Google+ Followers

2017. március 4., szombat

Macskás pályázat

Közhírré tétetik, hogy a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház kihirdeti a következő novellapályázatát, melynek címe: Macskás.


Nevezési díj: nincs.


Feltételek:

1. Feltétlenül szándékodban álljon írni egy novellát.
2. Ami hozzávetőlegesen minimum 6666 és maximum 16666 karaktert tartalmazhat (szóközzel együtt).
3. A novella kizárólag csak fantasy, sci-fi, vagy egyéb lehet. Esetleg valami más ezen kívül.
4. Pályázhatnak: Magyarországon és jelenlegi határainkon túl élő magyar nyelven alkotó írók, kizárólag saját maguk által írt, magyar nyelvű novellákkal.
5. A beküldött novellának kapcsolódnia kell a pályázat címéhez (Macskás). A hogyant a szervezőbizottság az írók fantáziájára bízza. Mindenesetre legalább egy darab macska szerepeljen benne, különben az elkövető felnégyeltetik, mocsárba dobattatik, és gyíkká változtatik!

Beküldési határidő: 2017. július 02. éjfél.

A novellákat a craz@freemail.hu címre lehet beküldeni, word formátumban. A csatolt file tartalmazza a szerző nevét és a mű címét!

- - - -

Díjazás:

Az első három helyezett novella nyomtatott megjelenést kap, emellett felkerül a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház könyvtártermének egyik, külön e célból portalanított polcára.
A szervezőbizottság fenntartja a jogot, hogy kellő számú és minőségű novella beérkezése után különféle különdíjakat is kitaláljon.
Emellett bárki csatlakozhat szponzornak, újabb díjak felajánlására.


Vigyázat, aki nem megfelelő nyelvi szintű művet küld be, annak egy ügyeletes bosszorgány éjszaka összekócolja a haját, vagy eltünteti egy fél pár zokniját, vagy kiissza a sört a hűtőjéből, vagy miket is szoktak csinálni azok a bosszorgányok! Ha a bosszorgány nem érne rá, sárkányt, csíkos morcsákot vagy próbagoblint küldünk.


Beérkezett novellák:

1. Jávori István: Macskasors
2. Ariana T. Dianis: A Macska-kő varázsa
3. Ariana T. Dianis: Pehelyke
4. 

2017. február 16., csütörtök

Hertelendy Anna: Az utolsó kikötő


Veríték ízű, langyos sör csorog a számba, felhígítva a nyáltól csomósan összetapadó hamburgert. Nyelvemmel kipiszkálom a húsdarabokat a fogam közül, és két rágás meg nyelés között körbetekintek. Beállva is meg tudom állapítani: ez a legócskább buli, amin valaha is megfordultam. Idegenek röhögnek körülöttem, és néha hátba vágnak jópofának szánt gesztusként, de én nem foglalkozom senkivel, csak birkózom a kajámmal.
A nappaliban egy tinédzser srác narkóért árulja a testét. Senkinek nem jut eszébe, hogy hazazavarja. A gazdag pubik incselkednek vele, és kinevetik. Belemarkolnak a golyójába, és perverz élvezet ül az arcukra, amikor a fiú szeme összeszűkül a fájdalomtól.

**

Régóta jártam az országot, kikötőről kikötőre. Ez volt a munkám; a jó öreg Nikonommal megörökítettem a tengerek és a városok ölelkezését, a halászhajókat, az őket árnyékként követő tengeri madarakat, a düledező viskókat a parton. Ám sosem találtam meg azt, ami kiemelhetett volna a hozzám hasonló művészek sorából. Űzött a siker utáni vágy, modern Odüsszeusznak képzeltem magam, valahányszor kiszemeltem egy új úti célt.
Az az év azonban sorsfordítóvá vált számomra. És az egész világ számára is. Végigsöpört rajtunk a válság, mint egy szökőár, és én február környékén egy olyan ponton találtam magam, aminél lejjebb már nem csúszhattam. Sem a visszautasított fotóim, sem pedig az egyre fogyó pénztartalékom nem szembesített olyan kiválóan nyomorult helyzetemmel, mint az, amikor céltalanul kóboroltam a városban, és már nem találtam semmit, amit szívesen lencsevégre kapnék. Semmi komolyra nem vágytam, csak valamire, amivel otthon elszórakozok a gép előtt, egy bögre kakaó társaságában.
Abban az évben, mintha a természet is hátat fordított volna nekünk; szokatlanul kemény tél köszöntött ránk, a lábam átfagyott, a hideg szél a kabátom alatt fickándozott. A lakbért kifizettem, de a gyomrom korgott. Percekig néztem sóvárogva egy hamburgeres kínálatát, de tudtam, ha most engedek a csábításnak, annak később meglesz a böjtje.
Korábban láttam egy lányt. Az a fajta szépség volt, aki első ránézésre nem tűnik ki a fagyott város szürkeségéből, de ha belepillantasz a keresőbe, az optika lángra gyúl a kezedben. Az exponálás pillanatában ő mindaz, amire vágytál. A lány először nem vett észre. Forró teát szürcsölt egy utcai árus előtt, és a pohárból felszálló gőzt az arca körül bearanyozta egy kandeláber derengő fénye. Éppen lenyomni készültem a gombot, amikor a nő tekintete megállapodott rajtam. A gyönyörű arc egyszeriben megtelt bosszúsággal, és apró ráncok gyűltek mandulavágású szeme köré. Egész valója rosszindulatot sugárzott. Amilyen szerencsétlen voltam, még feljelent, és akkoriban nemhogy ügyvédre, még vacsorára sem igen telt. Csalódottan odébb álltam.
Az objektívvel bajlódtam, amikor rájöttem, hogy eltévedtem. Hidegtől elgémberedett ujjakkal dörgöltem a lencsét, és próbáltam gyorsan átvágni az ismeretlen, nyomasztóan szűk utcácskán, aminek az egyik oldalán magas házak sora húzódott, a másik oldalon széles kanális nyújtózkodott. A víz felszínén köd gomolygott, eltakarva előlem a túlsó partot. Pontosan emlékszem, azon a sarkon, ahol befordultam, a piacnak kellett volna állnia. Tanácstalanul nézelődtem, szaporázva lépteimet, ám különös módon a kanyargó macskaköves útnak nem akart vége szakadni.
Ekkor láttam meg a koldust.
Egy hínárral borított rozoga móló tövében ücsörgött, arccal a víz felé fordulva. Ócska bádogbögrét rázott. Az aprópénz csörömpölése túl hangosnak hatott a csöndben. Bal kezével foszlott kötélvéget szorongatott, amelynek végét egy viharvert tutajhoz erősítették. Rossz előérzetem támadt, de nem akadt senki, aki útba igazíthatott volna, így megszólítottam.
– Üdv, öreg, meg tudná mondani, hogy találok el a piachoz?
A férfi nem válaszolt, csak rám emelte üres tekintetét, és elnézett a fejem felett. Szemét kékes hályog, arcát borosta borította, szája félkegyelmű vigyorra húzódott. Sárga, nikotinfoltos fogak sorakoztak szájában. Rázta a bögrét, az apró csörömpölt, talán nem is hallotta, amit kérdeztem.
– Hamarosan… – vihogta.
– Szegény nyomorult… – Aztán rám tört a felismerés. Itt a téma. Lám, létezik még nálam is szerencsétlenebb ember a földön. Felemeltem a fényképezőgépet. Felcsattant a gépvázban a tükör, villant a vaku, a fény lenyomatot hagyott a mikrocsipen, a blende zárult, én pedig leeresztettem a viharvert Nikont. Az öreg, ha lehet fokozni, még bárgyúbban meredt a végtelenbe, és csak rázta-rázta az átkozott bögréjét.

**

Az ócska, lepukkant külvárosi romhalmazt, amibe bezsúfolódtunk, az ismeretlen arcok körülöttem úgy feltankolták piával meg fűvel (meg isten tudja még mi minden szarral), hogy hetekig is kihúzhatták itt anélkül, hogy kidugnák az orrukat.
Idegenek.
Ízlelgetem a szót. Addig mondogatom magamban, amíg teljesen elveszíti minden értelmét, csupán hét betű marad belőle, amik vad táncot lejtenek a hasistól szerencsétlenül vergődő tekintetem előtt. Végül az agyoncsócsált hamburger csomós maradékának ízétől felkavarodik a gyomrom, de nincs erőm lábra állni, hogy elvánszorogjak a retyóig. Hármat bukfencezik a kaja meg a sör, küzdve, melyik törjön előbb a felszínre. Holtverseny. Aztán újabb hányásroham. Szédülök, levegő után kapkodok. Először fel sem tűnik: hanyatt fekszem a töredezett padlón. Próbálom kideríteni, a szúrásnak a hátamban van-e köze az egyre nehezebb légzéshez. A testem széthullik, a darabjai nem kapcsolódnak egymáshoz többé. A karom sem ott fáj, ahol lennie kellene, és a lábam meg mintha a hasamból nőtt volna ki.
A vécébe lógó fejjel, felmart torokkal, a saját hányásomban tocsogva eszembe jutnak gyermekkorom unalmas, nevetséges felvilágosító filmjei, ahol elszökött kamaszokat csábított a sablonosan ábrázolt cukrosbácsi drogtanyákra, és megismertette a kölyköket a kábítószer és züllött élet esztelen mámorával. Mi a „felvilágosulás” helyett inkább a vetítőszoba sötétjében a csajok mellét taperoltuk.

