11-12. szám
A mai napon megjelent a 112., 2016 novemberi-decemberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – X. évfolyam 11-12. szám.
Tartalom:
Brekking Nyúsz:
- Megjelent az 5. Lector Magazin
- Pályázat - Élni nélküle
- „56 szó 56-ról” – meghívásos és nyílt irodalmi pályázat
Könyvmoly – röviden ajánljuk:
– Galaktikabolt – Szergej Lukjanyenko – Egyesült őrség
- Historium Kiadó – Forradalmak
- Szukits – Katona Attila – Vérzivatar
- Szukits – Katona Attila – Kiválasztottak
- Tuan – Dan Abnett – Titanicus - Warhammer 40.000 regény
- Delta Vision – Malcolm J. Hunt: Bosszúangyal
- Delta Vision – Malcolm J. Hunt: Kígyószív
- Agave – Laurell K. Hamilton – Fagyos halál
Könyvajánló:
Joe Schreiber – Star Wars: Halálvilág /Kapitány/
Szabó Róbert Csaba: Fekete Dacia /Kapitány/
Interjú:
Harrison Fawcett/Fonyódi Tibor interjú - 2016. szeptember /Craz – Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház/
Szépirodalom:
Lustapuszta /zsolti_tolla/
A Kor Szelleme /Xenothep/
Minden rendben /Xenothep/
A jövő útjai:
Tiltott Könyvek - Az első ugrás /Homoergaster/
Fantasy:
Mindennek a vége /Norberto/
A Katedrális titka /Marco Leaves/
Horror:
Péntek Október 8. 2016. Idô: 04:28 Tamás Tomi és a látogató /Dawn Bat/
Földúton /Koi/
Star Wars
Darth Vader történetek 01: Maszkok és mesterek /Homoergaster/
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával:
Helló, mi? (18+) /Sren Tilesh/
Versek:
Elhagyom a várost /macika/
magamnak muzsikálok /Kolumbán Jenő/
El kell feledjelek /Seth/
Kereslek /Alkony/
Csak... /Camino/
Barátom /kisjankó/
Elfüstölt... /Koi/
Füstölők / három szimfónia /Norberto/
A csend... /csabi6669/
Valami közeleg... /atesz990/
Tragédia /mokus542/
Mi végre? /edwardhooper/
Ébredj fel! /TwinOfOne/
Látomásként /Drekthor/
Szerelem, nemes szív /Dawn Bat/
Élet az emberek után /Csillangó/
Külvilág:
Határozatlan idejű búcsú az AKF-től /Jimmy Cartwright/
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat X. évfolyamának 11-12. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/pap…/lidercfeny_akf_20161112.pdf
Legkisebb felbontűsú, e-book olvasókon használható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/pa…/lidercfeny_akf_20161112s.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!

