Google+ Followers

2016. november 29., kedd

Bónizs Róbert interjú - 2016. november



Most jelent meg az Ördögi erő című regényed. Mesélj róla!

– Egy sorozat első kötetéről van szó, amelyben Toldi Miklós életét, illetve korát igyekszem feldolgozni. A történelmi Toldi ifjúságáról nem állnak rendelkezésre adatok (neve először ezerháromszázötvenegyben jelenik meg oklevelekben, mint Meggyesi Simon sárosi, győri, bakonyi és szepesi ispán familiárisa, sárosi alispánja), úgyhogy a karakter felépítésében éltem az írói szabadság adta lehetőségekkel, erőteljest elvonatkoztatva az ismert legendáktól. Az előszóban fel is hívom az olvasók figyelmét, hogy: „Amennyiben akként szeretné megőrizni lelkében Toldi Miklós alakját, ahogyan azt Arany elbeszélő költeményeiből megismerte, akkor ne fogjon bele ebbe a könyvbe!” Az Ördögi erő az 1330-tól 1348-ig terjedő időszakot jeleníti meg, Toldi gyermek és legénykorát, Anjou Lajos trónörökösből királlyá válását, uralkodásának első hat esztendejét, kettejük kapcsolatát, barátságát, majd végül egymással szembefordulását.


Persze nem ez az első könyved, már megelőzte A kőfaragó és a Szent László íja. Ezek elkövetése milyen fogadtatásra talált?

– Egyik sem lett bestseller, de én elégedett vagyok a fogadtatással. Számos biztató visszajelzést kaptam, a kiadó sem panaszkodott, további hosszú távú együttműködésükről biztosítottak. Mindkét regény sokáig a középmezőnyben szerepelt az Alexandra Könyváruház történelmi regények Top 100 listáján, néha-néha még mostanában is felkerülnek rá, annak ellenére, hogy bő egy illetve két esztendeje jelentek meg.



Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Hogy író vagyok-é? Nem is tudom… Lassan el kellene fogadnom ezt a titulust, de még nem tudok magamra a szó klasszikus értelmében íróként gondolni. Egy olyan ember vagyok, akinek az a hobbija, hogy ír.
Ami az első lépéseket illeti, némelyek szememre vetették: kihasználom azon trendet, hogy a történelmi regények mostanában meglehetőst népszerűvé váltak. Hála Istennek ez valóban így van, ám 2008-ban, mikor belefogtam A kőfaragóba, még egyáltalán nem ez volt a helyzet. Műszaki végzettségű vagyok, korábban semmifajta irodalmi tevékenységben nem vettem részt, sok időmbe került megalkotni egy épkézláb kéziratot, még tovább tartott kiadót keresni, illetve találni. A Gold Book 2013 nyarán bólintott rá a megjelentetésre, amire aztán 2014 őszéig kellett várnom.


Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Mielőtt belefogtam az írásba, rengeteget olvastam. (Mostanság szórakoztató irodalomra kevés időm jut, olvasmányaim nagy részét a kutatómunkához szükséges szakirodalom teszi ki.) A teljesség igénye nélkül: Ken Follett, Robert Merle, Bernard Cornwell, Wilbur Smith tartoznak kedvenc íróim közé, de említhetem akár Stephen Kinget is, annak ellenére, hogy a horrorhoz távolságtartón viszonyulok. Nem azt szeretem, amit ír, hanem azt, ahogyan ír. A honi szerzők közül klasszikusként Gárdonyit említeném, a kortárs írókat tekintvén nagy rajongója vagyok Bán Mórnak, szeretem Fonyódi Tibor történelmi regényeit, Csikász Lajos műveit.
Hogy ki mennyire hatott rám stílusom kialakulásában, azt nem tudom megmondani. Szeretem magam azzal áltatni, hogy nem hasonlítok senkire, saját „hangom” van.


Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

– Elsőként nyomtatásban egy mesém jelent meg egy gyűjteményes kötetben négy évvel ezelőtt. Büszke voltam és boldog, ám az igazán katartikus élményt az jelentette, amikor először kezembe vehettem A kőfaragót. Mint a korábbiakban már említésre került: hosszú és göröngyös út vezetett el a megjelenéséig (majdcsak hat esztendő), de megérte!


Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– A hitvesem most olvassa az Ördögi erőt. Tegnap este azt mondta: „Ez olyan jó, hogy olvasás közben elfeledkezem arról, hogy te írtad!” Azt hiszem, ezzel meg is válaszoltam a kérdésed.



Miért éppen történelmi regény? Próbálkoztál mással is?

– Ez a műfaj áll a legközelebb a szívemhez olvasóként. Érdekel a történelmünk, fontosnak tartom a „szórakoztatva tanítást”. Vannak novelláim, amelyek fantasynek értékelhetőek, de alapvetően azok is valós történelmi helyszíneken és korokban játszódnak. Annyi regényötletet ad csodálatos, gazdag történelmünk, hogy bizton megmaradok e területen, és nem fogok (nem lesz időm) más műfajjal kacérkodni.


Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Két éve az élet nagy ajándékának tartottam, hogy megjelent A kőfaragó, és javában dolgoztam a Szent László íján. Az azóta történtek minden várakozásomat fölülmúlták. Értékes barátokra tettem szert, csodálatos élményekkel gazdagodtam. Sokkalta többet kaptam, mint amit várni mertem.


Miért írsz? :)

– Provokatív kérdés, amire mondhatnám azt is, hogy: csak! Azért írok, mert élvezem, mert kizökkent a hétköznapok taposómalmából, mert izgalommal tölt el a kutatómunka, mert marad utánam valami olyasféle „örökség”, amire a gyermekeim majd büszkék lehetnek.

Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?


– Természetesen a Toldi következő, második részén dolgozom. Annak idején, mikor a szerkesztőm felvetette az ötletet, hogy: „Mi lenne, ha…”, trilógiában gondolkodott, hamar kiderült azonban (számomra), hogy három kötetbe semmiképp nem fér bele mindaz, amit szeretnék erről a korról, Toldi Miklósról, I. (Nagy) Lajosról elmondani - úgyhogy az elkövetkezendő öt-hat évem e sorozat jegyében fog eltelni.

2016. november 22., kedd

Bartos Zsuzsa interjú - 2016. november



Most jelent meg az Alkonyőrzők című regényed. Mesélj róla!

– A történet egy olyan jövőbeli világban játszódik, amelyikben a család jelentőségét veszíti, az ember a biotech cégek termékévé válik, és egy természetesen született gyereknek nincs hely. A világ elmaradott felében azonban akadnak páran, akik úgy gondolják, márpedig ők tudják, hol lenne a helye egy ilyen gyereknek. Csakhogy ezt mindannyian másképp gondolják, és megpróbálják kijátszani egymást. Találkozunk egy apával, aki a kislánya keresésével nemi harcok talajára épült hatalmak összetűzésébe keveredik, megismerkedhetünk egy tudatáttöltés által kémkedő, hirtelen megöregedett nővel, a furán viselkedő fiatal klónjával, és végigkövethetjük egy régi értékeket és régi szerelmet őrizgető magbankár küzdelmét.



Milyen volt a novellák után regényt írni?

– Hát én igazából mindig regényeket írtam, nekem az írás a regényírás folyamatáról szólt. Nagyon nehezen tudok eladni magamnak ötletet, ha sikerül, akkor már van annyira fontos és bonyolított, hogy kibontsam azt egy regényben. Soha nem jutott eszembe, hogy novellát is írjak, amíg Andy Baron nem kért egyet tőlem az irjunk.hu-ra. Mondtam neki, hogy én olyant nem tudok, de nem hitte el, sőt Demeter Attilával karöltve jól megdicsérték az első próbálkozásomat. Ettől aztán vérszemet kaptam – sajnos vagy sem – és így született meg az a klónos novellám is, ami az Alkonyőrzők kezdetleges verzióját ihlette.
Azóta írtam még novellákat, de rendre elégedetlen voltam velük. Hiányoltam azt az érzelmi befektetést és jelentőséget, amit a regényeknél tapasztaltam, és talán ezért is születtek bizarr végek, mint valami kísérletnél. Amúgy egyre kevésbé értem, miért mondják sokan, hogy ha jó regényt akarsz írni, akkor sokat kell novelláznod. A kettő eltérő műfaj, megvannak a különböző nehézségei és mechanizmusai. Szerintem aki jó regényíró, az nem feltétlenül ír ütős novellákat, és nem biztos, hogy kell is írnia ebben a műfajban is, aki meg jó novellista, és boldog is ezzel, annak ugyanúgy kijár az írói elismerés, még ha nem is hoz össze egy regényt. Azt kell gyakorolni, amiben alkotni akarunk, és ha mindkét műfajban akarunk, akkor mindkettőt külön-külön gyakorolnunk kell a fejlődéshez.


Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?

– Már tizenhárom éves korom körül rám tört a késztetés, hogy teljesen kitalált dolgokat hazudjak papírra és regényeknek nevezzem őket, de valahogy nem éreztem egy olyan elhatározás szükségességét, hogy egy nap majd író leszek. A szememben igazi foglalkozás a haditudósítás volt, a hivatás pedig a torna és a tánc. Az írás olyasmi volt, amit az ember titokban csinál, mert túl intim, és csak magáért teszi. Életérzést jelentett, azt, hogy az ember minden este leül egy kinyúlt fehér pulcsiban egy teával, és szép mondatokat hoz elő a fáradt lelkéből. Olyasmit jelentett írónak lenni, amivel már rendelkeztem. Inkább a környezetem ragasztotta rám, hogy biztosan író leszek, mert folyton mindenhol csak írok, ellenkező esetben komoly gond van velem. Igazából még most sem jöttem rá, hogy író vagyok-e, majd meglátom a harmadik-negyedik kiadott kötet után.


Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?

– Utólag nem tudom felmérni, hogy melyik írók hogyan hatottak a fejlődésemre, mert különböző korszakok váltották egymást, krimi-korszak, romantikus-korszak, klasszikusok korszaka, teológia, majd a spekulatív irodalom felfedezése, így negyven fele végre mindenevő lettem, és már nem tematika szerint választom meg az olvasnivalóimat, hanem a minőség a szempont. Bár íróként még mindig inkább azoknak az íróknak a hatása tudatosul bennem, akik tematikailag hatnak rám, mint például Huxley is, és nem csak a Szép új világgal, de talán az esszéivel még inkább. Mostanában Margaret Atwoodot nevezném meg, ha kedvenc írót kérdeznek, mert neki nemcsak a témáit érzem fontosnak, de a stílusát is nagyon szeretem, meg azt az egyediséget is, ahogyan a témákhoz nyúl. Miéville-nél tapasztaltam még, hogy a stílusáért odavagyok, csodálom a weirdségét is, de nála a történetvezetéssel nem mindig sikerül kibékülni. Rendre akad egy-egy író, akit irigylek ezért vagy azért egy könyvénél, de olyan nem szokott előfordulni, hogy pont olyant szeretnék írni vagy olyanná válni, mint ő.


Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?

– Lehet, nem számít megjelenésnek, de első sikerélményként azt tartom számon, amikor tizenéves koromban Miska bácsi a rádióban felolvasta az emberiség jövőjéről írt levelemet. Ott állt a rádiónk az ablakpárkányon, odagyűlt a család. Nagy eseményként éltem meg, a dedikált ajándékkönyvet mégis nagyobb megtiszteltetésnek éreztem.


Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– A legtöbb írásomat nem szívesen vállalom, és nem érezném veszteségnek, ha mondjuk, nem maradna fenn az utókornak, de most az Alkonyőrzőkre büszke vagyok.


A regényed kétféle borítóval jelent meg, két kiadói kategóriában. Akkor ez most azt jelenti, hogy egy jó regényt írtál, ami nem fért be holmi leszűkített keretek közé? :)

– A leszűkített keretek nem jelentik azt, hogy ami oda befér, az nem elég jó, ahogyan a több keretek közé beférő regény sem feltétlen jó. Ez egyáltalán nem minősítés, csupán marketingi döntés a kiadó részéről, amelyik minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy felhívja minden olyan olvasó figyelmét a könyvre, akit esetleg érdekelhet. Mi, olvasók, sajnos képesek vagyunk egy könyvet megítélni, sőt, mindent tudni róla a borító színének alapján. Az Alkonyőrzők egyrészt egy fiatalos tempójú kalandos disztópia, ami nagy hangsúlyt tesz a kapcsolatokra, ugyanakkor többrétegű is, és olyan témákkal foglalkozik, mint a nemi harcok, az elmúlás, a gyerekvállalás, és a kultúránk női testhez való hozzáállása. A háromból két nézőpont-karakter férfi, ők másképp élik meg a problémákat, és ez is ludas lehet a kétféle besorolásban. Ez egy óriási lehetőség, megtisztelő bizalom egy elsőkönyves számára, de ugyanakkor kockázat is, hiszen azzal együtt, hogy a regény több emberhez eljuthat és akár két olvasóréteget is szórakoztathat, annak az esélye is nő, hogy több olvasó akad, akinek nem fog tetszeni. Éppen azért, mert sokfélék vagyunk, az is elképzelhető, hogy sokan lesznek, akiknek a regényben valamiből vagy túl kevés lesz, vagy túl sok.



Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?

– Két évvel ezelőtt pont beküldtem a regényemet az Aranymosás pályázatra, bár tudtam, hogy mivel eléggé mindent vagy semmit-típus vagyok, ha nem sikerül a pályázat, akkor évekig nem fogok felállni belőle regényíróként. Visszaöltöm csendesen a régi, kinyúlt fehér pulcsit és kész. Mégis muszáj volt megpróbálnom. Motivált, hogy van egy ilyen nyílt, nagyszabású pályázat, mert korábban egész életemben ahhoz szoktam, hogy mindenhol csak akkor érsz el sikert, ha van ismeretséged vagy pénzed, és hogy nekem valahogy karmaszerűen mindig pont ez a kettő hiányzik. Sajnos a korábbi megmutassam mit írtam?- próbálkozásaim is ezt igazolták, mert egy másik kézirattal való kilincseléskor még a hagyományos kiadóktól sem azt kaptam, hogy legyek szíves és fejlődjek, hanem hogy küldjek pénzt, és akkor okés író vagyok. Valahogy ilyenkor az ember nem hiszi el, hogy ez tényleg siker, és hogy amit ír, az kell. Két évvel ezelőtt tehát szükségem volt több szempontból is az Aranymosáson való megmérettetésre. Most a feszesebb pulcsi még picit furcsa, de azért örülök, hogy az utóbbi időben a siker lendített ki, és nem a kudarc.


Miért írsz? :)

– Lehet, hogy még mindig annak a gyereknek a beteges fantáziáját szolgálom, aki a csínytettek ötletforrása volt a környéken, de az is lehet, az isteni hatalom illúzióját szolgálom, amint megteremtett világhelyzetek fölött rosszallóan csóválhatom a fejem, embereket gyúrhatok, szituációkba sodorhatom őket, jól elbánhatok velük, némelyeket veszni hagyhatok, hisz ez a sors, mások számára pedig kegyelmezek és menekülési útvonalat szántok. És közben elvárom, hogy szórakoztassanak. Persze, lehet, hogy ártatlanul csak keresem az összefüggéseket és a flow-állapotot, mert ettől a tűrhetőbb verzióm életre kel. Bármi is az igazság, az írás által kinyújtózkodik a lelkem.


Erdélyben élsz, Brassóban. Ez korlátoz valamelyest írói munkásságodban?

– Az írás magányos tevékenység, egy lakatlan szigeten is lehet remekműveket létrehozni, sőt, tehát semmiképpen sem korlátoz. Viszont ha éppen írós előadásokról, könyves rendezvényekről vagy találkozókról van szó, akkor ezt mindig nagy lemaradásként élem meg.


Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?