**

Izgultam, amikor meghallgatásra hívtak. Tetszett nekik „A koldus” című fotóm. Sőt, a kurátorok egyenesen rajongtak érte. Az előlegből, amit átutaltak, egy évre elegendő lakbérre futotta volna. Elhatároztam, hogy kiélvezek minden egyes drachmát. Ám most, hogy végre lett pénzem, hiányérzet gyötört. És bűntudat. Mindent megkaptam. A modellem meg talán már halott. Kemény telünk volt, mostanra valószínűleg kihűlt és meghalt a parton, miközben a bögréjét rázogatta.
Emberek, akik alig egy hónapja a nevem sem tudták, most mosolyogtak rám, és gratuláltak. A képeimről beszélgettek. Idegenek invitáltak idegen helyekre, és kézről-kézre adtak, mint a krónikást, aki megénekelte számukra egy sosem ismert világ tragikus nyomorát. Egy nincstelen ember reményét némi apróra, amiből talán ennivalót vehetett volna… vagy egy meleg takarót.

**

Meztelennek érzem magam, egy torz újszülöttnek, aki az első lélegzetvételéért küzd, és elbukni látszik a harcban. Megállás nélkül ömlik a gyomromból a hányadék és a vér, az orromon visszafolyik, és a meg-megnyíló gégém szabadon engedi a tüdőmbe az okádékot.

**

Riadtan összerezzentem a tenyerek ütemes zajára. A taps nekem szólt. Sokadik kiállítás. Nem tudtam melyik városban lehetünk, de még azt sem, milyen hónapot írtunk éppen. Pezsgő, sznobok, kokain. És fényképek. Az én fényképeim. A díszhelyen „A koldus” portréja függeszkedett. A kétdimenziós férfi éppen olyan vaksin tekintett az őt fényárba öltöztető műterem reflektoraiba, mint hónapokkal korábban eredetije a vaku fényébe. Valamire vár… csörgeti a bögrében az aprót, várja a jussát. Elfordulok, rá sem bírok nézni. Mert az én zsebemben immár nem aprópénz csörgött.
Partira rángattak. Nem ellenkeztem. Körülöttem az arcok mind idegennek tűntek, pedig az elmúlt fél évben szinte minden lépésemet követték. Hiénák, potyázók és számítók. Mind hamis, sehol egy igaz lélek. Ócska minimál zene monoton ritmusa szűrődött a hangfalakból, minden félhomályosnak és titokzatosnak látszott. Valahol megcsörrent a bögre… nem, csak a jégkocka a pohár alján. Kezdtem úgy érezni, hogy megőrülök. Legurítottam az első vodkát, és vártam a tompa zsibbadtságot, aztán utána küldtem még hármat, mert nem éreztem semmit. Egy Sophia nevű lány az ölembe ült. De lehet, hogy Soliasnak hívták… aztán táncoltunk. Sose szerettem a technót. A tudatom foszlányossá vált, a valóságot egyre inkább benyomások sorozataként éltem át, és egyre magatehetetlenebbé váltam.
Autóba ültünk. A szelepek úgy csörömpöltek, mint egy ócska pléhbögre alján az aprópénz. A hűvös levegőtől egy kicsit kitisztult a fejem. A külvárosban kocsikáztunk. Sophia – vagy talán Solias – a hátsó ülésen a petyhüdt farkamat markolászta, és csalódottan mérgelődött. Hangosan vihognom kellett, mert a cigimről a hamu a fejére hullott. Valamiért viccesnek találtam.
A srác, aki a kocsit vezette, egy lepukkant kéró előtt parkolt le. Betámolyogtunk. Vágni lehetett a dzsanga-füstöt. Hasis cigit nyomtak a kezembe, meg egy újabb pohár vodkát. Az asztalon gyorséttermes hamburgerek gőzölögtek. Farkaséhség tört rám.

**

Tudom, meg kellene fordulni, mert megfulladok. Az izmaim azonban az akaratomtól függetlenül mozognak, az agyam nem a megfelelő utasításokat adja, az elmémet elönti a pánik, és egy pillanatra pontosan látom magam kívülről, ahogy szánalmasan vergődök a kövön. Aztán elszáll a tiszta pillanat, és rettegve, néma sikollyal az ajkamon süllyedek az öntudatlanságba.
A narkós hímringyó fölém hajol.
– Öreg, jól szétcseszted magad… – közli, és az oldalamra fordít, hogy levegőhöz jussak.
– Kurva életbe, azt hittem, nekem harangoztak… – nyögöm, felmart torkoktól rekedten. A kölyök ülő helyzetbe segít. Azt hiszem, ennél mélyebbre nem süllyedhetek.
Kitámolygok a házból. A srác még valamit utánam kiált, de nem hallom, nem is érdekel. Az éjszakai égbolton úgy hunyorognak a csillagok, mint megannyi, hályogtól kéklő, szemrehányó szempár. Hazafelé botorkálok. Úgy érzem, valami a nyomomba szegődött azon az estén, amikor lekaptam a koldust. Fizetnem kell a képért.
Visz a lábam, nem is figyelem, hogy merre. Köd gomolyog a bokám körül, megérzem a víz szagát. Csak akkor állok meg egy móló szélénél, amikor brunyálnom kell. Felhúzom a sliccem, épp indulnék tovább, de észreveszek egy alakot a kanális szélén ringatózó tutaj mellett. Közelebb somfordálok, igyekszem tartani a fókuszt, de a narkó dübörög a véremben, és el-elhomályosul a látásom.
– Maga az… – suttogom erőtlenül. – Hát megtalált. Tartozom magának. – Térdre rogyok.
– Pontosan két érmével – közöli, és csontos kezével felém nyújtja a bögréjét. – Ez a fizetségem.

2017. február 5., vasárnap

Craz: A nappap

A falu főterére vezető úton latyakossá vált az előző nap leesett hó, számos láb taposta sárba. Csatlakozott hozzájuk nyolc pata is, amikor a várúr és kísérője a házak közé ért. A délutáni nap alacsonyan ült a környező háztetők felett, már a horizont felé közeledett.
– Mindenki ott lesz? – A kérdés türelmetlenségről árulkodott.
– Kívánságod szerint, úrnőm – felelte halkan a nemes az egyenes háttal lovagló lánynak, a Napisten harcos-varázslójának.
Bár a hőmérséklet fagypont felé közeledett, a lány nem fázott, istene iránti elhivatottságát mi sem mutatta jobban, mint lenge öltözete – a varázslói ranglétra ezen fokán nem okozott gondot a hideg. Lovaglócsizmája felett vékony, áttetsző selyemnadrág takarta bőrét és egy hosszú, éjszín köpeny. Az általvetőt csak a hátára szíjazott kardja tartotta kordában, időnként a várúr látta kivillanni a lány tetoválásait, amikor a hidegen szuszogó menetszél játékosan fellebbentette a fekete ruhadarab két szárnyát.
A környék kihaltnak tűnt, mintha csak híre ment volna, ork rablók közelegnek. Egyetlen lelket sem lehetett látni, csak egy girhes macska téblábolt egy rozoga kerítés mellett – addig, amíg az egyik léc a fejére esett, utána eliszkolt.
A főtéren felsorakozott a falu apraja-nagyja, a lord zsoldosai erről időben gondoskodtak. Elég volt néha felemelniük a hangjukat, a túlnyomó részt parasztokból álló lakosság elhelyezkedett a nem túl tágas területen. Tudták, mi következik – mint minden évben ezen a napon.
Elől sorakoztak a fiatal lányok, ki-ki saját vérmérséklete szerint várakozva a közelgő eseményre. Egyesek lelkesedését a hideg levegő is hűtötte, melybe lélegzetük párája rövid életű, ámde ismétlődő légköri jelenséget hasított. Egy a sorba orvul belopakodó lányzombi ezen bizony azonnal lebukott volna. Mellesleg a kiválasztáson is csekély eséllyel indul.

A lányok irigykedve figyelték a nappapot. Akadt, aki kecses alakját szerette volna sajátjának – ő kövér volt. Akadt, aki gazdag, bár annál inkább lengébb öltözékét tudta volna magán – e helyett a vacak gönc helyett, aminek jobb ujján takargatni kell a szakadást.
De legtöbben azt irigyelték, hogy nemesekkel lovagol, hogy semmi gondja, hogy neki másnap tutira nem kell krumplit kapálni, padlót sikálni, kimosni a dédi barnacsíkos alsóit, vagy szaladni a részeg szomszéd elől, ha sötétedés után összefutnak vele hazafelé.
A nappap ellenben a lányokat irigyelte. Nem nyomja a vállukat világméretű vészhelyzet megoldásának problémája.