2017. január 2., hétfő

Lir Morlan: Altatódal

Csupán saját lépteim hangja koppan a kövezeten, az is csak azért, mert én így akarom.
Mostanában kedvelem ezt a hangot; az életet mímeli. A hosszú évek egyhangú, csendszagú hétköznapjai halálos szürkeségbe borítják még az arany napkelték, és a bíbor napnyugták folytonos ismétlődését is. Egy idő után értékét veszti minden szépség, és az unalom olyan porréteget húz rá, mely véglegesen kifakítja az érdeklődés köréből. Így olykor jól esik a változatosság. Még akkor is, ha puszta káprázat, hamis csillogás, elképzelt való. Mint a lépteim hangja, mely visszaverődik az álmos házfalakról.
Magamban dúdolok.
Ősi dallam ez, ami leginkább az emberek altatóihoz hasonlatos – egy dallam, mely álomba ringat minden lelket, és elbódít minden tudatot.
A harmadik éj. Ma bevégzem, amiért jöttem, a hangtalan dallam felszáll, majd aláereszkedik, mint egy sötét takaró…
Első éjjel megkötöttem a nyelvüket.
Reggel felébredve már képtelenek voltak akár csak egyetlen szót is szólni. Hangtalanul sikoltottak vagy könnyezve húzódtak a sarokba.
A főtéren álló hatalmas szil tetején ültem, és a lent futkosó riadt embereket figyeltem. A kiáltásokat, a kétségbeesett válaszkeresést. Figyeltem, ahogy a szülők összegyűlnek, az anyák sírnak, az apák szitkozódnak… Figyeltem, hogyan válik döbbenetük rémületté, ahogy ráeszmélnek, mindenütt ugyanaz történt! A bírónál, a kovácsnál, a nincstelen koldusnál… Minden gyermek elnémult!
Csupán a legkisebbek maradtak érintetlenek, azok, akik még se beszélni, se járni nem képesek, akik egyetlen évet sem éltek még.
Alkonyattájt leereszkedtem az ágak közül.
Betegség – mondták –, isteni harag vagy valamilyen démoni gonoszság?
Térjetek meg házaitokba…
és ők úgy tettek.
Második éjjel gúzsba kötöttem a testüket.
Ugyanúgy suhantam végig a családok házai közt, ahogy előzőleg, észrevétlenül, hangtalanul, árnytalanul…
Nem volt nehéz megérintenem minden kezet, ahogy előző éjjel az ajkakat. Érintésem nyomán megdermedtek és mozdulatlanná váltak, akár a játékbabák. Néhány anya a gyermekágy mellett virrasztott, de észre sem vették, amint elhaladtam mellettük.
A szil alatt vártam a reggelt. Törzse úgy fogadott magába, mintha én is egy lennék a számtalan évtized formázta görcs és repedés közül. Karnyújtásnyira álltam tőlük, míg zokogva választ követeltek, és rettegve lesték, megkapják-e valakitől. Pedig ott volt mellettük! Egyetlen lépésnyire, egyetlen lélegzetvételnyire, oly közel, hogy éreztem a testükből áradó legapróbb rezdülést is. A fa ágai körülöleltek, közéjük tartoztam, a részük voltam, én voltam a szil, és a szil volt az én köpönyegem. Egyetlen hatalmas egészként csendesen álltunk, és félelmükben fürdettük leveleinket.
Nem kellett volna más, csak egyetlen tudatos elme, egyetlen nyitott szem, egyetlen tiszta lélek, aki a fa felé pillantva meglátja a jelet, mely emberemlékezet óta hirdette fennhatóságom, és elidegeníthetetlen jogomat a területre, és a rajta élők mindegyikére – a paktum jele, mely nekem szentelte ezt a földet!
Csak a főutca és a tér kövezett. Mire ideérek, megérintettem már mindenkit a faluban, minden ház oldalát, minden ember mellkasát, hallottam a ziháló lélegzésüket, ahogy még fel-felzokogott bennük a kétség, és ahogy a reményt lassan kiszorította belőlük a bizonyosság. Míg mozdulni és szólni képtelen gyermekeik rettegő tekintetétől követve összegyűltek, és lassan megértették, hogy képtelenek bármit is tenni… Ott voltam. Mellettük! Közöttük! Éreztem, érintettem, töltekeztem a fájdalmuk által! Ott voltam…
És most itt vagyok.
Lépteim hangja elhal, az altató a végéhez közeleg.
Egyszerre száll fel minden gyermek ajkáról a sóhaj, a sóhaj a nevemmel, az utolsó, mely után nincs több lélegzet…
A dallam véget ért.
Megannyi sötét árny röppen az ég felé, majd pernyeként kering a városka házai fölött – mintha tűz tisztította lelkekről leégő bűn maradványát kapná magasra a nyári forró szél… Aztán, mint a sötét madarak, felém indulnak, röptük egyenes, gyors, és határozott, mind hozzám száguld, és kitárt köpenyem alatt testembe fúródik!
Az enyémek!
Mind!
A paktum értelmében, mely él már több ezer éve, és élni fog, míg maga a világ el nem pusztul.

2016. december 29., csütörtök

„A szavak hatalma” pályázat értékelése, hibák és tanácsok

Először is szeretnék köszönetet mondani minden pályázónak. Dicséret illet titeket, mert a beérkezett húsz darab pályaműből csupán egy esett ki az előzetes szűrésen, ami nagyon jó arány. A kevés pályaművet kompenzálta a sok jó próbálkozás, némelyiket öröm volt elbírálni, még ha nem is lett dobogós. Az élmezőnyből nagyon nehéz volt kiválasztani a három legjobbat, rendkívül szoros volt a verseny.
És most következzen a nyertes pályaművek listája, amihez ezúton is gratulálunk a szerzőknek. Ez után a cikk után el is olvashatjátok őket:
1. helyezett: Bukros Zsolt: Vízöntő
2. helyezett: Novák Gábor: Baby blue
3. helyezett: Sütő Fanni: A hangok boszorkánya
Különdíj: Novák Gábor: Mandragóra

Újonnan alapított díjunk: A Biztatás-díj. Aki megkapja, sajnos nem kerülhetett be, mert még sokat kell fejlődnie, de az ötletben vagy megvalósításban olyasmit láttunk, ami érdemes a biztatásra. Díja egy alapos, személyes korrektúra a főszerkesztővel.
Biztatás-díj: Alice Wright: A szavak hatalma