– Még a tavaly elkezdtem egy történetet, amiben egy párhuzamos világnak meggyűlt a baja azzal, ahogyan a közösségi médiát használjuk. Egy picit darkosabb, mint az Alkonyőrzők, és mondanám, hogy ilyen vagy olyan sci-fi lesz, de hát egyelőre ez a történet is eléggé lóg a levegőben, már ami a szigorú besorolását illeti; én írás közben ezzel nem foglalkozom.

2016. november 21., hétfő

Sren Tilesh: Helló, mi?

18+

Megdöccensz, haver, itt kurvaisten, hogy megdöccensz! – hát ki a tököm ne kapna röhögőgörcsöt, egy alakon, akinek lerohadt az orra?! Szürke húscafatok lógnak ki a vaskos kötés alól a visszapillantóban. Meg takony, arról el ne feledkezzünk már, az is kidugja, csigabiga, gyereki, vehehhehe!

Mit tom’ én már, mit álmodtam. Vezettem hazafelé kukksötétben, szólt a zene – na, mit, zene?! Valami zaj. Valami túlfűtött picsa hitte azt magáról, hogy kurvára énekesnő. Ó-óhh, úúúh-OÁÁÚúhhjeejeee, jeee, béjbe-béjbe – hogy tolná fel magának a jópofinak hitt fonetikus „angolját” szárazon, baszd meg, merthogy a végeredmény leginkább párzó szuka vinnyogásához hasonlított, akit épp piszkosul megcsinálnak hátulról.

Több éjjeles műszakon voltam túl, és rohadtul nem vigasztalt, hogy majd most lesz egy vasárnapom. Sokra megyek vele, mikor a nap első felét átalszom, a másikat meg zombimód tántorogva vészelem át – mire felébrednék, már hétfő, mehetek megint dolgozni.
Dolgozni, hova is? Gyár, külterület, kamionok, beérkeztetés, lokáció és egyéb imponáló műrizsa, hagyjuk is ezt a részét! Ha az igazat akarod: konténerek, pinceszag, patkányok, sötétség. Reflektorok hidegkékje meg ostorlámpák narancssárgája vág az esti vagy a hajnali párába, idővel mindegy, melyikbe, mind a kettő fekete, mint az ördög seggelyuka.
Tizenkettő-huszonnégy, huszonnégy-negyvennyolc, tököm se tudja már, egy idő után nemkicsit folyik össze, meg különben is, mindig van miért cserélnünk a kollégákkal, aztán meg nem tudod, milyen nap van, de azt se, milyen napszak – állandóan fáradt vagy, állandóan sötétben jössz, mész. Helló, mi?

Aztán haluk és álmok maszatolják a szélvédőt hazafelé. Az üveget, amelyre másodpercenként fagy rá a nyári szélvédőmosó, amit még nem volt időd lecserélni télire.

Álmok… és röhögés.

Mert bohóc vagyok. El nem hinnéd rólam, de van humorom. Mondjuk ritkán szólok be, de akkor olyat, hogy a többiek vinnyognak a röhögéstől. Néha velem röhögnek, néha rajtam. Hol érdekel? Tán nem egy röhögnivaló bohóc mindenki? TE is az vagy, baszd meg. Na, mindegy, ebből csak azt akarom kihozni, hogy képes vagyok a szélvédőre kent halukon is röhögni. Érted, mikor már totál kivagy, az olyan, mintha be lennél baszva. Módosult tudatállapot. Mondták a rádióban.

Volt múltkor az az összetömörödött, nyirkos doksikupac az egyik raklap-ketrec sarkába gyűrve. Büdös volt, puha és hideg, mint egy szarrá ázott patkánydög. Kihúztam onnan, beleolvastam – reflexből, mert hátha a Beszállító Szent Papírja, érted, hivatalból mindent el kell olvasnom. De akkor már gecire kivoltam. Lehetett hajnali három körül, sokadik éjszaka, azt se tudtam, hogyan hívnak, és a betűk, hát a betűk mintha felfolytak volna az ujjaimba, érted?

Zsibbadt a kezem – kint mindig hideg van. Fájt a lábam – az acélbetkós bakancs mindig odabasz. Az orrom hegyét már nem is éreztem. Le fog fagyni, gondoltam. Majd azt mondom, begfáztab, tyerekek, aztán megnyomom az orrom, és dudálni fog, szőttem tovább a gondolatot, és idétlenül vihogtam közben. Próbáltam olvasni, kerestem a beszállító ismerős számkódját, de szitált a köd, összefolyt a szemem előtt a sok kriksz-kraksz, végül valami elementáris dühtől hajtva nagy ívben eldobtam a paksamétát – leszarom, hol köt ki, a lámpák narancs fényén túl, a szemetes konténerek közelében mindig dolgoznak a patkányok, majd azt mondom, nem találtam.

Ahogy eldobtam, a betűk mintha valami kondenzcsíkot húztak volna a vastagra ázott paksamétától az ujjaimig. Fura látványokat kreálhat ám a köd. Optikai illúzió. Mondták a rádióban. És bizseregtek az ujjaim. Biztos a betűktől feszültek. Na ja, a hideg is fura dolgokat csinál, és ez kurvára nem illúzió.

Leszedtük a pótot, aztán bementem, és elkezdtem leolvasni a motyót a csipogóval. Aztán hajtás-pajtás a gép elé, könyvelgetni. Ott már kezdett kiengedni a kezem, de ahogy vertem a műanyagot, a gombok, izé, a gombokra írt betűk néha színt váltottak az ujjaim nyomán. Pedig ez nem az a hiperszuper ledes, színváltós billentyűzet. Elvigyorodtam. Baromi vicces volt, vágod? Mint a lufik, vagy szappanbuborékok! Érted, ütök egy főmenüt, akkor kék-narancs. Begépelem, hogy „MX BE”, akkor zöld-lila-sárga-piros. Tökre jó volt így bekönyvelni, vihogtam magamban végig. Betti, mondom majd a lekérő csajnak, a színéről felismerem a jelszavadat. Vágod?! Színéről jelszót, haver, ez mekkora, hát komolyan besza-behu, mi?

Mindegy, nem is ezt akartam mondani. Hanemhogy hazafelé a szélvédő. Na, az durva. Szellemképes, vagy mi. Alakok meg lufik kúsznak rajta, kint ködből meg fagyból, bent párából. Ijesztőek lennének, ha nem lennének olyan röhejesek.

De a legszarabb a visszapillantó. Véreres szemű fószert mutat, aki vigyorog. És nagy az orra. Piroskafarkas, mi? Mehehhehh, vuhhúú, piroskafarkas! Mért olyan nagy az orrod, nagymama, mi?! Vehehhehe!
Röhögés, röhögés, a feszített – sőt, felrepedt, mert múltkor felrepedt, mondtam már? – ajkak mögül kivillan a fogsor.

Nem tehetek róla, hogy hegyesek a fogaim! Mikor én kölök voltam, még nem volt divat a fogszabályzó. Hegyesek a szemfogaim, mert kicsit befelé fordultak, ez ilyen volt világéletemben, bazmeg. Még szép is valahol. Szabályos. Most biztos azt hiszed, valami gyöngeőrült vagyok, aki farkasembernek képzeli magát. Hagyjuk is ezt a részét, hagyd a tinipicsáknak! Nem érted, hogy a fogaim mindig ilyenek voltak? Na, ugye! Baromság lenne akkor, ha azt próbálnám beetetni veled, hogy valami alakváltó vagyok, vagy valami más világból való lény, mi? Baromság! Más világból való, mi? Interdimenzionális. Mondták a rádióban.

Baromság. Egyszerűen ahogy idősödsz, pár dolog furává válik, a dögfáradtság miatt sokszorosan. Módosult tudatállapot, ez a neve, mondták – ott, ott, a rádióban.

Az van, hogy öregszek. Mindenki tudja, aki túllép a negyedik ikszen: még a szőrzeted is furán kezd viselkedni. Ha szerencséd van, csak fehér szálak vegyülnek bele. Ha nincs, akkor hullámosodik, sprőd lesz, meg vörösödik a pajesznál.
Színesedik. Mint a betűk. Na és?