A legtöbb lány tudta, délceg királyfira fehér lovon hiába vár. Pláne, hogy nagy az ország, a legközelebbi kóbor királyfi is bazi messze. A várúr is egy alternatíva – persze nem örökre, csak egy alkalomra. Nézzük a jó oldalát, talán csurran-cseppen valami.
És ha nem lettek kiválasztva, még mindig jöhet a kóbor. Királyfi, gróf, középnemes, de legalább valami fess kereskedő vagy vándor – csak vigye őket messzire.
De ha akadt is ilyen idetévedt jóképű dalia, az legtöbbször csak kihasználta a rózsaszín ködöt; a nagy utazás is befejeződött még az Óperencián innen, egy szénakazalban, egy hangulatos erdei tisztáson, vagy csak úgy sebtiben egy fának dőlve.

A várúr rendszeresen igényt tartott az első éjszaka intézményének gyakorlására. Nem volt szexuálisan nagy étkű, ellenben a szomszéd falu urával, aki már másként állt a dologhoz. Folyton-folyvást újabb és újabb kiskapukat kutatott fel, hogyan lehetne az adott populáció keretei közt maximalizálni a darabszámot. Tavaly például felfogadott egy vándor kirurgust, aki pecsétes papírral tudta neki igazolni, hogy húsz lány a kedvező időjárási viszonyoknak köszönhetően visszanyerte a szüzességét, így újra elvihetők egy éjszakára. Az pedig, hogy az a bizonyos pecsét viaszból van avagy a tegnap esti vacsorából, ilyenkor csak részletkérdés.

Mivel a kiválasztás családi programnak számított, pár percen belül hat férjet rúgtak bokán, mert túl sokáig bámulta a nappapot – még jó, hogy nem kezdett el nyáladzani is ez az istenekverése! Egy esetben kisebb mozgolódás támadt, mert az asszony nem találta el elsőre a bokát.
A nappap lassan sétált a sor előtt, s míg ránézésre úgy tűnt, a lányokat méricskéli, létrehozott egy keresővarázst. Tudta, most is ketten lesznek, akiket megjelölt az Éjisten. Az egyiket rögtön meg is találta – a földet bámulva várakozott, próbált mindjobban beleolvadni a tömegbe. A másik viszont nem volt a felsorakozottak között, de még a téren sem.
A lány a várúrhoz lépett, közölte vele, ki az egyik, majd nyeregbe pattant, de nem indult útnak. Két karját kitárva lehunyt szemmel szavakat mormolt, hívóigéket. Kisvártatva válasz érkezett, két vijjogás a magasból. A nappap egy-egy csuklójára egy-egy sólyom ereszkedett. Csendben ültek, mintha csak figyelnének valamire, majd egyszerre rugaszkodtak neki és szálltak el egyirányba. A harcos-varázsló arra fordította paripáját és elvágtatott. Tíz perc múlva tért vissza a második lánnyal, aki nem tűnt boldognak a nyergen átvetve.

A kastélyhoz már jóval sötétedés után érkeztek. A fáklyákkal kivilágított kapunál négy őr állt, akik szótlanul végezték dolgukat. Látták a két lányt, tudták, kik ők, de csak csendben bezárták a dupla rácsot, amikor mindenki áthaladt.
A díszterem dísztelen volt, bár a várúr nem is tervezett nagy hacacárét. Azért egy közös vacsora a nevezetes esemény előtt még belefért a költségvetésbe. A húszszemélyes rönkfa asztalnak az egyik vége állt megterítve, melyen tekintélyes mennyiségű étel feküdt – négyüknek több, mint elég.
A két lány megilletődötten ült a magas támlájú, faragott székeken a várúrral és a nappappal szemben. Illetve a vörös hajú lány szemében – akit sólymokkal kellett levadászni – még pislákolt a dac, de kezdett beletörődni a megváltozhatatlanba. Első lépésként belemarkolt egy tál gyümölcsbe, amit nem ismert. Egyrészt fennállt a lehetőség, hátha mérgező, és ez megold mindent. Másrészt, ha már nincs visszaút, legalább kiélvezi a járulékos dolgokat, minél többet kihozva a helyzetből – amit nemsoká még egy marék aprószemű gyümölcs jelentett, mivel nagyon ízlett neki.
A nappap sejtelmes mosollyal figyelte, ahogy szemben vele a vöröske csak úgy tömi magába a nyúlbogyót, ami ezen a vidéken különlegességnek számított. Egy messzi trópusi szigetről származott, ahol alacsony bokrokon termett, és az őslakosság afrodiziákumként használta. Ugyanis a népi megfigyelés bebizonyította, hogy a nyulak, akik bezabálják, utána éjjel-nappal csak bagzani akarnak. Mindenesetre a dolog az őslakosokon is működött. Számos szem elfogyasztása után szexeltek egy jót, és utána a nyúlpörköltet is megkívánták.
Igaz, egy híres utazó szerint – aki először hozott magával északra egy hajórakománnyi nyúlbogyót – a szigetre érkező férfiaknak amúgy is megjön a kedve a hosszú út után a szerelmi játékok gyakorlására a buja bennszülött lányok társaságában. Pláne, ha összehasonlítják őket az otthoni, északi hölgyismerőseikkel, például a feleségeikkel, akik mellett mindig elfogja őket a vágy, hogy messzi, titokzatos tájakat fedezzenek fel. Lehetőleg mihamarabbi indulással. De ez egyetemes jelenség, ugyanis bármelyik ismert világon is nézzük, a nagy földrajzi felfedezők mögött mindig áll egy inspiráló asszony. Vagy anyós.
Csendben eszegettek. A várúr bekanalazott egy egész majomagyvelőt, a harcospap egy fél grillcsirkével harcolt, az első kiválasztott csak csipegetett a tányérokból, olyan ételeket, amit ismert, míg a vörös ugyanezt tette a számára ismeretlenekkel, csak nagyobb adagokban – gondolta, éjszaka úgy is ledolgozza a kalóriákat.

A vacsora után a nappap saját kézzel kevert egy-egy italt a lányoknak, akik meg is itták. A szemük először csillogni kezdett tőle – mintha apró szikrák gyúltak volna benne, villódzva kis ideig –, majd elhomályosult.
Belépett négy őr, és karon fogva kikísérte a két lányt, akik szófogadóan mentek, mintha nem is tudnák, hol vannak. Akkor már nem is tudták.
– Hát akkor kezdődjék a véres szertartás! – kacsintott a Napisten földi helytartója a várúrra, aki homlokát ráncolta.
– Ez feltétlen szükséges? – kérdezte, kicsit reménykedve.
– Vannak más tájak vagy világok, ahol már nincsenek véres áldozatok, de itt másképp nem működik. – A harcos-varázsló felállt az asztaltól.
– Történjék hát, aminek meg kell történnie! – érkezett az utasítás.

A nappap felkészült a rituáléra. Tudta, mi múlik rajta, de azzal is tisztában volt, nem először mutat be áldozatot istenének, és mind sikeresnek bizonyult.
A tágas pincehelyiség terméskő falán szabályos közökként fáklyák égtek. Ez is a külsőségekhez tartozott. A két lány már a belsőségekhez.
Vallástörténeti előtanulmányai során olvasott több száz éves részletes leírásokat, melyek anatómiai pontosságú illusztrációkat is tartalmaztak. Akkoriban más volt a gyakorlat, a rituálé csúcspontját az áldozatok szívének kivágása jelentette. Szerencsére azóta ez kedvező irányban módosult. Manapság a különféle aktusok során, amit a Napisten tiszteletére mutatnak be, az áldozatként közreműködő emberek túlélik azt. Csak állatokat ölnek meg a szertartások folyamán. Legtöbbször háziállatokat, ugyanis egy-egy kecske, birka, ló vagy macska könnyebben beszerezhető, mint egy tigris, elefánt, sárkány vagy csíkos morcsák. Némely öregek mondják, hanyatlik a birodalom. Hülyeség. És különben is, ez a mostani, évente ismétlődő szertartás sokkal szórakoztatóbb, mint egy tigris lemészárlása – merengett a nappap, majd az áldozati oltár elé lépett.
A két lány meztelenül feküdt hanyatt a hófehér, egy tömbből kifaragott kövön – ami több száz éve használatban lehetett, mivel a díszítése túlnyomó részt véres pillanatokat bemutató faragványokból állt –, megfelelően rögzítve ahhoz. No nem, mintha ekkora mennyiségű ködfűoldat elfogyasztása után el tudnának szaladni, de a béklyók biztosították a könnyebb lebonyolítást. A szíjak fixen tartották a vállat, a derekat és a bokát, de a kéz szabadon mozoghatott. A vörös hajú lány jobb oldalt éppen az ujjait forgatta lassan a szeme előtt. A nappap jól ismerte a szer hatását, tudta a lány mit érezhet és láthat.
Beszélik, valakinek egyszer – aki a kelleténél több ködfüvet fogyasztott – egy vigyorgó, csillogó szőrű, fura hengeres testalkatú guanakó (a láma távoli rokona) is megjelent. De ez csak amolyan városi legendának számított a Napisten Varázslói Tudományok Egyetemének komor falai között. Mindenesetre a szertáros az egyetem ködfűkészletét az utolsó szálig nyilvántartotta. Persze ez nem jelentette, hogy a bulizni vágyó papnövendékek azt ne tudnák más forrásból beszerezni.
A nappap tudta, a szertartás során nagy jelentősége van a különféle koreográfiák pontos betartásán kívül a harmóniának is, így – csak, hogy ne lógjon ki a sorból – ő is levetette maradék ruháit, és anyaszült meztelenül állt az istene és az oltáron fekvő két feláldozandó szűz elé. Azzal a különbséggel persze, hogy egy újszülöttet nem borítanak ilyen tetoválások. Homlokán egy stilizált Napszimbólum, arcán a Beavatottak Fényárnyéka, hátán a Tűzsárkány, hasán a Két Szolgáló és a fenekén egy halálfejes éjszakai pillangó – de hát ugye mindenki volt ifjú és meggondolatlan.
Elérkezett az idő, így előhívta a Két Szolgálót. Bőrén a tetovált sárkányok előbb megremegtek, majd lassan fodrozódni és mozogni kezdtek, végül úgy helyezkedtek, hogy elérjék a köldöke alá ágyazott rubinokat. Ekkor kiléptek a két dimenzió fogságából, anyagiasultak, és rátekeredtek a nappap kinyújtott karjaira.
A harcos varázsló letérdelt az oltár elé, a lányok közé, kezével végigsimított  combjuk belső felén, majd kimondta a varázsszavakat, és útjára engedte a két sárkányt.
A sárkányok összhangban mozogtak, lassan kígyóztak felfelé a két lány lábán, hasán, majd elérték a mellek domborulatait, ahol megkezdték isteni küldetésüket.
Az elkövetkezendők során a lányok lélegzete felgyorsult, majd a varázsszavak és a ködfű együttes hatására érzékeik kiélesedtek. Ahogy a sárkányok a bőrükkel érintkeztek, egy konkrét képet keltettek a tudatukban, napfelkelte előtti hajnali rétet. Amint közeledtek az egyre hangosabban sóhajtozó lányok öle felé, annál jobban érződött a réten a felkelő hajnal ígérete.
Ütemesen mozogtak, tökéletes összhangban. A hajnali réten az első napsugár akkor tört át, amikor a nappap azt gondolta magában mosolyogva, a sárkányok útját testközelből figyelve: Nocsak, ti meg mibe ütöttétek az orrotokat!