A zsűri munkája

Minden pályázat lezárultával elkezdődik a zsűri munkája. Nálunk egy háromtagú zsűri olvasta el a novellákat, egyenlő arányban elosztva. Kivétel ez alól a zsűri fő döntőbírája, aki minden egyes novellába legalább belenézett. Ezúttal rám hárult ez a megtisztelő feladat, első dolgom volt minden művet letölteni, és az egyelő bánásmód jegyében szerző nélkül elküldeni a másik két zsűritagnak, az esetleges szerzői aláírásokat is kiszedtem a művekből. Így rajtam kívül senki sem tudta, melyik novellát ki írta, nehogy befolyásolva legyen a másik két zsűritag. Ezt általában nem szokás megtenni egy pályázatnál, kivéve, ahol az eleve jeligés, azaz a szerzők kilétére csak akkor derül fény, ha a pályázat már lezárult. Tapasztalatom szerint a jelige ebből a szempontból majdhogynem haszontalan, hiszen kevesen veszik a fáradtságot, hogy kivegyék a dokumentumból is a szerző nevét, vagy éppen egy olyan e-mailcímről küldjék, amely nem árulja el a szerző kilétét. Természetesen volt olyan, hogy a szerző mondatszerkesztéséről azonnal ráismertünk az íróra, de ez ellen nincs mit tenni.
Miután minden zsűritag elolvasta a novellákat, megjelölte az általa legjobbnak tartott három novellát. Tehát ebben a szakaszban minden helyezésre volt három jelölt. Ezt a kilenc novellát aztán minden zsűritag elolvasta, és egy új szavazás indult, hogy a kilencből melyik legyen az első három helyezett. Ez a munka neheze. Az előszűrés a leggyorsabb: ellenőrizzük, hogy publikálták-e, formai követelményeknek megfelel-e, mennyi hiba van benne. A kiesett mű/vek szerzőjét értesítjük, ne várjon/anak hiába. Indoklást is adunk, hogy a szerző tudja, legközelebb mire figyeljen jobban. A három legjobb novella is hamar megvan zsűrinként, ám eddigre minden zsűritagnak lett kedvence. Az összevetés alatt aztán néha megpróbáljuk pártolni ezt a kedvenc művet, netalán nem tetszik, ami a másik kettőnek igen. Egyszóval elindul a hosszasabb folyamat, hogy a kilencből melyik három érdemel dobogós helyezést. Miért az, és miért nem a másik? Ha csupa egyformán jó novella küzd ugyanazon helyért, mi alapján döntsünk? Néha egészen apró finomságok billenthetik át a mérleget.
Lássuk hát, mik azok!