Szóval néha homályosan – mondom, néha! – mondom, homályosan! – színes pajesszal, hülyén, de hegyes fogakkal röhögő pofát látok a visszapillantóban… Szemberöhög velem, és integet az ujjaival – helló, mi? –, mindjárt a káposztasaláta mellett. Félre ne érts, a „káposztasaláta”, az nálam a többit jelenti. Szóval minden mást, ami elkenődik a szélvédőn, érted.

De az orrom, az gáz, haver. Az tényleg gáz. Bohócorr. Tuti valami fertőzés, csak még nem volt időm eljutni bőrgyógyra. Állandó éjjeles mellett? Ne viccelj már, meg fogok szakadni a röhögéstől! Állandó éjjelesben hogyan, mikor? Nem bírok nappal felkelni, mert ha felkelek, később nem bírnék visszaaludni. Aztán akkor hogyan csinálnám végig a következő éjszakát, mi?

Leszarom. Csak nyugi, ne idegeskedjél már itten. Mit, hogy patkánydögök? Hát, öreg, mindig vannak. Tudod, gyár, külterület, szemetes konténerek, most mit ismételjem magam?! Mondtam az előbb, nem figyeltél? Hát persze, mert verekednek, aztán összemarják egymást, tényleg sok dögből hiányoznak darabok.

Fáj a lábam is. Igazából már rég műteni kéne. Olyanok a nagylábujjam körmei, mintha ereszcsatorna-darab lenne oda bevarrva. Íves, kemény, mindig az volt. Mindig, nem hiszed? Na, fogd meg! Csak itt a kezemen. Próbáld letörni! Nem bírod, mi? Aztán most képzeld el ugyanezt a lábamon. Ne tudd meg, vazze! Ez kurvaistenfasza, komolyan mondom! Ha rövidre vágom – persze félórás áztatás után –, akkor az a baj. Ha hosszabbra hagyom, akkor az. Begyullad, fáj… mindig fáj – te, hallod, már úgy összeszoktam az örökös fájdalommal…! Súlyos körömlemez-deformáció. Mondták a rádióban. Nem is ez volna a baj. Hanem hogy nőni érzem a lábom, vágod? De hát biztos a köröm, meg az állandó fáradtság, meg az illúziók. Meg hát, az acélbetkós odabasz, beledagad a lábod, ha kell, ha nem. Folyton úgy érzed, kinövöd.

Mit? Hogy holttest egy szemetes konténerben a szomszéd gyárban? Hogy állítólag nevetett, amikor kinyírták? Mit tudom én. Hötyögtek valamit a rádióban. Tudod, nálunk mindig szól a Helyi Szuperadó. Pont leszarom. Meghallom, amit meg kell. Sajnos a többit is – a viszketőpicsa-hangú csajokat, a vajazott hangú fiúcskákat. Öcsém, baszd meg, nincsenek húszévesek, de többet keresnek egy nap a vinnyogásukkal, mint te meg én egész hónapban. Szerinted?!
Beleharapnék valamelyiknek a karjába, ott, ahol összeér a vállával. Marcangolnám a gyönge papiruszbőrt ott, ahol a hajlat egy frissen borotvált, zsenge punci vágatára hasonlít. Istenemre – minden rothadó vigyorú, röhögő istenre mondom, élvezettel hallgatnám az üvöltést. AZ legalább őszinte hang lenne, nem ilyen nyögvecsinált, élvezős ühh-űhmm-oúú-áááúú-béjbe-béjbe.
Bocsesz, marhulok, hisz tudod. Érdes volt? Ne csináld már, csak nem dőlsz be, mint egy apáca a csuha sátorának?

A kötés? Már megint átvérzett? Picsába. Mindjárt lecserélem. Tudod, száraznak tűnt ez a kinövés vagy mi az orromon, és valahogy elhatárolódónak. Tökre vicces volt! Mintha nem is az enyém lenne. Mintha egy ilyen piros dudát húztam volna rá. Nem is éreztem, szóval fogtam egy pengét és… Jéézusfasza, dehogy! Csak megkapargattam. Fele lejött. Te! Nem ám rosszul leszel itt nekem! Semmiség. Nem fáj, és jövő héten tényleg elmegyek bőrgyógyra. Hetyke kis cickói vannak a doktornőnek, az ember legszívesebben beleharapna! De előbb beszólogatnék, vagy tudom is én, megcsikizném, hogy nevessen. Egy ilyen csini orvosnő biztos nem tud röhögni, csak nevetni, finoman, nőiesen. Kíváncsi lennék, milyen, amikor annyira nevet, hogy szinte abba se tudja hagyni. Miért, én a múltkor annyira röhögtem valamin, hogy felrepedt a szám kétoldalt. Mert állandóan ki van száradva a hidegtől. Aztán úgy nézek ki, mint akin húztak egy vigyorcsíkot rúzzsal.

De most megyek, haver, lejárt a munkaidőm. Kerülök egyet még hátra, hátha vannak dögök. Bekukkantok hozzájuk, érted! Helló, mi? Kukucs, drágicáim, ma hányan dobtátok fel a pacskert? Eltüntetem őket a sötétben… Aztán húzok haza.

Talán integetek majd, vigyorogva, lustán billegő ujjakkal – kukucs, csá, csövi, cimbora! – ha kilátok a szélvédőn… ki a lufik mögül. Talán szerencsém lesz, és nem reped fel a szám újra a vigyorgástól. Talán szerencséd lesz, és nem találkozunk holnap hajnalban is. Tudod, holtfáradtan meg minden… néha úgy érzem, nem vagyok beszámítható. Hát helló, öregem, helló, örültem én is! Fú, várjál, várj csak egy kicsit! Eszembe jutott egy vicc…

2016. november 19., szombat

Bacsai Gábor: Azon az éjjelen

A dél-pesti főkapitányság telefonvonalai égtek, a szentlőrinci lakótelepen több megmagyarázhatatlan eltűnést és halálesetet jelentettek be mára virradóan. A kivonuló rendőrök és egészségügyi alkalmazottak értetlenül álltak a történtek előtt, a térfigyelő kamerák pontban éjfélkor kikapcsoltak és nem rögzítettek semmit. Üres, statikus zaj volt a felvételeken. Pánik és kétkedés lopta be magát a kerületben lakók szívébe, mikor megjelentek a fekete ruhás kormányügynökök és kordonnal zárták el az épületsort. A környéken kikérdezett tanúk elmondása alapján nem történt semmi szokatlan. Egy idős hölgy azt nyilatkozta, hogy nála baráti társaság volt, akik későn távoztak, mégsem tapasztaltak semmi rendkívüli dolgot. A történtek után a bejárati kapuk felett megjelentek a fekete színű zászlók, az itt élők némaságba burkolództak és szótlanná váltak. Csak a gyerekek tudták, mi történt valójában, de rájuk nem hallgatott senki. A játszóterek a sötétedés beköszöntével elnéptelenedtek és a kicsik maguktól mentek haza, egy se várta meg szülei hívását. Lefekvés előtt azért imádkoztak, hogy a tegnap átélt szörnyűségek ne ismétlődjenek meg újra.