A lány a kastély tornyában állt a várúr mellett, és a felkelő napkorongot tanulmányozta. Amikor istene átlépte a horizontot, csendesen megszólalt.
– A Napisten elfogadta az áldozatot, ismét szembeszáll az Éjistennel. Így a világ nem hanyatlik örök sötétségbe, mert mától újra hosszabbodnak a nappalok.
– Köszönöm, úrnőm! Megtisztelsz jelenléteddel a holnapi ünnepségen?
– Persze, jövök, de most pihenésre van szükségem. – Rám fér néhány ital a kedvenc kocsmámban – gondolta, miközben belépett a mellette felfénylő térkapun.

– Nehéz nap? – kérdezte a Próbagoblin tulaja a pult mögül. Néha ő is beállt a forgalmasabb estéken vagy akkor, ha egy ismerőst személyesen akart kiszolgálni.
– Á, csak egy kisebb világot mentettem meg az örök sötétségtől – forgatta szemét a kérdezett.
– Akkor ez a ház ajándéka – kacsintott Nyakonöntő, és a lány elé rakott egy zöld élőhalott koktélt.
– Ó, köszönöm! – mosolyodott ő el az ital láttán. – A kedvencem.
– Holnapután várunk a Szolgáltatóház belső megbeszélésére!
– Rendben, ott leszek! – A nappap kezében a pohárral a nagyteremben nyüzsgő vendégek felé fordult. De most nem lányokat keresett.