Hibák és tanácsok

Legtöbb gondunk ezúttal a formázással adódott. Láthatóan kevés írópalánta tudja, hogy irodalmi műveket sorkizártan, szimpla sorközzel szokás írni, utána 0pt, 0,5-ös behúzással (első sor), és 12 pontos Times New Roman betűtípusban (ez a szöveg is ilyen). Akkor is, ha ezt a pályaztkííró/kiadó/újság nem közli előre. Ne kövessük a feng shui tanácsát, miszerint a bekezdések közé ütött enter vagy random kiválasztott pontnyi távolság szellőssebbé teszi a szöveget – ez sajnos nem igaz, ellenben szanaszét zilálja az összképet. Fokozottan érvényes ez a párbeszédek indokolatlanul nagy behúzására, ne adj’ isten a felsorolás-funkció alkalmazására párbeszédben. Akik nem ismerik a Word, netalán más szövegszerkesztő csínját-bínját, azok még ne nevezzenek pályázatra, inkább kérjék meg egy ismerősüket, hogy magyarázza el, hogy lehet például kikapcsolni az automatikus felsorolást. Esetleg egy írói műhelyben is segíteni fognak. Ezek híján nyisson ki mindenki egy könyvet, és próbálja utánozni az ott látottakat!
A külön „lebegő” mondatoktól sem lesz az adott mondat feltétlenül hangsúlyosabb, főleg, ha ezt majdnem minden bekezdés végén elkövetjük. Ilyenkor se ütögessük hát az entert, hanem találjuk ki, hogyan tehetnénk másként hangsúlyossá az adott mondatot, amit ilyen rövid szövegben különben is tartogassuk inkább a csattanóra. A hangsúlyozásra sok más remek írói eszköz alkalmazható, tessék őket megtanulni!
Ezért még egyetlen pályamű sem esett ki a listáról, viszont minden könyv és újság általában ezen kritériumokban dolgozik. Ez azt jelenti, hogy a szerkesztőnek majd át kell formáznia az egészet, hogy illeszkedjen a formátumba. Így ha a főszerkesztő is tagja a zsűrinek (általában az), erősen befolyásolhatja az a tény, hogy melyik művel kell majd kevesebbet szenvednie, mire esztétikussá, illetve kiadás-kompatibilissé varázsolja. De a többi zsűritag sem mentes a kinézet befolyása alól, hiszen mindenki szívesebben olvas egy olyan szöveget, amelyre jó ránézni, mert a bekezdések arányosan oszlanak el (nem hárommondatos vagy egymondatos (!) bekezdések vannak például), és a szöveg sorkizárt – tehát nem balra vagy jobbra zárt, és nem középre zárt, mert attól minden szerkesztő és zsűri ujja bizseregni kezd, hogy olvasatlanul lezárja az egészet.
Kisebb hiba, de gyakori volt, hogy a műben magában oda nem való elemek jelentek meg, például a szerző neve, üzenet a szerkesztőknek, a novella címe balra zártan (beletenni nem hiba, de nem is szükséges, viszont ha már benne van, akkor középre zártan, pont nélkül, szövegtől egy-két sorral elválasztva). Sőt, smilet is láttunk… Ami irodalmi környezetben olyan hatást kelt, mint spagetti tetején a gumicukor. Igen, értjük és elfogadjuk, hogy ez manapság a kommunikáció egy formája, de ide mégsem való.
Helyesírási hibák terén mindenki belefuthat egy-egybe, ezért még senkinek nem harapjuk le a fejét. A favorit hiba a jó öreg egybe- és különírás kérdése volt ezúttal. Tanács: bár a helyesírás-ellenőrzőnek nincs mindig igaza, de ha valamit aláhúz, érdemes legalább megnézni, felajánl-e valamit helyette. Ha igen, akkor megfontolni, hátha helyesírási hibánkat akarja helyretenni. A helyesírás-ellenőrző bekapcsolása, hiánya esetén, egy ellenőrzőoldalon való átnézés nemhogy ajánlott, de egyenesen kötelező. Nem konkrét hiba, de még haladók is belefutottak abba a nem túl szép megoldásba, hogy számmal írtak ki számokat betű helyett. Ez az évszám, gyártási szám és lakcímek esetén kívül betűvel lenne szép kiírva.
A szem és a tekintet keveréséért harapunk! Nem, a tekintetet nem lehet sem ezüst, sem arany, sem kék. Az a szeme. Ugyanígy a szem pedig ne függjön senkin, mert még elképzeljük és elmegy az étvágyunk. A napot és a holdat csak akkor írjuk nagybetűvel, ha meg kell különböztetnünk név szerint a többi naptól és többi holdtól, egyébként meg egy van belőlük itt, a Föld nevű bolygó körül, ezért nem a nevén hivatkozunk rájuk. De ilyesmiket nem egy pályázat kapcsán kéne megtudnia egy írópalántának.
Akiknél a hibák száma elérte a kritikus mennyiséget – minden harmadik-ötödik mondatban volt legalább egy – vagy a szintjük nagyon alacsony volt (ékezetek mellőzése, elemi szintű egybe-különírás gyakori elrontása, etc.), az a mű bizony azonnal kiesett.
Összességében nagyon elégedettek lehettünk a beküldött pályaművek minőségével. Például örömmel láttuk, hogy akik párbeszédet tettek az alkotásukba, azok döntő többségében gondolatjelet használtak, nem pedig kötőjelet, és egy kivételével tisztában voltak a párbeszédek központozásával. Itt ismét a legegyszerűbb módszer, ha kinyitunk egy könyvet, és megnézzük a párbeszédeket, kis tanulmányozással felfedezhetjük a logikát a rendszerben, de írói oldalakon is szívesen segítenek a párbeszéd-központozás rejtelmeiben eltévelyedett írópalántának. Itt most megfigyelhetitek a gondolatjelet, ezt itt: –, ami nem egyenlő sem a kötőjellel: -, sem pedig a sosem használt hosszú gondolatjellel: —. Ez utóbbit még nekem is hosszasan kellett keresgélnem, elképzelésem sincs, hogyan és miért találta ezt meg az egyik kedves pályázónk.

