Google+ Followers

2016. augusztus 13., szombat

Para Celsus: Boogie Woogie Zoo City 2. - A felajzott repülőtér

plusztizennyolc!


Asszem, ti is beláthatjátok, apuskáim, hogy kevés dolog hervasztóbb annál, mint mikor az embert letolja a buzgómócsing főnöke – ezek közé a kivételek közé tartozik az, mikor a menetrendszerinti letolásra egy reptéri wc másfélszer egy méteres fülkéjében kerül sor, egy használt kefe és egy árva vécépapírguriga társaságában, és a lecseszerintés – csak per konspiráció és adatvédelem – süketnéma jelnyelven történik.
Persze én voltam az ügyosztályon az első, akivel ez a szégyen megesett – a Ganümédeszi Nemzetközi Űrrepülőtér férfimosdójában, homoerotik-intimitásban voltam kénytelen bezsákolni újdonsült főnököm, Egalité Phillip Jessica Bigender Missmister dörgedelmeit.


Miután előző górénkat korrupció és bűnszervezet támogatása miatt lapátra rakták, kezdtünk reménykedni, hogy végre valami kompetens forma segge alá tolják a vámügy különleges ügyosztályának pihe-puha bársonyszékét – persze nagyobbat csalódtunk, mint a pénisznövelő tablettákra beruházó kamaszfiúk nagy átlaga. Új vezetőnk, Egalité Phillip Jessica a helyi genderita egyház vezető presbitere volt, továbbá saját bevallása szerint pokémon-tudatú tűzdémon. Ezért aztán, ha egy nyúlós-dögletes míting kellős közepén felugrott az asztalra, és elkiáltotta magát, hogy „Charmander, Charmander!”, igyekeztünk fapofát vágni – az egyik első alkalommal ugyanis kibuggyant belőlem a röhögés, amit Bigender Missmister gyűlöletnevetésnek és mikroagressziónak minősített, úgyhogy előírt nekem egy hónapon keresztül heti öt túlórát, amely idő alatt a helyi gendertanszék hivatalos közlönyének cikkeit kellett lefordítanom öt világnyelvre plusz eszperantóra, a tolerancia és a békesség nevében.


Egalité Phillip Jessica kényesen ügyelt arra, hogy a vámügyes gang viselkedése a legritkább esetben legyen offenzív vagy agresszív – felszerelésünk secperc párnázott, bolyhos bilincsekkel és szelídített sokkolókkal egészült ki, mi pedig lassan kezdtük magunkat inkább a csempészek gardedámjainak és a bűnözők lelki támaszainak érezni, mintsem a vámügy tökös-speckó különleges erőinek.
– A durva módszerek sosem vezettek eredményre – mondogatta Egalité Philip Jessica. – Az elfogadás és a progresszív hozzáállás viszont csodákat művelhet!
– Azt hát, meg anyád pöcsét – morogta néhány régi bútordarab, aki némely csempész nagyapjának is szétrúgta már a golyóit, Natasa, mocskos szájú kis partnernőm pedig még hozzátette:
– Fogtál volna te tarkaköpenyes csöcsfogdosót toleranciával, gecó!


A vécébe is azért kerültem, mert főnökünk durvának találta módszereimet. Akkortájt harmadik napja dekkoltunk a reptéren, ugy’nis fülest kaptunk, miszerint egy bazi adag toszomint próbál a Földre átemelni az egyik helyi csempészbanda. A toszominról tudni kell, hogy olyan hatása van, mint a viagrával kevert kokainnak, és úgy rombolja a májat, mint a harminc centis pornós farok a szűzlány ánuszát – mi, régi bútordarabok szokás szerint olyan tüzetesen kotortunk volna bele minden csomagba, mint kanos vegai kurkászmaki a nősténye puncijába – Egalité Phillip Jessica azonban elénk tolt egy táblázatot arról, hogy mely csoportok és társadalmi rétegek érezhetnék zaklatásnak a vizsgálatunkat. Tikkelő szemmel olvastam végig a lista első százkilencvenhárom elemét, aztán valahol a „Marsról a Ganümédeszre bevándorolt, másodgenerációs, aszexuális filippínó vízvezeték-szerelő” rubrikájánál felforrt az agyvizem.
„Velem ne szórakozzatok!” felkiáltással, diszkréciót feledve, tapintatot tapodva rontottam neki a Földre tartó járatra várakozó utasoknak, és kezdtem neki poggyászuk felforgatásának – tarka inges turisták óbégattak vöröslő fejjel, mikor bőröndjükből ganümédeszi gyártmányú, felfújható szexbabákat és dugi piásüvegeket rángattam elő, egy vénkisasszony elájult, mikor táskájából műbroki és több üveg csápos izgatóbogár-por zuhant a földre – a nagy sivalkodásban már ott tartottam, hogy feltépem egy félköbméteres, bazi állatketrec ajtaját, és kidobálok belőle jószágot-almot-mindent, mikor az űrreptér biztonsági személyzete egy haboltó és egy kevlár kényszerzubbony segítségével megfékezett. Még láttam néhány régi cimbi zavart arcát, Natasa kipirult pofiját, aztán a biztonságiak felnyaláboltak, és a góré kérésére belódítottak a wc-be.