2017. január 28., szombat

Szél Zsolt: Frankcsapda

Egyenletes, halk zümmögésre ébredt. Szemhéja pánikszerűen pattant fel. Lenyomott egy gombot, majd gyorsan körbehordozta tekintetét a sötét fülkében, rutinszerűen pásztázva a műszerek alig megvilágított kijelzői fölött. Csak akkor lazult el újra, amikor másodszor is megbizonyosodott róla, hogy semmi nem változott az utóbbi negyedórában.
– Ismét elaludtam – nyugtázta fennhangon. Megrettent. Nem, mintha lett volna bárki is a hajón, aki hallhatná szavait, de tudta jól, odakint az űrben lapul a vadász, ugrásra készen.
„Legalább három, technikával és legénységgel túlzsúfolt felderítőhajó kutat utánam ebben a pillanatban – gondolta. – Bár igazából az ilyen horderejű ügyeknél öt hajóból áll a szabványos vadászegység…”
Ő pedig a préda! Ez kevésbé zavarta, hisz kora ifjúsága óta „csatározott” a hatóságokkal. Régi csempészcsaládból származik. Generációk óta a vérükben van a repülés. Kiképzése vetekszik a legelitebb alakulatokéval. Kemény tanítója, könyörtelen apja mellett a nagybetűs élet volt. A PAPA minden alkalmat kihasznált, hogy hatalmas pofonokkal vagy egyéb kínzásokkal büntesse a legkisebb hibáért is. Szemében Frank sosem látta a szeretetnek még csak a szikráját sem. Pedig hogy vágyott rá. Vagy egy elismerő szóra… Érezni, hogy büszke rá a vén róka. De nem. Ez az ajtó mindvégig zárva maradt előtte. Még akkor is, amikor az öreg a saját életét dobta el, hogy ő megmenekülhessen.
A halálod pillanatában is csak szemrehányás volt a tekintetedben, apám! Egyébként is feleslegesen áldoztad fel magad, hisz elkaptak. Nem tudtam meglépni. Kővé dermesztett a tudat, hogy még az utolsó pillanataidban is csalódtál bennem. De később megszöktem! Az ítélethirdetés után. Gályarabságra ítéltek az átkozottak! Hát nem, inkább meghalok! Még az is jobb a gályánál!
Gondolatmenetét az ismételten felcsendülő halk zümmögés szakította félbe. Gyorsan lenyomta a gombot, és elvégezte a rutinellenőrzést a műszerfalon. Ilyenkor, ha éber volt, idegesítően hatott rá a tizenöt percenként megszólaló vekker, de néha szükségesnek mutatkozott az ébresztés. A múltkor is elaludt, elaludtak. Ebből lett a tragédia…
A bírósági tárgyalás előre megrendezett komédia volt. Akárcsak az utolsó fuvar, a tökéletes csapda. Még a „hamis papírok” is hamisítva voltak. A hadügy minden elképzelhetőt mozgósított, hogy őt – az apjával együtt – gályára küldhessék. Ez csak félig sikerült, hisz az öreg csempész ekkor már messze járt. A gyors orvosi intervenció ellenére sem tudták megmenteni az agyát.
Aznap kettejüket ítélték gályára. Társa egy igen szemrevaló, gömbölyded, mégis izmos testtel megáldott nő, macskaléptű és hajlékony. Egy arcizma sem rezdült, amikor felolvasták az ítéletet. „Pedig micsoda pazarlás. Kár érte. Most érhetett a harmincas évei közepére. A legszebb női kor” – gondolta Frank. Érezte, ahogy a hormonok elárasztják testét, még a kegyetlen ítélet árnyékában is.
Valamikor kiskorában, egy múzeumban látott néhány kétdimenziós filmet, állítólag a huszadik századból. Az egyikben a főhőst gályára küldték, evezni a végkimerülésig. Akkor mosolygott a filmen, nem sejtve, hogy neki is hasonló sors jut majd. És mégsem.
Körülbelül száz évvel Frank születése előtt fejlesztették ki az első teljesen automata, önállóan operáló csillagközi csatahajókat. Az elképzelés jó volt, a kivitelezés is, de a terv mégsem vált be. A legmodernebb számítógépekkel és haditechnikával felszerelt hajók egymás után vesztek el. Kétévnyi hibaelemző kutatás után kristályosodott ki: a tökéletesen dolgozó számítógépek túl logikusak. A hadviseléshez és a megfelelő hadicsel kidolgozásához hiányzik belőlük az ember absztrakt gondolkodásmódja. Ekkor született az első gálya. Egy önkéntes pilóta agyát kiemelték testéből, majd mesterséges táptalajra helyezve összekötötték az űrhajó fedélzeti komputerével és minden érzékelőjével. Ha úgy tetszik, mechanikus testet kapott. Egyetlen hibája a folyamatnak, hogy visszafordíthatatlan. Ezért néhány megszállott önkéntest leszámítva, nem akadt legénység az új járművekhez. Az uralkodó ekkor módosította a törvényt, miszerint visszaeső gazemberek – főleg ha jó pilóták – a száműzetés helyett hadrendbe állíthatók az új Kiborg gépeken. Ezzel módosult a gályarabság fogalma.
Halk zümmögésre ébredt. Riadt gombnyomás, ellenőrzés. Nincs változás. Mióta is? Három hete. Vagy több? Ki tudja. Megnézhetné a fedélzeti naplót, de már nem vezeti. Minek? Amióta ebben a ködben bujkál, minden mindegy. Itt túl nagy az elektromágneses interferencia ahhoz, hogy a letapogató szenzorok megtalálják. Tökéletes búvóhely.
Kezdetben még találomra kilőttek rá néhány rakétát, de aztán az is abbamaradt. Úgy látszik, rájöttek, hogy eltalálhatják, és akkor meghal. De NEKIK élve kell. Különben feleslegessé válna az egész hercehurca.
Kinézett a jobboldali kis ablakon. Szürkeség, más semmi. Se csillagok, se űr, csak a lélekvesztőjét körbeölelő csillagközi por. Meg a köd, amely lassan a lelkét is belepi. A várakozás, a semmittevés és a feszültség kikezdték idegrendszerét. Jó lenne tudni, hol vannak az üldözői, de akkor sem venné észre őket, ha közvetlenül mellette húznának el.
Aktív letapogatást nem mert alkalmazni, hisz elárulhatná a keresősugár. A hajó létfenntartó rendszerének működését is a minimumra csökkentette. Csak semmi árulkodó kisugárzás. Interferencia ide vagy oda…
Egyenletes halk zümmögés, gombnyomás, műszerfal, magány. Egyszeriben nagyon hiányzott neki Esther. Lágy hangja, durva modora, az illata, kíváncsi szeme és a folyamatosan követelődző teste… az a csillapíthatatlanul éhes test…
A tárgyaláson látta meg először, és többé nem tudta levenni róla a szemét. Akarta. Nagyon. Az életénél is jobban. Az ítélethirdetés után együtt szállították őket a végrehajtás helyszínére. A kis rabszállító rakétán a pilótán és rajtuk kívül csak két felfegyverzett őr tartózkodott. Frank szinte megigézetten bámulta a nőt. Leplezetlenül. Ő pedig visszabámult. Pimaszul. Egyszer, még mielőtt a fegyőrök bármelyike is reagálni tudott volna, Esther két kézzel megragadta rabruhája elejét, és egyetlen mozdulattal feltépte. Kibuggyantak kerek mellei. Talpra ugrott:
– Gyere! Még egyszer szeretnék érezni magamban férfit, mielőtt átalakulok! – kiáltotta.
Erre Frank is felugrott, és kinyújtott karral indult felé. A nő egy váratlan mozdulattal ellökte magától – egyenesen az egyik tanácstalanul álló őrre –, majd gyors fordulattal altájon rúgta a másikat. Miután a rabkísérő fájdalmában megrogyott és félig megfordult, az amazon megbilincselt karjai hátulról a nyaka köré tekeredtek. Közben Frank is magához tért. Gyorsabban ocsúdott fel bagzási mámorából, mint a meglepett foglár. Kihasználva a lökés lendületét, orrnyergen vágta ellenfelét, akinek az arcát pillanatok alatt elöntötte a vér. Még egy kétkezest mért a gyomorszájára, majd a fegyvertáska felé nyúlt. Sugárpisztoly villant, egy ellenféllel kevesebb. Célba vette a másik férfit, de nem lőtt, mert a szerencsétlen élettelenül csüngött Esther bilincsének ölelésében. A pilóta észre sem vette, mikor szenderült jobblétre. Szabadok voltak. Ő, a kiváló pilóta, és mellette a legjobb – valamint legszexisebb – navigátor. Megindult a hajsza. A rabszállító nem rendelkezett semmi extrával. Lassú volt, rövid hatótávolságú, álcázó berendezés nélkül.
Halk zümmögésre ébredt. Idegesség és rutinteendők. Hol is tartott gondolatban, mielőtt elnyomta az álom? A szabadság első pillanatai…
Amikor letértek a megadott pályáról, a rendszer automatikusan riasztotta az illetékeseket. Holdárnyékba kerülve besodródtak egy hajótemető roncsai közé. Lekapcsoltak mindent és lapultak, míg üldözőik elhúztak mellettük. Később szeretkeztek. Majd megint… és ismét. Ki tudja hányszor a kétnapi várakozás alatt. Orrvérzésig…
Két nap múlva már feltételezhető volt, hogy sokkal távolabb keresik őket, így rövid tanácskozás után útra keltek. Kihasználva Frank kapcsolatait, hamar lecserélték gyanús járművüket egy fürge, némi komforttal ellátott csillagközi hajóra.
Esther egyik ismerősétől – súlyos anyagi juttatások árán – szereztek egyet a legmodernebb álcázó berendezések közül. Úgy érezték, minden az övék…
Egyenletes, halk zümmögés. Gombnyomás…
Mégis megtaláltak bennünket. Alig három hét leforgása alatt – morfondírozott. – Túl magabiztosak voltunk. Nem is vettük észre a jöttüket, éppen egy aktus fáradalmait pihentük ki. A nő oly édesen aludt a mellkasomon. Elszundíthattam. Az átkozottak viszont biztosra mentek. Ismerték az álcázó működési frekvenciáját. Esther ügyfele árulhatta el. Az én kapcsolataim tudják, aki beszél, az halál fia. Előbb vagy utóbb. Inkább előbb! Meg is érdemli a ribanc, hogy elkapták! Csak ne hiányozna annyira…
Eltűnődött még azon, hogyan sikerült ismét olajra lépnie. Aktiválta a hajó önmegsemmisítő rendszerét, és bezárkózott a budira. A rohamosztag gyorsan elhagyta a fedélzetet, de a járművet vontatósugár alá vették.
Miután előbújt, leállította a visszaszámlálást, egy jól sikerült lövéssel függetlenítette magát a csatahajótól és a gázra lépett.
Hamarosan útjába került a „köd”. Azóta itt dekkol. Mióta is? Három hete? Vagy több? Lényegtelen.
Halk zümmögésre ébredt. Csak lassan, nehezen tért magához. Egész testét valami furcsa zsibbadás fogta el, mintha egy függőleges alagútban zuhanna lefelé. Hangokat hallott. Belülről.
– Kész. Felfuttathatod az utolsó rendszert is.
– Már folyamatban van.
– Akkor ideje lelépnünk. Jobb, ha minden technikus a hajón kívülre kerül, mielőtt az új pilóta teljesen felébred. Nemsokára őt is csatarendbe állíthatjuk.

Frank elméje tisztulni kezdett. Szájában valami idegen, fémes ízt érzett. A csillagok végtelenét pásztázta, fülében pedig a pulzárok és a tér elektromágneses háttérzaja duruzsolt lágyan…

2017. január 21., szombat

Vihartáncos: Masquerade – Démontangó

Alig hallható, bukdácsoló a dallam. Botladozik az ujj a billentyűkön. Nem megy ez. Nehéz. Régen volt. Gondolata másutt jár. Mélázik. Tükörképe is mereng vele együtt.
Biztosan ezt szeretnéd?
Igen. Meg kell őt találnom.
Furcsa, mások hagynák ott, ahol van.
Én nem vagyok „mások”.
Tudom. Akkor hát… felkészültél?
Nem…
Helyes.