Amit egy zsűri/kiadó ezek mellett nézni szokott, a teljesség igénye nélkül

Mondanivaló: az öncélúság sosem nyerő, azaz senki nem szereti azokat a szövegeket, amelyek a szerző személyes gondolatai-problémái körül forognak, és nem képesek ebből kitörni. Egy terápiás írás nem irodalmi mű. Azokat sem kedveljük, amelyeknek semmi mondanivalójuk nincs, csupán közölnek egy eseménysort. Az igazán jó alkotás a kettő között van: benne van a szerző személye, egyénisége, de ez nem teng túl, és a cselekmény sem csak szárazon „oda van lökve”. Ha már mondanivaló: mennyire kapcsolódik a pályázati kiíráshoz? Ha úgy kell elvonatkoztatni, hogy hát igen, lényegében kapcsolódhat is, ha úgy nézzük… – nos, az sosem jó. Olyan érzést kelt a zsűriben, mintha a szerző megpróbálta volna egy fiókban fekvő másik ötletét ehhez átírni. Ejnye!
Egyediség, stílus: ha az ötlet rémesen ismerős a tegnapi filmből vagy egy sikertörténetből, ott mindig baj van. A témára sok „írós-írás” érkezett, amelyek egy kivétellel viszonylag egyedi szemszöget villantottak fel, bár az írásról írni alapból nem túl eredeti ötlet. Szabad néha sablonokat alkalmazni, de azok legyenek átdolgozva olyan módon, hogy a szerző új szemszögből mondjon vele valami elgondolkodtatót vagy legalább szórakoztatót.
Az egyediség kritériuma volt a pályázatnak, bár vannak olyan kiadók, könyvpiaci kereslet, ahol éppen a sablonos történeteket veszik. A stílus viszont elengedhetetlen, nem kell, hogy mindenkinek tetsszen, de legyen felismerhetően egyedi. A „s”-k és „oly”-ok alkalmazásától még semmi nem lesz művészi, egyedi meg pláne nem, mert a többi ezer kezdő írópalántának is ez jutott eszébe sajnos. Nem szeretjük a stíluskeveredést, tehát ha középkorban játszódik a történeted, lehetőleg még a narrátor se mondjon szleng szavakat. A szleng amúgy sem való a narrátorod szájába (kivétel E/1), de a szereplődnek lehet ilyen a szava járása, még előnyére is válhat.
Helyszín, karakterek: A szereplők élnek és változnak, vagy csupán biodíszletek? Kinek a szemszögéből nézzük a történetet? Hol vagyunk mi, és hol a történet? Rövid novellákban is fontos a szereplő, bár természetesen nem annyira, mint egy regényben. Ha a karakter külseje be van mutatva, akkor kinek a szemével látjuk? A legsutább megoldás, ha mondjuk a kezével (mi mással is?) megigazította hullámos/sima, barna/szőke/vörös/ében, félhosszú/hosszú/rövid haját a történetben. Az ilyesmi különösen furcsa, ha E/1-ben vagyunk.
De egy-két jól eltalált és a szövegbe belesimuló jellemzéssel átbillenthetjük a ”kit érdekel” kategóriából a „hű de izgulok érte” kategóriába. Ezt nem a külsejével fogjuk elérni. E/1-ben még a legrövidebb műnél is fontos, hogy érdekeljen minket a szereplő, főleg, ha nem kifejezett történetet mesél, hanem gondolatokat közvetít. Őszintén: ha egy ismeretlen odalépne hozzánk az utcán, és elkezdené hosszasan mesélni élete fájdalmait, mi kikerülnénk, és fejcsóválva továbbmennénk. Miért tennénk máshogy egy műben? Erre több okunk is kellene, hogy legyen: 1. A rejtély – ha már az elején felvillan egy érdekes rejtély, egy ráutalás, kíváncsiak leszünk a megoldásra. 2. Szimpatikus karakter – ha hasonlónak látjuk a karaktert magunkhoz, ha megszánjuk, megszeretjük, esetleg ő maga egy rejtély, az szintén kíváncsivá tesz.
Rövid műben nem annyira fontos a helyszín sem, mint egy hosszabb lélegzetűben. De azért nem szabadna elsiklani felette. Ha a szereplőink a semmiben lebegnek, nincs leírva a környezet, az nem tesz jót a hangulatnak. A háttér a karakter szerves része, elmondja róla, honnan jött és hová tart. Idegen nevek és helyszínek, csak mert a külföldi a divatos? – Nem jó választás! Ha már másik népnél játszódik a történet, ennek legyen valami, bármilyen apró jelentősége, és legyen egy pindurit bemutatva valami az adott kultúrából. Ha már idegen a szereplő, ez látsszon is rajta, ne viselkedjen egy angolszász nevű főszereplő úgy, mintha magyar lenne.
Dramaturgiai eszközök: a szerző túl tudott lépni az elemi szintű „bevezetés, tárgyalás, befejezés” hármason vagy sem? Volt bármi konfliktus, feszültség, jellemfejlődés, átívelés, csattanó, szembenállás, párhuzam vagy bármi más dramaturgiai eszköz a történet haladásában? Csak elénk dobta a szavakat, vagy mesélt a narrátor? A narrátori hang belesimul a történetbe vagy kiszól? A szerzői hang világosan elkülönül vagy egybemosódik a szereplőkkel? Nyitott vég van, vagy zárt, és az jó-e ide? Az információadagolás megfelelő? Vannak-e logikai bakik? Például ha a szereplő egyszer már átment az ajtón, mert éppen valami szellem-féle, akkor utána miért és hogyan tud ráülni más tárgyakra, hozzáérni emberekhez? – A sor tetszés szerint folytatható, itt mindig az összkép dominál, azaz hogy élveztük-e a történet haladását, vagy éppen untuk, esetleg csak el lett hadarva az egész, netán el sem hittük egy pillanatra sem.
Írói eszközök: a tárház végtelen. Volt olyan novella, ami egyetlen, jól eltalált szóképével vett le a lábamról. Alkalmazhatunk akár új szóösszetételeket a hangulat érzékeltetésére, például színekkel (csak csínján vele!). A keretes megoldást is lehet frissen, újszerűen alkalmazni. Egy jól eltalált, visszatérő gondolatpárhuzam remek eszköz a hangsúlyozásra (ellentétben a lebegő mondatokkal). A kihagyás már magas fokú írói tudatosságot igényel, de a maga nemében páratlan hatást kelthet. Egyedi szimbólumok? – Faljuk őket! Még a szinesztézia is jól mutathat prózában, ha belesimul a mű stílusába. Az írónak mindent szabad, ha azt tudatosan és jól csinálja. Nem az a lényeg, melyiket alkalmazzuk, ám ha felvillantunk legalább egy ilyen jól eltalált eszközt a számtalanból, azzal sokszor nyert ügyünk lehet egy pályázaton vagy kiadónál. Ezzel mintegy bizonyítékát adjuk, hogy ismerjük és tudjuk használni a szakmai fogásokat. Ritkább, hogy ezekkel átessünk a ló túloldalára, de az még rosszabb: ha akármilyen szép szinesztéziáktól, szóképektől hemzseg a mű, azzal sajnos sikerül az ellenkező hatást elérni. Hangulatos helyett megakasztóvá válik és unalmassá, pont úgy, mintha kétszavas mondatokból van túl sok.