Esteledett, az éjszakai sötétség fekete lepelként szállt alá a lakótelepi bérházakra és homályba borította a paneldzsungelt. Az ablakokban kigyulladtak a lámpák fényei, és a telepiek behúzódtak otthonaik védelmébe. A családosok begyűjtötték gyerekeiket a házak közt elterülő játszótérről. Üvöltve, sírva jöttek a kicsik, hisz játszani akartak, de szüleik egy mondattal beléjük fojtották a hisztit:
Annyiszor mondtam neked, esténként nem szabad kint maradni ilyen sokáig. Azt akarod, hogy éjben prédára leső lények vigyenek el? A névtelen rémségek erre portyáznak, és olyan magányos kisfiúkat falnak fel estebédre mint ti, hogy feneketlen gyomrukban az idők végéig emésszék őket! Így akarjátok végezni?
Árpi és barátai abbahagyták a játékot, kiesett kezükből a homokozólapát és riadt szemekkel néztek a magából kikelt Apára és Anyára. Csendesen, bűnbánó pillantások közt mentek haza, ettek pár falatot és lefeküdtek aludni. Szüleik furcsállották, hogy még az esti rajzfilmet sem nézik meg, de nem firtatták sokáig a kérdést, mert az egész napos robottól fáradtak voltak.
A játszótéri gyerekek csak forgolódtak a sötétben, nem akart szemükre jönni a megnyugtató álom, a homokozónál hallott rémségek kavarogtak bennük. A szoba sötét zugaiból az általuk ismert és ismeretlen dolgokból összegyúrt rémalakok bukkantak fel és a nevüket suttogták. A félhomály összefolyt a szemük előtt és egy ballonkabátos alak bontakozott ki belőle. Remegni kezdtek a félelemtől mikor elindult feléjük és sikoltva ébredtek fel a hagymázas rémálomból.
Szüleik óvó karjaiba burkolódzva sírtak hajnalig, majd álomba merültek.

Az Ősi Istenek Öreganyja vénségesen vén volt, kontinensről kontinensre járva élte időtlen életét a halandó emberek világában. Egyetlen társa a vándorlásban az éteri entitás, Tindalos volt, aki egy kutyatestbe rejtve védte gazdáját a széltől is.

Kordovitz Micit mindenki ismerte a telepen.
Nem tudta senki megmondani, mióta lakhat itt. Az idősebb generáció még emlékezett rá, ahogy a frászt hozta rájuk kiskorukban, mikor kockás mamuszában mindenféle éji démonokról és egyéb rémségekről hadovált, ha kint maradtak sötétedés után a játszótéren.
Mici néni alapvetően kedves, idős hölgy volt, alacsony, kerek és ráncos, mint egy vén alma. A kézfején csillag alakú májfolt és az orrán lévő bibircsókok miatt joggal hihette mindenki a telep boszorkájának. Ő ennek ellenére barátságos maradt az itt lakókkal, és csak ritkán szólította meg őket, de régi rigolyái – mint a gyerekek ijesztgetése – megmaradtak. Ezt kifejezetten kedvelte.
Élemedett kora dacára minden reggel elment a piacra kenyérért és tejért, az úton elkísérte szénfekete tacskója, Mogyoró, aki megcsaholta azt, aki mellett elhaladtak, de sosem harapott meg senkit.
A mai különleges nap volt az idős hölgy életében, mert vacsoravendégeket várt.
Hála a bolygók és a csillagok együttállásának, éjfélkor megnyílik a kapu és a csillagközi vándorral megérkeznek a hideg űrbe költözött fiai. Ritka alkalom ez, százévente egyszer történt ilyen és nem tartott tovább egy órácskánál. Ennyi idejük jutott egymásra és mint annyiszor, az anyjuknál, Micinél gyűltek össze. Ám ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen, meg kellett tenni a szükséges előkészületeket. Mici néninek be kellett vásárolni, ételt készíteni és a szobát is átrendeznie, hogy fiai kényelmesen elférjenek. Nem egy közülük akkorára nőtt, hogy az egész világot beboríthatná, de ilyen alkalmakkor ők is hétköznapibb külsőben jelentek meg.
A bevásárlással kezdte az előkészületeket. A hozzávalókat már hetekkel ezelőtt megrendelte. A piacon Péter, a hentes, pult alól adta neki a tiltottnak számító emberhúst, belső szerveket és a lélekesszenciát. Feneketlen kerekes kiskocsiját telipakolta és tacskójával az oldalán hazacsoszogott nyolcadik emeleti dél-pesti panellakásába.
Remélte, hogy az ötvenöt négyzetméteren kényelmesen elfér majd a rég nem látott család, a biztonság kedvéért kitakarított és feltöltötte vérrel párásító készülékét. Legkedvesebb gyermeke már kis korában se szerette, ha nevén szólítják, kényes is volt és a vérszagú, sárgára mázolt helyeken érezte jól magát. A fekete gyertyákat és a lecsupaszított kecskefejet – régi ajándék volt ez egy kelta hódolójától – a kredencre tette, és arrébb tolta a tévéjét, majd egy kockás kis abrosszal letakarta, hogy ne marja bele magát a vér a képernyőbe. Felment az ára ezeknek a műszaki cikkeknek mostanában, és csekély nyugdíjából nem futotta volna újra. Ősi kincseit – az atlantiszi ékszereket és a Dzsertől kapott mázas kerámia korsókat – pedig nem akarta zálogba csapni, csakhogy ilyen földi hívságoknak hódoljon.
Miután végzett a nappalival, várta a konyha, és Mogyi hízelgéséből tudta, a kis vakarcs éhes. Sajnos kedvencének még várnia kellet, hogy jusson neki is valami ínycsiklandó finomság. Meghámozta a zöldségeket és feltette a vizet forrni, közben a rádióban az „Önök kérték” szólt, és rég hallott dalok csendültek fel, amit együtt énekelt az előadókkal.
Lejjebb vette a lángot a savanyú krumplileves alatt és beletette a veséket és májakat a húsz literes edénybe, két csepp lélekesszenciával és három evőkanál sóval ízesítette. Gondolt a kis Mogyoróra is, a bőrredőket és a húst felcsíkozta neki, a tacsi pedig farokcsóválva falta az emberi húst és zsírt. A leves rottyant egyet, beletette a tejfölt és takarékra vette a tűzhelyt.
Ezután látott neki a sült elkészítésének. A két combot kicsontozta, borsozta, fokhagymázta és bedörzsölte a maradék esszencia felével, lefedte alumínium fóliával, majd a sütőbe rakta és kétszáz fokra tekerte.
Már csak a bólé volt hátra, amit vodkából, vörösborból és a combcsontokból főzött fel, végül babérlevéllel, szegfűszeggel és három marék barna cukorral ízesítette. A végén mikor elkészült, a megkövült lélekdarabok utolsó morzsáit is beletette, és egy fedővel lefedve az erkélyre rakta hűlni.
Időben elkészült mindennel, és fáradtan pihent meg a fotelben, a sarokba állított tévén pedig a kedvenc csatornájára váltott, figyelemre se méltatva a rajta lévő abroszt. Idő volt, mert kezdődött a kedvenc sorozata, az Összetört szívek, ahol a digó emberfattyak mindig csak civódtak egymással. A mostani unalmas rész volt, Giovanni Fernando Duarte a lányáért pörölt a bíróságon és a sok tárgyalás közepette az eddigi tennivalóktól kimerült idős hölgyet elnyomta az álom.
A sütő berregése riasztotta fel, lehessegette magáról kutyáját és kicsoszogott a konyhába. Elzárta a gázt az ételek alatt és végigkóstolt minden fogást. Elégedetten csettintett nagy, barna nyelvével, és a kutyájával osztotta meg gondolatait.
Kiváló lett, pont, mint régen, a Föld hajnalán. A technika fejlődése sokat segített a főzésben, de az ízek nem változtak az eltelt eonok alatt. Ha egy recept beválik, akkor több ezer év után is megállja a helyét.
Az órára pillantva konstatálta, hat óra, és Mogyorót le kell vinnie sétálni. Összeszedte magát és kutyáját, hogy megkezdjék szokásos körüket a panel körül.
A telep az esti órákban olyan volt, mint lenni szokott.
A közeli játszótérről gyerekek vidám visongása hallatszott, és a többi kutyatulajdonos is lehozta a szűkös falak közül az ebeket, hogy sétáltassák őket és közben pletykáljanak a többiekkel.
Mici néni végignézett az ártatlan, mit sem sejtő birkák tömegén és elmosolyodott. Ma este, pár óra múlva, mindnyájan rosszat fognak álmodni és lesz, aki nem ébred fel többé. Ezeket a modern kor járulékos veszteségnek hívta és az idős hölgynek tetszett ez a megnevezés.
A délben hallott slágert dúdolgatva indultak meg Mogyoróval és ahol elhaladtak, ott az emberek félrehúzódtak. Fél füllel hallotta, hogy mit suttognak a háta mögött:
ott van az a flúgos vénasszony…
ne nézz rá fiam, mert megátkoz!...
Nem érdekelte igazán, boldog volt, hogy végre találkozhat rég nem látott családjával és ezek este megtudják, milyen kis porszemek ők a világban. Ma este megváltozik a telepen lakók élete.
Jobbra kanyarodott a panelek végénél és a kis utcán, amin csak a bringások jártak, a kikopott fűben folyatták útjukat. Mogyoró ezen a rövid szakaszon tudta csak felvenni valódi formáját, azt az anyagtalan éterit, így kiszabadulva a tacskótest fogságából, kinyújtóztattathatta magát.
Vigyázz nyanya! – kiáltotta hátulról egy durva hang, és egy bicikli húzott el Mici mellett, de nem juthatott sokáig, mert a levegőnek szája nőtt és leharapta a felső testét. A megmaradt törzs és lábak egyensúlyukat vesztve zuhantak a földre.
Tisztelned kéne az idősebbeket! – mondta Mici néni azzal belerúgott az emberi roncsba, majd szétnézett, volt e szemtanúja az esetnek, de az Avar köz kihalt volt.
Fejezd be Mogyi, és tüntesd el a nyomokat is! – szólt oda éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt, csontropogás és szörcsögések közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes sikoltással tűnt el a semmiben.
Az apró közjáték után kijutottak a Dobó utcára, és a kutya újra tacskó alakban, elégedett farkcsóválással és tele hassal futkározott az öregasszony körül.
Az átlagosan húsz perces kiruccanás fél órásra nyúlt, de mindent összevetve jót sétáltak. Kiszellőztették magukat, és még Mogyi is jóllakott.