Langyos ködbe burkolózik a táj. A vastag pára lustán mozdul. Nehezen fedi fel azt, amire rátelepedett.
Valruva meztelen lába körül fodrozódik a köd és a pernye, akárha ördögi dzsinnek kergetőznének. Kísérője méltóságteljesen lépked mellette. A lány nem tudja, hogyan került ide. Arra sem emlékszik, mi okból. Megsimogatja az aranyló bundájú vezetőjét.
Itt valaha élet volt. Vidámság, játék, nevetés. És zene.
Utóbbi most is van. Távolról, alig-alig hallhatóan megüti a fülét egy-egy dallamsor.
Végiglépked a megperzselt füvön. Karja egy lendítésével széjjelebb foszlatja a felhőt. Súlyosabb a látvány, mint amit hitt. Gyomra görcsbe rándul.
Ezt teszi a rettegés” hallja a lényzet gondolatát.
A lány tovább megy. Követi az égett nyomokat. Hosszú haja aranylón felcsillan, térdig érő, egyszerű szatén ruhája égszínkék, szemével harmonizáló. Lassan lépked, nyugodtan, de elszoruló szívvel szemléli a környezetet. Itt valaha másképp égett a tűz. Melegítően, vért forralóan. S nem pusztítóan.
Az egyre erősödő zenét követve egy pub-hoz jut. Egy percig sem csodálkozik, hogy ez az épület viszonylag épen megmaradt.
Kísérő állata, aki eddig meghatározhatatlanul párduc és farkas egyvelegét mutatta formailag, kétkedő-kérdőn rátekint, majd sárgarigó képében a vállára röppen.
Valruva belép, lassan sétálva kiválaszt egy üresnek tetsző asztalt a fal mellett. Mellkasában érzi a dobot, a húros hangszerek földöntúli dallamot játszanak, kíméletlenül sikolt a duda.
Még csak most hangol a varázs.
A sárgarigós jövevényre alig páran hederítenek csak rá.
Az ének se várat magára sokáig. Mély, női, simogatón fenyegető hangon dalra fakad, majd táncra is perdül egy füstös-fekete, groteszkül gyönyörű lény, kegyetlen gúnykacagása az őrület határát súrolja, s akit megérint, vele együtt röhög fel, párt keres, s járja a pokoli táncot.
Sorra vesznek el a lelkek eme alvilági tangóban, egyre több lilán villanó szempár pillant a kékruhásra, azt lesve, mikor veszejti el magát a törékeny kismadár is.
A lány a sárgarigót a tenyerében tartva, elgondolkozva cirógatja annak tollát, s közben révetegen nézi a másik lényt, karcsú, szertelen játékát, körülötte a halálkeringőt. Egyre többen csatlakoznak, nem hagy nekik más választást a ritmus, a sötéten borzongató érintés és üzenete: tombolj végre! Valruva csakhamar egyedül marad, s bár őt is környékezik a nyúlkáló ujjak, mind addig nem érhetnek hozzá, míg ő így nem dönt.
A madárka megérzi őrzője rezdüléseit. Nem tetszik neki. Aggodalom járja át, elevenen csillanó, fekete szemével kíváncsian figyeli Valruvát.
Amaz rápillant. Jajj, ne!
– Kismadaram, jobb, ha feljebb röppensz. Nem neked való az, ami most fog következni – sóhajt fájdalmasan a lány.
A tetőgerendára rebbenti társát. A rigócska csipog és csivitel, de nem tudja visszatartani, hangja elveszlik az őrült forgatagban, ahogy Valruva egyre beljebb és beljebb halad, a füstös teremtmény felé.
Lépteit kíváncsi, gunyoros tekintetek követik. Várják a fejleményt, és hogy végre megtáncoltathassák őt.
Valruva a füstös feketéhez lép. Annak szája szó szerint fülig szalad széles mosolyában, hegyes fogai kivillannak, s ferdén metszett szemével kajánul rákacsint.
Meghajol előtte, leendő táncpartnere felé.
A zene kezd a csúcspontjához érni, könyörtelen vihogás harsan fel, ahogy a groteszk lény a madárkát derékon kapja. Valruva aranyló haja felcsillan a forgásban, követi táncpartnere lépéseit, egyre inkább érzi a vad, ádáz örömöt, rekedten felröhög ő is, árny-társával együtt nevetnek rá a halálra.
Aztán Valruva átveszi a vezetést, mélyen a lény szemébe néz, brutális gyönyör járja át, viszi a táncot, tudja a lépést, beleforognak a forgatagba.
A rigó már nem csipog. Hideg félelem kúszik a torkába. Nem tud odarepülni. Elrepülni sem. Csak felborzolt tollal, tehetetlenül szemléli mindazt, ami történik.
Őrzője kegyetlenül felröhög, hangja élesebben csendül ki, egyetértő kacajok társulnak hozzá, hiszen most már ő is érzi, őt is átjárja az indok, ami miatt démoni lény itt van. Ami miatt ő is itt van. Félni? Ugyan mitől? Lassan már mindent elvesztettem, nem maradt semmim sem. Adtam és széttéptek, kértem, és félrelöktek, elvették, ami kellett nekik. Hát hadd szóljon most a zene, lüktessen a vér, táncra, táncra, hadd mulatok, mikor sírnom kéne! Égjenek csak el mindazok, akik bántottak, fájdalmat okoztak!
Amaz tovább énekel, fűzi, szövi a varázst a lány köré, akinek hajában már meg is jelent egy-egy füstös tincs, bőrén fekete árnyak cikkannak át. Igézettje ránéz, élvezettel, buján csábítva fordulgat babonázója felé, kidomborítva nőisége minden porcikáját, csípőjét csalogatóan körözgetve.
A fekete démonnal derékon ragadják egymást, előbbi vékony, hosszú, fekete nyelvével élvezettel nyalja végig utóbbit a melle közétől a nyakáig, hogy aztán hátra döntve, szenvedélyes csókot válthasson vele. Partnere szeme patak-kékből pokoli bíborrá válik.
Valruva nem hallja a rigó kétségbeesett sikoltását. De a lény sem. Egymásban elveszve, immáron pokollá lesz a maszkabál.
A nőstény és lány kettőse miatti kéjes nevetések kíntól teli sikításokká válnak. Az eddigi táncpárok könyörtelenül esnek egymás torkának, tépik, marják a másik húsát.
Valruva és a teremtmény láza nem akar véget érni, fokozódik a szenvedély, mámoros simogatásuk a gyönyör marásává válik. A füstös tenyér megindul a feszes csípőtől a lány mellkasa, szíve felé, érzi annak heves ritmusát. Test a testnek feszül, tüzel a bőrük. Hörögve követelik egymást a magukénak, parázs vágyuk valódi szikrát lobbant maguk körül, a száraz fán vidáman szalad végig a tűz, szabadságától boldogan kapdos bele székbe, asztalba, epekedve issza fel a sötét vért.
Felszalad a gerendán.
És megpillantja a sárgarigót. Most már nem sietős neki. Lassan, akár egy dévaj nő, áldozatát elcsábítandó, közeledik a gerendán a kismadárhoz. Várja a vergődését. De az apró tollas szomorú-bölcsen tekint vissza rá.
Kiteljesedik a démontangós maszkerád, a lélekvesztős pokolkeringő.
Valruva gyengéden elválik a fekete társától.
Annak arcán a döbbenet. Tétován az ajka felé nyúl. Szeme elkerekedik, mikor meglátja a kék nedvességet a két ujján.
– Hogyan…? – nyögi rekedten. Leejti a karját maga mellé, ahogy térde rogy. Az ajkáról patakzó kék cseppek feloldják a sötét vért körülöttük. Feltámad a szél. A tűz kiáltása csupán lobbanó sóhajjá válik a hirtelen támadt viharban. Valruva égszínkék ruhája, szeme haragossá válik, sötét felhők gyülekeznek, villámok cikáznak. A mennydörgés szinte a föld mélyéről tör fel, sejtig hatol.
Élesen fuvoláz a rigó-ének, már-már gerjeszti az égzengést. Felocsúdik a közönség is. Némelyeken már nem lehet segíteni, az esőcseppek elmossák elveszett, füstté vált test-lelküket.
Valruva nem válaszol. Nincs szükség szavakra, azok csak figyelemelterelések és félreértések forrásai. Letérdel elé, aki immáron se nem füstös, se nem fekete. Átlátszó, gomolygó, akár a köd. Némán sír. A lány is. Kézen fogja. Térden állva, egymás szemébe néznek. Körülöttük a vihar elcsendesült, csak az eső zuhog, felfrissítőn, minden bánatot elmosón. Ismét megcsókolja a lényt, de immáron nem vadul. Finoman, puhán, vigasztalón.
Magához öleli, szorosan tartja, mígnem a gomoly-test aranylóvá nem válik.
– Bocsáss meg! Bocsáss meg azoknak, akik ezt tették veled! Bocsáss meg magadnak is, hogy hagytad, hogy ezt tegyék veled! És nekem is. Nem voltam veled, magadra hagytalak akkor, mikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Annak már vége. Már nem ugyanaz vagy, aki akkor voltál. Engedd el a múltat! A megalázást, meggyalázást, a kudarcot, a sérelmeket. Bántottak és bántottál. Felejtsd el! Változtatni azon már nem tudsz. De az itt és moston igen. A döntés a tiéd.

Egymásra néznek. Tükörképek. Tétova mosoly. Indul egy kéz, letörölni a könnycseppeket. Bátortalan nevetés. Felállnak, összeölelkeznek.
Rigó röppen, énekli teli torokból, hogy „itt vagyok értetek újra, testem és erőm erre gyújtva…”.
Elállt az eső. Elmosott kormot, pernyét, a szél kifújta az égett fa, hús, vér szagát. Tisztán jön-megy, kavarog a köd-szellemekkel, versenyre kel a sárga madárkával.
Lebontják a megégett bárt.
Léceiből, ami még megmaradt, csinos kis rakást készítenek. A rigó ismételten a meghatározhatatlan alakban huppan le melléjük, aranyló szemét büszkén a lányra emelve.
Aztán lángot fúj a máglyára. Örömtüzet gyújtanak belőle. Elégetik a fájdalmat, a bánatot, elégetik a keserűséget, táncot lejtenek meztelen. Újra megtelik a tér, visszatérnek az elvadult szelídek, újra szól a hegedű, gyors ütemet ad a dob, pergő ritmust a gitár, vidáman trillázik a duda is, tán még a hárfa is kihallatszódik. Megy a körtánc vidáman a máglya körül, újabb, kisebb gallyak is kerülnek rá, kisebb kis tüskék, fájdalmak, égjen csak, izzon el, fejük felett üstökösök milliói viszik a kívánságokat.
Pirkad, mire elfáradnak, és a máglya is már csupán meleget adó parázs. Együtt gyönyörködnek a hajnalban.
Új nap virrad a régi hamvára…

Végigfuttatja ujjait a zongorán. Lehangolóan szól. Nem csoda, hiszen öt-hat, ha nem több éve nem játszott rajta. Felé sem nézett. Nem tudott. Nem volt képes rá, apró kis démonkája nem engedte.
Azóta kedves a sárgarigó éneke.
Leül.
Tétova skálából lesz lágy valtzer, ami hirtelen átcsap pezsgő tangóba, éledjen csak fel a hangszer, s egyben önmaga is. Kicsit megbolondítja, a vad vágyat burleszkké oldja, csak azért, hogy aztán egy noktürnnel búcsúzhasson, gymnopedie-val ringassa álomba…
Végre újfent játszhat, mint oly régen nem: gyermekien, őszintén, mert szereti és élvezi, nem gondolva a megfelelésre, az elvárás kényszerére, s az ebből származó kudarcokra. Nincsenek többé. Nincsen többé rájuk szüksége.
Soha nem is volt.
És ez csak a kezdet.
Tudja, még sok ilyen kis teremtményt kell megkeresnie, megbékítenie a lelkében, önmagában.