Reméljük, ezzel a kis összefoglalóval segítettünk azoknak, akik nem álltak már messze attól, hogy bekerüljenek a dobogósok közé! És talán azoknak is valamit, akik előtt még hosszú út áll egy megjelenésig. Ha élvezettel írtok, ne adjátok fel könnyen! Íróvá válni évek kemény munkáját jelenti, de egyedül ez senkinek sem megy. A legzseniálisabb írók művei sem úgy születtek meg, hogy magától megírta volna rögtön tökéletesre az egészet. Régen az érdemes írókat, szerkesztőket keresték meg a kezdők, hogy mentorálják őket. Ma már erre ott az Internet, a szakkönyvek és az írói oldalak. Keressetek nektek megfelelő mentorokat, és azok legyenek nálatok jobbak, mert csak úgy tudtok példát venni.

Jó alkotást mindenkinek! És jó olvasást, mert most végre következnek a nyertes pályaművek!


Czinkóczi Krisztina


Az írás megjelent az 5. Lector Magazinban, ahol a nyetes novellák is olvashatóak.

2016. december 20., kedd

Esvy: Dekadencia

A napsugarak aranyló pászmákként tűntek át a fátyolszerű felhőrétegen, de ahogy mélyült az alkony, a fény lassan bronzszínt öltött, és utoljára még felragyogtatta a völgyben elterülő romokat. Nincs szörnyűbb, mint megmaradni utolsóként – gondolta a dombtetőre érkező fekete csuhás árnyalak. Szinte már elfeledte, ki ő. Mesala – ismételte sokszor, de a név üresen csengett. – Mesala, a helytartó lánya. Talán az utolsó római Pannóniában. A testőreire gondolt, akik a barbárok támadásakor érte adták az életüket. Miért tettetek értem ennyit, ha egyszer nincs tovább?
Lenézett az előtte húzódó völgybe. Az egykori palota, amely félig a megcsuszamlott földbe süppedt, zátonyra futott hajóra emlékeztette. Az épület mellett meglepően ép földdarab terült el. Sima volt, akár egy tükör, megtépázott bokrok tarkították, és a lány legnagyobb döbbenetére ismerős emberi alakok álltak rajta. Leereszkedett egészen a völgy aljára, hogy eldöntse, hihet-e a szemének.
Szürkén, mozdulatlanul álltak, de a napnyugta oly csalfán felmelegítette, kiemelte és elmélyítette a vonásaikat, hogy messziről élőnek tűntnek. Mesala szoborkertbe tévedt, és amikor erre ráeszmélt, gyorsan tovább akart menni, mert ezeket a remekműveket római mesterek emelték egykor az istenek tiszteletére. Ha rájuk nézett, emlékeznie kellett, mennyi minden veszett el. Megfordult, lehunyta a szemét, de egy végső, kósza napsugár már a tekintetébe égette a finoman megmunkált kőalakok képét.
Engedett a fájó kísértésnek, és hátranézett. Feltűnt a szobrok között egy szárnyas Apolló, aki hívogatóan nyújtotta felé a karját, kedvesen incselkedett üres-szürke szemével. A lány elmosolyodott a néma igyekezet láttán, és elindult felé. Úgy gondolta, végül is nem lehet belőle baj, ha köztük és az emlékei közt tölti az éjszakát.
Bement a megsüllyedt palotába, hogy élelmet keressen. Már a kapu repedezett boltíve alatt megcsapta a halál szaga. Amikor az első nagyobb terembe ért, be kellett fognia az orrát. A vetemedett padlóhoz oszló holttestek simultak. A legközelebbi ablakon beeső vörös fénysugár egy jóval frissebb tetem torkán időzött, amelyet valami a csigolyákig marcangolt. Mesala az iszonyatos bűztől támolyogva kibotorkált a szabadba.
Hát, akkor ma nem vacsorázom – jelentette ki gondolatban, mintha az étel eddig minden este osztályrészéül jutott volna; ismét be kellett érnie azzal a néhány morzsával, ami megmaradt hajdani nemesi büszkeségéből. Kiábrándultan nézett a szobrok felé, és a tekintete megakadt a méltóságteljes Minerván. Jelen pillanatban igen rokonszenvesnek találta, ugyanis moha zöldellt az öreg istennő arcán, mintha ő is undorodna mindattól, ami körülveszi.