Vigyázz nyanya! – hallotta a modortalan hangot az Avar köz szűknek nevezhető sikátorából.
A kilenc éves Ödönke az ablakhoz lopódzott és bánatosan nézte a távoli játszóteret, ahol ő is játszhatna a többiekkel, ha nem lenne szobafogságban. Tekintete megakadt a sikátorban fekvő, félbeharapott testen és a mellette álló izzó szemű öregasszonyon. Döbbenetére Mici néni volt az…!
Fejezd be Mogyi és tüntesd el a nyomokat is! – szólt éteri kutyájának, aki csak az alkalomra várt, csontropogás és szörcsögések közepette falta be a maradékot. A bicikli fémes sikoltással tűnt el a semmiben.
A kisfiú ordítva rohant szüleihez és könnyes szemmel mesélte el a látottakat, de nem hittek neki. A képtelen történet hallatán még egy hét szobafogságot róttak ki a szegény gyermekre.
Alkalmi börtönébe visszatérvén lekuporodott a sarokba és messziről kerülte az ablakot. Próbálta elterelni gondolatait, de minduntalan csak az imént látottakon járt az esze.
Pár órával később, amikor már megnyugodott, feltápászkodott. Bekapcsolta számítógépét, hogy igazának bizonyítékot keressen.

A lift akadozva ért fel velük a nyolcadikra, és már a bejárat előtt lehetett érezni a sült hús szagát. Az ínycsiklandóan jó illat átjárta a szintet, a szellőzőn keresztül pedig a házat is. A kellő mennyiségű fokhagyma elnyomta az emberhús szagát, és a lakók csak azt érezték, hogy valaki nagyon finomat süt-főz a házban.
Mire visszaértek a panellakásba, a nagy fazék bólé eléggé kihűlt, hogy a hűtőbe lehessen tenni. Ivott egy kupicával a szomszédtól kapott szilvapálinkából, és elköltötte szegényes vacsoráját. Barna kenyérrel itatta fel a combok után visszamaradt zsírt, és mikor eltelt vele, ismét kutya-rágta fotelébe csüccsent. Az esti híradóra kapcsolt, mert szerette látni a gyermekei által okozott zűrzavart, ami néha feltűnt a médiában. Árvizek, tornádók, és egy eltűnt kutatócsoport az Antarktiszon. Ez mind a fiai hatása volt a Földre, és az érkezésüket készítette elő.
A tévé monoton búgása és a belőle áradó fény ismét álomba ringatta a vén boszorkányt. A beállított vekker csörgésére ébredt fel fél órával éjfél előtt. A tacsit sietősen lelökte magáról, amire Mogyi morcosan nézett rá.
Ne haragudj szívem, de tudod, mindjárt jönnek a fiúk! – Erre a kutya megenyhült, és leheveredett patchwork mintás lepedőjére, amit még évekkel korábban csinált neki a gazdája.
Mici rendbe szedte magát és felöltötte szokásos, káosz mintás ruháját, amit még az egyik fiától kapott időtlen időkkel ezelőtt. Kicsiny nappalijában félretolta a bútorokat, kihajtotta a nagy étkező asztalt és viaszkos vászon terítővel fedte be. Az ételt ezüsttálcán tálalta, és a már hideg bólét az aszal közepére tette. Mikor mindent megfelelőnek talált, beindította a vérrel feltöltött párásítót. Nemsokára émelyítő sós szag terjengett a lakásban, ami a frissensültek illatával keveredve bódítóvá vált. Töltött egy pohárral magának a bóléból, és a hideg ital kellemesen lezsibbasztotta.
A régi, díszes faragásokkal borított ingaóra éjfélre váltott, és a dél-pesti nyolcadik emeleti lakás közepén fehér ragyogás közepette meghasadt a tér-idő szövedéke. Amorf lények nyújtogatták frissen sarjadó végtagjaikat az új világba és testet öltöttek.
Az ősöreg boszorkány lelkét melegség árasztotta el, gyermekei megérkeztek, végre újra együtt volt a család.
Gyermekei távoztával kimerülten, de mégis boldogan dőlt le.
Alvása zavartalan volt és fél hatkor menetrendszerűen felébredt. Álmos arccal tette fel a kávét főni és a kotyogós kávéfőző mérges köhögéssel adta ki magából tartalmát. A fekete ital gőzölögve várta Mici nénit a hajnali órában. Félálomban kevergette, szórakozottságában még egy kanállal több cukrot is tett bele. Jó volt látni fiait és beszélgetni velük, hogy mennyit nőttek és mire jutottak legutóbbi találkozásuk óta. Győzködték, tartson velük lakhelyükre, a hideg űrbe, de anyjuk nem állt kötélnek.
Túl sötét és unalmas lenne ott az életem – mondta nekik. Szeretett a Földön élni, a kapzsi és önző emberek világába rejtve.
Fiai kalandjai hiába voltak izgalmasok és érdekesek, mégsem hozták lázba az idős asszonyt.
Kérges szívébe inkább szomorúság költözött, hogy megint száz hosszú évet kell várnia az újabb találkozásig. Tudta, ez az élet rendje. A gyerekek kirepülnek a családi fészekből, és csak néhanapján látogatják meg szüleiket. Látta, hogy megy ez az embereknél…
Magányosan élnek, és élményeiket, bújukat és bajukat egy-egy szomszédon kívül csak házi kedvenceikkel oszthatják meg. Mikor pedig kitelik az idejük, gyermekeik gondterhelt arccal gyűlnek oda, és azon keseregnek, miért nem töltöttek több időt velük…
Merengéséből Mogyi zökkentette ki, a kis tacskó farka verni kezdte a lábát. Mici néni kedvesen nézett a kutyájára.
Látod, megint csak ketten maradtunk – mondta szomorúan, és sóhajában a világ összes fájdalma benne volt.
Éhes vagy, bogaram? – kérdezte a tacsitól. A fekete kutya apró vakkantást hallatott, és két lábra állva pitizett.
Mindjárt keresek neked valamit, pár finom falatot biztos hagytak a fiúk.