2017. január 15., vasárnap

Kovács Gábor: Lefelé, hazafelé

A forró kávétól öklendezni kezdek. Újabban minden reggel így indul, egy könnyed haláltusával üdvözlöm a napot. Szememre könnyfüggöny ereszkedik, majd következik az összegörnyedve, levegő után kapkodó köhögés. Minden pillanatban arra készülök, hogy torkomból sugárban tör elő a vérem, de ez még nem az a nap, talán majd a holnapi. A szédülés kis híján a padlóra csavar, ennek ellenére nagyot slukkolok erős cigarettámból. Hiába, a pokolba vezető út fájdalommal van kikövezve, engem pedig hidegen hagy ez az utazás. Nem sietek ugyan, de azért lassítani sem fogok egyre ingatagabb lépteimen, azt majd a természet úgyis megoldja. A szörnyű másnaposság már mindennapjaim része lett, ahogy a folyamatos rosszullét is, megszoktam már, úgyhogy egész jól vagyok.
Fogmosás közben megtörténik, amit már előre tudtam, kiadom magamból a barna löttyöt. Sebaj, csinálok másikat, ha már ezt a játékot kell játszani. A tükörhöz fordulok, és szembe nézek önmagammal. Vagyis csak a tükörképemet bámulom közömbösen. Fejemre tapadt, zsírtól csomós hajamat egyetlen mozdulattal fésülöm hátra enyhén remegő kezemmel, közben arra gondolok, hogy egy sapkát kellene szereznem. Lehetőleg valami viharvert promóciós darabot, amit a hozzám hasonlóak szoktak hordani. Ha lenne, folyton azt hordanám.
Talán bűzlök is, de ezt már egy ideje nem tudom megítélni, viszont, még mindig jóképű vagyok. Lecsúszott rocksztárosan ugyan, de egész jóképű.
Fogalmam sincs róla mennyi az idő, hiszen nincs jelentősége. Csupán a megállás nélkül duruzsoló tévé műsoraiból tudok következtetni. Néhány óra ájult alvás után úgyis mindig felébredek, de az is lehet, hogy ezek csupán percek. Húgysárga szememből lehetetlen a kialvatlanság mértékét kiolvasni.
Innom kell valamit.
Kifordulok a fürdőből és magamra húzom hetek óta hordott farmeremet, pólót veszek fel anélkül, hogy megszagolnám, majd cipőt zokni nélkül. Az időjárást sem érzem, a hőség jöhet belülről is, a hideg lehet körülöttem, vagy fordítva. Az évszakok már nem különböznek.
Az utcán senkire sem nézek, hiszen már nem tartozom közéjük. Félek tőlük. Tisztában vagyok vele, hogy csak legyengült idegrendszerem az okozója, de napközben rettegek az emberektől. Az üzletben is próbálok észrevétlen maradni. A legolcsóbb piákat keresem, nem mintha annyira számítana, de már eljutottam odáig, hogy a mennyiség fontosabb a minőségnél. Az alsó polcról gyorsan ki is kapkodom a vékony falú alumínium dobozokba zárt megváltást és már indulok is vissza menedékembe. A pénztárnál álló lány, amikor meglát, hátrébb lép egyet. Látom rajta az undort és a megvetést. Ő abból az időből ismer, amikor még minden a helyén volt, egy ideje nem beszélgetünk, mint ahogy előtte mindig tettük. A közös témák elfogytak.
Sietek haza, ahogy csak bírok. Vedelni akarok, a véget nem érő szalonspicc ölelő karjaiban ringatózni, hogy a múlt felejtődjön, a jelen pedig ködösödjön végre.
Este majd elindulok, hogy az egyre nehezebben előcsalogatható szörnyeteggé válhassak. A fenevaddá, akinek legszebb pillanataimat is köszönhetem. Sokat tett értem a homályos évek alatt, többnyire hálás vagyok minden egyes felbukkanásáért, de néha szégyenbe is hozott. Például amikor egy teletetovált arcú transzvesztita ágyában ébredtem.
Perkelének neveztem el a démonomat.
Ugyan hangja már nem olyan félelmetes, bundája megkopott, karmai pedig csorbák, de méltósága, a régi. Kívülről nézve.
A lánnyal is így találkoztam, átváltozva. De ő a valódi énembe is beleszeretett. Valószínűleg boldogok voltunk, miközben a szó jelentését egyikünk sem ismerte. A nap sütött, mindenünk megvolt, csak egymással nem tudtunk mit kezdeni, észrevétlenül beköltözött harmadiknak a megszokás. Ha nagyon vágyunk valamire, az elveszti a csillogását, ha már birtokoljuk. Nagyon is jól tudtuk ezt, mégsem poroltuk le soha románcuk elhanyagolt alkatrészeit, hagytuk hangosabban csikorogni. De mindketten többet akartunk, valami megfoghatatlant, valami rosszabbat, valami katartikusabbat. A viharfelhőket, amik elkerültek minket.
Egy néhány szavas üzenettel lett vége.
Beszélnünk kell!”
Nem gyászoltam meg egyetlen percet sem, helyette a vadat hívtam segítségül, és ő vitt, amíg volt szikra. Közben azért néha én is megjelentem. Mikor irigykedve néztem azokat, akiknek tényleg csak egy sörre volt ideje, miközben nekem egyre kevesebb lett az életem. Az egyedüllét ürességét próbáltam megtölteni bármivel, amit elém raktak a pultoknál, de ha már semmi nem hoz izgalomba ideje kiszállni, a saját ritmusodban. Függő akartam lenni és mindig elérem a céljaimat. Felelőtlen gondtalanság lett a jutalmam, ahogy távolodtam a racionalitástól, legnagyobb félelmemmé az vált, hogy torkom száraz marad. Egyszer sem szomjaztam.
Az összemosódott évek valamelyikének utolsó előtti napján ágazott ketté az út előttem. Tudtam, bármelyiket is válaszom, ha rálépek onnantól nincs visszatérés. Akár a megvilágosodás pillanata is lehetett volna, ha nem vagyok ennyire önző és gyarló, de nevezhetjük gyávaságnak is. Talán először tényleg magamba szálltam. Egész testemben éreztem, itt a legutolsó változásról kell dönteni. A könnyebb és a nehezebb út között kellett választanom, viszont lefelé kényelmesebb menni.
A népszerűbb felé indultam.
Folyton azt érzem, hogy a szobában van valaki. Csak megmozdulni látom, de ha odanézek, megint csak én vagyok itt egyedül. A vesém közben folyamatosan fáj, tudatja velem romló állapotát. A fájdalmak a legkülönösebb helyeken jelennek meg. Vajon milyen lesz a befejezés? Kínokkal teli? Lázálomszerű? Vagy megnyugtató? Ha lesz hozzá erőm, elbújok, mint a könyvben a mambó királya, hagyom, hogy a magamnak alkotott halál elvégezze a dolgát. Eloltom a cigimet és azonnal rágyújtok a következőre. Mégsem égettem ki magamból az összes érzelmet. Lenyúlok magam mellé és az üres üvegek közül kikeresem azt, amelyikben még lötyög valami.

Még egy löket kell, mert kezdek elszomorodni.