Mesala elmosolyodott, és sétára indult. Ahogy az istenek közé lépett, a belőlük áradó magasztosság szinte elszédítette, eddigi vad büszkesége valószerűtlennek tűnt, szertefoszlott. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát, talán úgy, mint az alázatosan térdelő Uránia, aki átszellemült kőarcával az éppen kigyúló csillagokra tekintett.
A szobrok közül kiemelkedett Jupiter és Júnó alakja. Díszes öltözékük redői úgy fodrozódtak, mintha lágy szellő fújna, arcukról derű és nyugalom sugárzott. Kezük egymás felé nyúlt, de össze nem érhetett, talán mert ha egyikük a gondos munka ellenére mégis ledőlne, magával rántaná a másikat.
Tőlük jobbra Neptunus tündökölt, a tengeristen hullámzó szakállával, háromágú szigonyával furcsán festett az elszáradt bokrok hátterén. A főisteni pár másik oldalán Mars magasodott teljes fegyverzetben, csapásra emelt karddal; aki elébe állt, úgy érezhette, menten lefejezi. Mesala elcsodálkozott a szobrászok bátorságán és zsenialitásán, amellyel az isteneket megjelenítették. Az alkotások az ő nyelvén beszéltek. Muzsika volt lelkének a kétarcú Janus ellentmondásos alakja, a fél szemét lesütő Fortuna, fején csillagszerű koronával, és Apolló, akit még sohasem látott szárnyakkal ábrázolva, pedig magától értetődő, hogy a művészet elrepíti az embert a rideg valóságból.
Plútó volt az, aki egészen zavarba ejtette. A mester ragyogó ifjúként formálta meg, finom vonású arca csábítóan tündökölt. Szeme valahogy mindenre és mindenkire nézett; az összes többi isten mögött ott állt ő, az alvilág ura. Mesala önkéntelenül odalépett hozzá, és azon tanakodott, vajon miért alkották ilyen vonzóra, miért csalogatja őt egyre közelebb? Odaállt Plútó elé, vágyakozva megérintette a hideg mészkőtestet. Tudta, hogy egyedül van, senki meg nem láthatja, mégis körbenézett; az istenek hátat fordítottak nekik.
Kísértés fogta el, hogy megízlelje Plútó csókját. Átölelte a szobrot, és ajkát a kőszájra tapasztotta. Érezte a túlvilág hidegét, és vele az örökkévalóság mozdulatlan békéjét, amit nemrég még, ifjúkorának boldog rohanásában el sem tudott képzelni. Öröm töltötte el, hiszen a jelen káoszában is megtalálta a jót: az egykori tiltások és elvárások értelmüket vesztették, a maga ura lett, akármit megtehetett, nem volt ki előtt szégyenkeznie. Valami jótékony hideg űrbe vetődött, ahol ok és következmény megszűnt létezni.
A bokrok felől hallatszó morgás kizökkentette a gondolatmenetéből. Plútó válla felett kikémlelt az éjszakába. Egy felborzolt szőrű, vicsorgó kutya közelített hozzá. Az állat szeme vérben forgott, szájából minden lépésénél nyálcseppek hullottak. Lám, mégis figyel az ég, és senki sem élvezheti sokáig büntetlenül a halál csókját. Az egykori házi kedvenc most maga volt az engesztelhetetlen harag, mintha saját hanyatlásán keseregve mindent el akarna pusztítani.
Mesala nem félt, csupán bosszúságot érzett. Oly sok küzdelem árán jutott el idáig, és most felbukkan ez a veszett szuka, hogy mindent tönkretegyen. Hátrálni kezdett, az állat pedig gonosz szemét rászegezve követte, és a palota falának egy szegleténél sarokba szorította. A lány rövid tőrt húzott elő az övéből. Az épületben fekvő szétmarcangolt torkú férfira gondolt, és tudta, hogy ő lesz a következő áldozat, ha nem elég ügyes.