2016. november 18., péntek

Bányai D. Ilona interjú - 2016. november



Most jelent meg a Gold Book Kiadónál a Boszorkánykör című regényed. Mesélj róla!
– A műfaja szerint történelmi kalandregény, Mátyás királyunk idejéből. A főbb szereplői lányok, asszonyok, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a nőolvasókkal is megszerettessük a történelmi regényeket, de hiszem, hogy a férfiak is érdekesnek találják majd. Nálam nincsenek hősök, páncélos lovagok, nagy csaták, van viszont ármány, titok, összeesküvés, kicsi misztika, boszorkányok és kincskeresők. A történetben egyszerű falusiak, parasztlányok és –asszonyok élete keresztezi a történelemkönyvekből ismert főúri családok, Szapolyaiak és Perényiek útját, megmutatva, hogy a legnagyobb nemesi családok és hatalmas birtokok sorsát is befolyásolhatja néhány egyszerű nő és férfi.

Az olvasóközönség hol találkozhat veled a közeljövőben?
– Sajnos, különféle szerencsétlen körülmények összejátszása miatt a budapesti könyvbemutatót tavaszra kellett halasztani, de legalább akkorra talán kijön a második könyvem is. Nagyon szeretnék Miskolcon tartani a Boszorkánykörrel egy könyvbemutatót, de konkrét időpontja még nincs. Hónapokkal ezelőtt szó volt egy kazincbarcikai közönségtalálkozóról, ez talán megvalósul még az idén, ha a szervezők is úgy gondolják.

Nagy váltás volt a novellák után regényt írni?
– Nekem igen! Sokáig vívódtam, gondolkoztam, hogy belevágjak-e. A novellák szinte írják magukat, néha a szándékaimtól függetlenül, sőt azok ellenére is. A regényíráshoz sokkal több összpontosítás, összeszedettség és persze kitartás kell, amiről nemigen tudtam, megvan-e bennem. Aztán elkezdtem, de még írás közben is voltak szünetek, hosszabb-rövidebb kihagyások, nehezen sikerült „felvenni a fordulatot” . A most születő regényemmel már kicsit könnyebb dolgom van.



Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy író leszel?
– Én még most sem vagyok biztos benne, hogy író vagyok vagy leszek. Én csak, mióta az eszemet tudom, a mesék bűvöletében éltem. Sokszor elmondtam már, hogy óvodás koromban nálunk az Egri csillagok volt az esti mese. Olvasni még nem tudtam, de imádtam a könyvtárat. Megszállott olvasóként az írást mindig valami kivételes, misztikus dolognak tartottam. Meglett fejjel, egy barátom hosszas rábeszélése után írtam az első novellámat, és én lepődtem meg a legjobban, amikor kiderült, hogy tetszik az olvasóknak. Utána már könnyebben születtek a történetek.

Kik a kedvenc alkotóid, mennyire hatottak rád az írói stílusod kialakulásában?
– Én elsősorban mesélőnek érzem magam, így természetesen Jókai volt rám nagy hatással, még tizenéves koromban. Akkoriban válogatás nélkül olvastam a világirodalom nagyjait is, azt hiszem, mindenkitől „ragadt rám” valami. Nagyon sok jó írót mondhatnék, de nincs hely itt felsorolni valamennyit. Akit feltétlenül megemlítenék még, az Rejtő Jenő. Tudom, hogy nem „trendi” és sokan értéktelen ponyvának tekintik, de a kalandokon túl az ő „meséi”, az egy-két odavetett szóval tökéletesen jellemzett figurái és a humora egyedülálló, sokadszor olvasva is szórakoztató.

Milyen volt, amikor először megjelent egy írásod? Hosszú volt az út odáig?
– Az első novellámat több hónapos unszolás után írtam. Senkinek se mertem megmutatni, így feltettem a karcolat.hu oldalára, ahol jó kritikákat kaptam, és meglepődtek, amikor megtudták, hogy ez az első írásom. A második már nem mindenkinek tetszett. A harmadikat egy történelmi novella pályázatra írtam, a határidő lejárta előtti napon, Fűben, fában… volt a címe. Ez rögtön meg is jelent a Sár, vér, levendula című antológiában. Utána már bátrabban ragadtam tollat, azaz billentyűt.


Az írásaid közül melyekre vagy a legbüszkébb?
– Az eddigi, számomra legkedvesebb A bolond című novellám, amely a Történelmiregény-írók Társaságának 2014 évi, Sorsok és évszázadok című antológiájában jelent meg, e-könyv formájában. Ennek a megírását az első perctől az utolsóig élveztem, és az olvasóktól is remek visszajelzéseket kaptam róla. Ez, illetve az egész antológia hangos könyv feldolgozásban meghallgatható a You Tube-on. Remélem, egyszer majd nyomtatásban is láthatom valahol.

Két évvel ezelőtt mit gondoltál, hol tartasz két év múlva az íróskodásban, bejöttek a számításaid?
– Ezelőtt két évvel már elkezdtem írni a most megjelent regényemet, de elég nagy falatnak tűnt. Amikor 2015 nyarán befejeztem, fogalmam sem volt még, mi lesz vele. Láttam-hallottam író ismerőseimtől, barátaimtól, mennyire nehéz kiadót találni. Álmomban sem mertem volna remélni, hogy mostanra már a kezembe foghatom a kész könyvemet. Persze, ez nagyrészt a szerencsén is múlott.

Mit írsz most, mik a közeljövőbeli terveid?

– A most félig kész regényem tulajdonképpen a Boszorkánykör folytatása. A szereplők további életéről szól, ami nagyot változott az előző rész befejezése óta. Ahogy a Boszorkánykör utószavában ígértem az olvasóknak, ebben már maga Mátyás király is szerepet kap. Erről sokat nem szeretnék mondani, majd talán tavasszal kiderül. Nem lettem hűtlen a novellaíráshoz sem, napokon belül kapható lesz a Történemiregény-írók Társaságának idei, karácsonyi antológiája, Mítoszok és legendák címmel, amiben a Pro libertate című novellám olvasható, tizennégy remek író műveivel együtt. Amellett nem mondtam le az eredeti utamról sem, időnként késztetést érzek arra, hogy valami mindennapi történetet írjak, olyan novellákat, amelyek itt és most történnek körülöttünk, veled, velem, a szomszéddal vagy a sarki fűszeressel. Mert ez az élet.