2017. január 14., szombat

Györeizé: G-durr szimfónia

A közönség tapsolt, mikor az elegáns frakkot viselő, ősz, kissé görnyedt hátú emberke a karmesteri emelvényre lépett és meghajolt.
A zenészek kottáikat, szemüvegüket, frizurájukat igazgatták, fújtak egy nagyot, ujjaik verőre, vonóra simultak.
A karmester megkocogtatta pálcájával kottaállványát, majd karját a levegőbe emelte.
A taps lassan elhalt, csend lett.
A pálca a hegedűsök irányába mozdult.
- Hüümmmm...
- Hü-hü-hümmmm...
- Tííí-ra... Ramm.
- Ba-bamm! - rondított az idillbe az üstdob és a rezesek gárdája, jelezvén, ők is jelen vannak és helyet követelnek a darabban.
De az ő idejük még nem jött el.
- Hümmmm...
- Tri-tra-trumm...
- Tililaliló...
- Da-damm, da-dumm, tadadamm! - Ez a zongora mélye volt, távolból szóló, még lágy hangú mennydörgést hozva a felhőtlen hegedűkékségbe.
A pálca hirtelen, vízszintes mozdulata lesodorta a zongorista ujjait a billentyűkről. A hegedűk még nem végeztek a bevezetéssel.
- Hümmmm...
- Vúúúúúúú...
- Vááááááá...
- Ta-bla-dam-traka-tadadadammm!!! - A vihar hangsebességgel tört a fuvolák szőtte kockás pléd, a fagottok prezentálta nyugodt tehénkérődzés és a csellók szervírozta testes vörösbor árnyékos, langy szellőjű piknikbékéjébe. A pergődobok meghozták a jégesőt, a rezesek az égreccsenést, a harangjáték a végítéletet.
Szerencsére mindezt csupán fél percig, néhány vad futam erejéig szorongatva a hallgatóság szívét, hogy aztán az utolsó hangokat, mint elszakadt zsinegű papírsárkányt hagyják a távolba vitorlázni.
A karmester a zongoristára tekintett.
- Trimm... Palalila-tiriri-trimm... palalila-tilala-tralala-trimmm - válaszolt a zongorista, illetve a zongora, illetve az a keverék-fajzat, misztikus lény, mely talán leginkább kentaurhoz volt hasonlatos, csak a ló-rész helyett emberfeléhez egy hatalmas, fekete, háromlábú, keménypáncélú bogár nőtt szervesen.
A zongaur emberfele összeszorított ajakkal és szemhéjjal, de nyitott szívvel és elmével billentette elő alfeléből a futamokat, homlokáról sírt verejtéket a fekete petrezselyem-darabkákkal teletűzdelt, öles fogazatra. Feje tetején ágaskodó, renitens hajtincsét hínárként ringatták az alt-hullámok, mandzsettája villanásai a négyvonalas oktáv trilláival kergetőztek.
A közönség merengett és merült, mosolygott és közben befelé sírt.
A zongora első szóló-epizódja a végéhez közeledett, a karmester intőleg emelte pálcáját.
- Vooooóóóóó... - úsztak be a kíséret hangjai, majd az elsőhegedűs is húrra tette vonóját, hogy átvegye a vezérszólamot a zongorától.
A negyvenes évei közepén járó, enyhén kopaszodó, szakállas úriember a karmester intésével tökéletes összhangban vonta meg az első hangot, aztán tekintete a közönség felé tévedt, és ottmaradt. Tágra meredt szemmel bámult a hallgatóság feje fölé, és kihagyta a második, a harmadik, valamint a többi soronkövetkező hangot.
A karmester ősz, bozontos szemöldöke alól lövellt villámokkal igyekezett villamosszékké energizálni a rendbontó egyén ülőalkalmatosságát, kevés sikerrel. Enyhén lötyögő, ám hosszú évek alatt szívéhez nőtt teljes protézise közt halk szitkot sziszegve intette a kérdő tekintetű zenekart az elrontott ütemek ismétlésére, remélvén, hogy időközben az elsőhegedűsnek sikerül rájönnie, hogy tulajdonképpen mi célból ücsörög itt, hegedűvel a kezében.
Az enyhén kopaszodó, szakállas, immár verejtékgyöngyökkel tűzdelt homlokú úriember azonban továbbra is úgy bámult a mennyezet alá, mintha kitárt szárnyakkal manifesztálódott angyalt látott volna ott lebegni, avagy tüzes szekeret alászállani az égből, s mikor újból az ő része következett, széke mellé tette vonóját, remegő kézzel zakója belső zsebébe nyúlt, onnan meggörbült cigarettát kotort elő, és rágyújtott.
A karmester kezéből kiesett a pálca, az üstdobos méreténél fogva nehezen elvéthető instrumentuma mellé ütött, a klarinétos pedig rájött, hogy egy általa addig nem ismert, kellemesnek épp nem mondható sipító hang is benne bujkált hangszerében.
Mint mikor valaki egy forgó hanglemezre tenyerel, aképp szakadt meg minden hang, hogy a közönség döbbent csendben meredhessen a zenekarra, amaz az elsőhegedűsre, ő pedig immár, lassú füstfelhőt eregetve, maga elé.
Aztán Károly - mert ezt a nevet örökölte apai ágú nagybácsikájától - felvette vonóját, felállt, szája sarkába csippentette cigarettáját, egy mozdulattal levette csokornyakkendőjét és kibontotta ingnyakát, majd egy hirtelen vonással olyan gyönyörű, keserédes, lágyan nyers sírásra fakasztotta hegedűjét, hogy az abszolút nullához közelítően hideg, dermesztő borzongás futott végig a közönség, a zenészek, a pálcája után matató karmester és talán még a tárt szárnyakkal lebegő angyal hátán is. Elmondhatatlanul szívszorító hangok törtek elő az enyhén remegő ujjak alól, de ez a szívszorítás nem gyilkos fojtogatás, hanem túláradóan szeretetteljes ölelés volt, s a jelenlévők kivétel nélkül mind megérezhették, hogy milyen lehet belehalni egy orgazmusba.
A szájtáttató eksztázis dermedtségéből elsőként az egyik pergődobos tért magához, hogy aztán idült vigyorral, lehunyt szemmel egy slowfox-ütemet kezdjen kopácsolni. Régi álma volt már öltöny-nyakkendőben, csillogó kristálylámpák fényében, kamerák kereszttüzében megtenni ezt, s úgy érezte, eljött az idő.
Aztán a másodfuvolista, szőke haját elegáns kontyban viselő, Melinda névre hallgató egyetemista hölgy csatlakozott, aki pár pillanatig csak a levegőben járatta ujjait hangszere fölött, majd úgy döntött, ténylegesen megszólaltatja azt a dallamot, amit előző este írt albérleti félszobája mécsesek és lávalámpák fényével bélelt, szomorú magányában. A leginkább egyiptomi gyászénekre emlékeztető dallamsor először alig hallhatóan, majd egyre intenzívebb fuvallatokkal festette meg a hangáramot.
Albert, az épp' válófélben lévő klarinétos felpattant, kifele rohantában hosszabbítót, mikrofont és állványt kért az egyik, színpad mögött dermedő technikustól, majd a parkolóban álló, kopott Audijához sietett, és a csomagtartóból kiemelt egy kétszázwattos Marshall erősítőt és egy effekt-pedált. Befelé rohantában kikapta a kért eszközöket a technikus kezéből, helyére ment, üzembe helyezte az erősítőt, az effektek közül kiválasztotta azt a torzítót, amit az Alapból Bunkó nevű, legendás punkzenekar basszgitárosa használt anno nyolcvanhatban, a mikrofon elé tette hangszerét, majd miután pár pillanatig felmérte, hogy melyik az a hang, ami a hangnem szerint legkevésbé illik az eddigiek közé, megfújta azt.
A közönség felhördült, de rezzenete nem fals hangok okozta gyomorideg-borzolat elleni önvédelmi reakció volt, hanem eleven döbbenet, hogy a felismerhetetlenségig torzított klarinét-hang elképesztő módon illett Károly cigarettafüstbe burkolt hegedűcirógatása, a pergős Sándor szoknyalebegtető trammpamm-ja és Melinda siratóénekének furcsa kavalkádjába.
A zenészek és a hallgatóság is kezdte megérteni a pillanat mágiáját: úgy tűnt, hogy bárki, bármilyen hangot szólaltasson is meg, az gyönyörűen fog illeszkedni a meglévő szólamokhoz, nincs hamis hang, nincs pontatlan ütem, mindenki azt von és húz és üt és fúj, amit csak akar, és ez az egész valami félelmetesen magasztosan és misztikusan, lélekemelően és túlvilágian rakendroll.
Klára, a kétgyermekes csellista lekapta titkárnő-szemüvegét, átverekedte magát társain, majd "Geronimo!" felkiáltással a nyitott zongorába ugrott. A húrok döndülése olyan istenien tiszta diszharmóniával lökte magát a közönségbe, hogy többen elájultak, és csak hosszas pofozgatás után tértek magukhoz. A zongora fedele lecsapódott, a bogár elnyelte Klárát, akinek csak bal karja lógott ki ernyedten.
Rémült csend szakította meg az előadást, aztán a kar lassan megmoccant, és Klára hüvelykujja remegve a magasba emelkedett, mutatván, hogy minden oké.
A közönségből felszakadó, megkönnyebbült sóhaj angyalok karának hangján szólt, örvénylett, táncra kelt Balázs, a nagybőgős trappoló polka-ütemeivel, amit egy, csak a jó ég tudja, honnan elővarázsolt tejeskannán produkált, elkeveredett azokkal a hátborzongató melódiákkal, amiket Márta, a csellista varázsolt elő vonójával József cintányérjaiból, a hátára vette és csak vitte, vitte Zalán, az angolkürtös öblös death-metál hörgését, és az egész olyannyira meglepően magától értetődően harmonikus volt, mint még talán semmi, mióta zene létezett a világon.
A hegedűsök egymásba kapaszkodva rázták fejüket, az egyik kameramann a közönségbe ugrott, a karmester pedig pár lendületes lépéssel a zongoristánál termett, és lesmárolta.
Aztán amikor már mindenki érezte, hogy ez tovább nem fokozható, tapsvihar vetett véget a szimfóniának, a közönség éljenzett, a zenekar hajlongott, Klára a zongorából integetett, az angyal pedig mosolygott. Vakuk villogtak, majd mindenki hazament, pár centivel a föld felett lebegve.


Karl Beaton, a Musician Weekly nevű, világhírű zenei szaklap különös szigoráról ismert kritikusa pár nap múlva így jellemezte az előadást: "Jó buli volt".