Meglehetősen nehéz választás előtt állt: megtehette volna, hogy a kutya nyakába dobja a tőrt, ugyanis ha sikerül, győz egyetlen karcolás nélkül. De ha elvéti, ott áll majd fegyvertelenül, szemben a biztos halállal. Viszont ha közelharcra kerül sor, a kutya könnyen megharaphatja, és a veszettség hosszú kínja vár rá is. Az állat ugrásra készen állt előtte, és minden rezdülését figyelte. Mesala elbizonytalanodva tanácsért fordult az istenekhez.
Apolló és Minerva állt hozzá legközelebb. A költészet istene azt sugallta, engedje szabadjára az érzelmeit, az ösztön mindig megleli a kiutat. A tudás istennője ellenben azt szorgalmazta, az eszére hallgasson, mert csak higgadt elme találhat rá a helyes megoldásra. A lány úgy érezte, széthasad a feje. Elég! Inkább a saját utamat választom, bármi legyen is az.
Döntött. A szerencsére bízta magát, és nem kockáztatott sokat. Bal kezét csalétekként kinyújtotta, a kutya harapásra tátott szájjal felugrott, a lány pedig kifordult az útjából, és közben teljes erőből döfött. Az állat holtan zuhant a földre, a torkába szúrt tőr hegye piros taréjként díszelgett a tarkóján. Mesala megköszönte sikerét az ágak közül kacsintó Fortunának.
A lány szelíd mosolya csak úgy ragyogott a véres munka fölött. Jupiter és Júnó arca elismerően villant a holdfényben. Janusnak tetszett a kontraszt. Mars diadalittasan magasodott a vér láttán, Neptunus lekicsinylően tekintett rá, mintha a külső szemlélők tudálékosságával azt mondaná, a szigonyommal többre mentél volna.
Mesala hol Apollóra, hol Minervára nézett, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról. Hiába várt volna dicséretet a részükről, hiszen sérthetetlen kőisteni mivoltukban egy lány harca egy veszett kutyával hidegen hagyta őket. Megértés helyett megvetés ült a szemükben, elfojtott felháborodás, amiért nem rájuk hallgatott. A düh könnyei szöktek Mesala szemébe. Szétszakítanak. Egyiknek sem tudok megfelelni, ha ellentétes dolgokat kérnek. Lekuporodott a földre, lassan kinyújtózott a száraz fűben, és álomba sírta magát.
Reggel arra ébredt, hogy remeg a talaj. Valami nehéz hullott le mellette. Amikor felnézett, látta, hogy alig maradt ép szobor körülötte; Apolló szárnyai letörtek, Minerva elvesztette a fejét. A rengés egyre erősödött, és mindegyikük repedezni kezdett. A büszke kőistenek lassanként darabokra hullottak. A föld is meghasadt, és Mesala rohanni kezdett. Nem maradhatott, ha élni akart. Utoljára Fortuna omlott a lába elé, de szerencsésen átugrotta.
Felszaladt a dombtetőre, és lehasalt a fűbe. Döbbenten figyelte a pusztulást. A palota alatt beomlott a talaj, az épület végleg elsüllyedt. A szobrokból csak szürke kőkupacok maradtak. Sokáig tartott, amíg alábbhagyott a rengés, de amikor a föld végre megnyugodott, a lányt büszkeség töltötte el, hogy ezt is túlélte.

Meleg szél fújt a kora tavaszi táj felett, a levegő tele volt várakozással és ígérettel. Mintha a természet azt mondta volna, minden rendben lesz, újraéledek én, csak hagyjatok egy kicsit magamra. Mesala még egyszer végignézett a szobrok maradványain. Sajnálta őket, de elégtételt is érzett. Ami nem hajlik, az törik – gúnyolódott magában, aztán ismét útra kelt Délnek, Róma felé. Az a merev, és éppen ezért törékeny gondolat hajtotta, hogy egyszer majd, valahol messze, új otthonra lel.