2016. november 8., kedd

Smilezolika: Letargia

Vergődő pilláim függönyén keresztül kirajzolódnak a számok, melyek agyam csüggedt neuronjait ismét fájdalmas görcsbe rántják össze. Hat, kettőspont harminc. Életem során több mint kétezer-kétszáz alkalommal fordult már elő, de máig képtelen vagyok megszokni.
Lefuttatom a szokásos algoritmust és reménykedem. Mindig reménykedem, de csak ritkán vagyok vele előrébb. Húsvét lenne? Kicsi az esélye. Netán pünkösd? Az sem. Szabadságon vagyok? Ugyan.
Akkor ez egy átlagos, kibaszott hétfő reggel.
Méltánytalan.
Semmi szükség nem volt rá.
Mentálisan máris süllyedni kezdek, és pillanatokon belül eljutok odáig, hogy ha lehet, inkább meghalnék. Meggyőződésem szerint a halálban az a legjobb, hogy ez az időpont nem lesz többé zavaró. Kivéve persze, ha pokolra jutok, mivel ott nyilvánvalóan mindig hétfő reggel van.
Évtizedek óta főnixmadárként vergődöm ebben a rettenetes körforgásban. A hetet hamvaimból indítom, majd fájdalmas újjászületés után innen haladok lassan a szombat este felé, amikor is a leggyönyörűbbek a tollaim. Végigcsillogom bennük a jelentősebb kocsmákat, majd vasárnap estére ismét elérem a totális depressziót. Nem sokkal később szerencsére elpusztulok, de ennek nem sokáig örülhetek, mivel rövidesen ismét eljön a hat óra harminc perc.
Csak úgy, mint most. Szipogok kicsit, majd rendkívül boldogtalanul elhagyom takaróm puha ölelését. A vécére tartok. Koloncnak érzem magam a saját nyakamon. Nyomorultul ürítem szomorú hólyagom tartalmát. Nem volt benne semmi öröm. Hol van ez a szombat éjszakai vizeléshez képest, amikor barátaim legnagyobb örömére a híd korlátjáról végig tudtam hugyozni egy komplett uszályt?
Mérges vagyok a saját fajtámra.
Verjük itt a mellünket egyedülálló intelligenciánkra, tudományos és műszaki területeken elért hallatlan áttöréseinkre, miközben nem tettünk egyebet, mint a nagy fejlődésben feltaláltuk a hétfő reggelt. És persze a hét néhány további lehetetlen időpontját. Ebben valóban egyedülállóak vagyunk. Mert ugye képtelenség, hogy mondjuk egy farkasfalka vadászatot tervezzen szerda délutánra, pusztán azért mert a szerdát ítélik a legalkalmasabbnak egy szarvas felkoncolására. Hol érdekli az Etnát kitörés közben, hogy hó közepe van, vagy fizetésnap. És persze Ausztrália partjainál is viszonylag ritkán marad el cápatámadás csak azért, mert vasárnap van. Mellesleg ha lenne rá mód, az összeset hétfő reggelre tenném, hiszen oda pont illenének. A nap már úgyis szarul indult, nyugodtan harapják csak le a lábamat. Sokszor legszívesebben magam tenném meg.
Ahogy múlik felettem az idő, egyre inkább megvilágosodom. Amennyiben az egyedfejlődés általunk képviselt szintjén olyan fogalmakkal kell együtt élnünk, mint a hétfő reggel, úgy bátran kijelenthetjük, hogy az evolúció működésének eddigi kizárólagos célja a bosszantás volt.
Kitántorgok a konyhába, majd teljesen összefüggéstelenül kenek magamnak egy szendvicset.
Persze megint odaégettem a pirítóst. Nem baj, hangulati elemnek jó lesz, úgysem érzem az ízét, mivel a nyelvemet a kávéval az előbb már megégettem. Meggyőződés nélkül elnyammogom a reggelit, majd a fürdőszoba felé veszem az irányt.
Belebámulok a tükörbe, ahonnan maga a megtestesült letargia néz rám vissza. Elkapom a tekintetem. Ez rettenetes.
A fogkefe bágyadtan nyikorog, ahogy húzom-vonom a számban. Leszedek némi borostát a képemről, közben persze legalább három helyen megvágom magam.
Felitatom a vért és azon gondolkozom, vajon egy artériát mennyire lehet nehéz átvágni egy eldobható borotvával? Vélhetően eléggé, mivel egyik reklámban sem erőltetik.
Az öltözés nehezen megy. Belekínlódom magam a szokásos hétfői gatyámba, majd következik az atlétatrikó, meg a rövid ujjú ing.
Legalább meleg van odakint. Mondjuk ez így van már egy ideje, tehát érdemben ennek sem tudok örülni.
Rövidesen elkészülök.
Bevágom magam mögött az ajtót, majd megvető pillantással illetem a nyájasan integető, boldog szomszédot.
Rohadjon meg! Könnyű neki, nyugdíjas. Én ezt meg sem érem. Addigra bőven elpusztulok a munkahelyi monotonitásban. Legalábbis bízom benne.
Kilépek az utcára. Busz persze sehol. Ezek szerint ma sem üt el. Átvágok az úttesten, majd végiggyalogolok a stégen. Eloldozom a hidroplánt és miközben indítom a hajtóművet, bosszankodva gondolok a napi rutinra. Megint egy félórás úttal kezdek. Repülhetek Honoluluba, holott gyűlölöm a nagyvárost. Ott a hétfői menetrendnek megfelelően ismét a fedélzetre lép egy falka becsípett, randalírozó egyetemista picsa, akiket vihetek át Molokaira, mivel elkényeztetett seggüknek csak a Kepuhi beach fehér homokja elég puha. Szokás szerint végigüvöltik az utat és pontosan annyi pezsgőt szuszakolnak belém, mint amennyit ők is megittak. Ennek eredményeként leszállásnál alig találom el a Csendes-óceánt. Csoda, hogy még nem bontottam le a jelentősebb korallzátonyokat bohóchalastul, búvárostul.
A kikötéssel már nem is próbálkozom. A szakmában egyedülálló módon vasmacskával dolgozom.
Így viszont kénytelenek vagyunk partra úszni. Tehát mindenki bedobja a ruháit egy erre a célra rendszeresített műanyag hordóba és irány a part.
Ott aztán persze elszabadul a pokol. A vízhatlan hordóból előkerül a hifi, valamint a maradék pezsgő. Érdekes módon ruhák valahogy sosem. Fürdés, tánc, további üvöltözés, majd hálálkodás a jófej pilóta bácsinak ezért a - szerintük - tökéletes trópusi programért.
Egész Hawaiin nincs annyi farok, amennyi ehhez a munkához elég lenne.
Gyűlölöm a hétfőt.

Ennél már csak a keddi motoros túravezetést utálom jobban a lávatavakhoz. Az maga a pokol.

2016. november 7., hétfő

Megjelent a 111. Lidércfény - 2016. szeptember-október


Megjelent a 2016. szeptember-októberi AKF - X. évf. 9-10. szám
A mai napon megjelent a 111., 2016 szeptember-októberi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – X. évfolyam 9-10. szám.
Tartalom:
Brekking Nyúsz:
– Hadifogoly-emlékek – Országút Társulat pályázat3.
– A szavak hatalma – SpiritArt pályázat
Könyvmoly – röviden ajánljuk:
– 1956 – Kezében szabadság
– Galaktikabolt – Arkagyij és Borisz Sztrugackij: Hazatérés
– Galaktikabolt – Joe Haldeman: Örök szabadság
– Agave – John Scalzi – A lázadás hangjai
– Agave – John Scalzi – Vének történetei és más írások
– Agave – Ted Chiang – Érkezés
– Delta Vision – Orson Scott Card: Fhérgek
– Delta Vision – Cam Rogers: Quantum Break - Zéró állapot
– Delta Vision – Jay Bonansinga: The Walking Dead - Invázió
Könyvajánló:
Joe Abercrombie: Half a King, avagy Az Uralkodó /Kapitány/
Joe Abercrombie: Half the World, avagy A Harcos /Kapitány/
Eric Muldoom: Codric /Kapitány/
Beszámoló:
Októberi vasárnap, avagy: vad vasárnap, képregényezés Budapesten, október 16-án /HomoErgaster/
Szépirodalom:
Emlékek /angyalka146/
Csend... /Emilly Palton/
Hervadó virágok /zsolti_tolla/
Idegen a konyhában I. /lacika/
Idegen a konyhában II. /lacika/
A jövő útjai:
Enit balladája /kosakati/
Szemetes /JohhnySilver/
Fantasy:
Jegenye Brúnó, a vámpírvadász /Craz/
Az Őzbak /B.J. Schmudla/
Horror:
A gazdaasszony /JohhnySilver/
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával:
Alantas vágy /Bartos Zsuzsa/
Versek:
Az útnak élve /edwardhooper/
Angyalszép arcod /bel corma/
Fejtől fejig /kisjankó/
Fák alatt /Kolumbán Jenő/
Horizont alján /Tordai Gábor/
Monológ /Alkony/
Csónakok kettesben /macika/
Lebegünk /macika/
Kudarcba fulladva /Norberto/
Vándorének /Seth/
A Remény rabja /atesz990/
1956 /edwardhooper/
Köd /macika/
Jenő őszi síránkozása /Kolumbán Jenő/
Húsomból adhatok /Placebo/
Külvilág:
Lehetséges-e a lehetetlen a sci-fi-ben /Jimmy Cartwright/
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat X. évfolyamának 9-10. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/pap…/lidercfeny_akf_20160910.pdf
Legkisebb felbontűsú, e-book olvasókon használható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/pa…/lidercfeny_akf_20160910s.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!