– Ez az utolsó alkalom, hogy ilyen könnyen megússza! – jelelt Egalité, és hozzátett még valamit, talán tuskót vagy fatörzset, sajnos nem vagyok perfekt mutogatásból. – Az a szerencséje, hogy már így is létszámhiány van a testületnél. Tudja, kit, tudja, mit támadott meg vadállat módjára?
Megráztam a fejem, miközben a vállamat dörzsölgettem – az az átok kényszerzubbony alig öt percet volt rajtam, mégis hullára zsibbasztotta a karomat.
– Az az állatketrec Első Grandissimóé, egyházam bolygóközi vezetőjéé! És tudja, mit szállítanak benne? Egy szagos óriásbüzönyt!
– Hogy mi a szart?! Meghülyültek?! – kiáltottam fel hangosan, feledve konspirációt és adatvédelmet. Az óriásübüzönyhöz képest az orioni bélszellentyű illatozó ibolyának számít, a kassziopeiai kénköves káposztarothadmány pedig kész kölniüzlet. A borjú nagyságúra is megnövő óriásbüzönyökről az a hír járja szerte a galaxisban, hogy vészhelyzet esetén képesek hat megabüdis szagfelhő kipöffentésére – ennyivel a komplett repteret hetekre használhatatlanná lehetne tenni.
– Csendet! – mutogatta Egalité, majd magyarázólag hozzátette: – Egyházunk vezetője kiáll a gonosz sztereotípiák ellen, épp ezért szeretné megmutatni ország-világnak, hogy az óriásbüzöny az őt övező rémmesék ellenére is érző, sőt érzékeny lény.
– Elhiszem, de akkor is kurva büdös! – kiáltottam fel újból. Egalité jobbjával befogta a számat, bal tenyere élével pedig hókon nyomott. Na persze, én nem tartoztam a listája egyik rubrikájába sem, úgyhogy engem szabadott verhetett.
– A büzöny csak akkor támadt volna, ha a maga esztelen provokációja sikerül. Most az egyszer még nem függesztem fel, viszont elvárom, hogy először is ne mozduljon el a kijelölt társa mellől, holmi magánakciókba kezdve, másodszor fogja be a száját, legyen udvarias, és ne triggereljen senkit, harmadszor pedig írjon holnapra egy szép, hosszú, bocsánatkérő levelet Grandissimónak, különben…
Itt elvesztettem a fonalat – Egalité vagy azt mutogatta, hogy virslik vannak a bicskáján, vagy hogy késhegyre tűzi a kolbászomat – mindenesetre morogva-zsörtölődve, de kissé megkönnyebbülten tértem vissza a melóhoz.


– Na, hogy ment? – érdeklődött Natasa. A csaje egy bőrönd tetején üldögélt, és csokit majszolt. Próbáltam már néhányszor figyelmeztetni, hogy normál kaját is kéne tunkolnia, de javíthatatlan bigéje ragaszkodott az ízes-cukros, gyorsan betömhető szeletekhez. – Meg lettél kufircolva?
Végignéztem a csajén – az utóbbi időben feketére festette a haját, és hagyta hátközépig nőni-kunkorodni – barna bőrével, khaki blúz-sort egyenruha-kombójában, fehér térdzoknijával úgy festett, mint egy egyiptomi cserkészlány.
– Meh – vontam vállat. – Olyan ez, mint az aranyér. Csak akkor fáj, ha análszexelek. Amúgy mi a pálya?
– Lógatjuk a tökünket – közölte ártatlan kislány-hangon partnerem. – A fiúk a reptériekkel közösen átvilágítják a nagy teherkonténereket, nekünk meg marad a szúrópróba-ellenőrzés. Azt mondták, azért bízzák ránk, mert ez a legfontosabb…
– Plusz hogy ne kavarjak semmilyen gebaszt, nem?
– Talált, süllyedt. – Natasa talpra szökkent, megropogtatta a vállát.
– Oké, oké… – morogtam magam elé mentegetőzésképpen. – Az a rohadt lista kiakasztott…
– Sejtettem, gecó. – Kiscsaje rosszallón-mosolyogva rám nézett: – Ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd, néha olyan kurva hisztis tudsz lenni, mint egy lány.
Elvigyorodtam, belebokszoltam Natasa vállába.
– Te meg olyan randán beszélsz, mint egy férfi.
Magamra erőltettem egy gyakorló pederaszta és egy cukrot osztogató misszionárius minden negédességét, aztán nekiálltunk ellenőrizni a gyanúsabb arcokat – aktatáskás, izzadó fazonokra bazsalyogtam rá, minden neszre rezzenő, neurotikus macákat szólítottam fel bájologva a kézipoggyász bemutatására – ahol a delikvens szívózott volna, előperdült Natasa, és bájos csicsergéssel-dekoltázsvillantással csavarta elfele a makacskodó fejét. Persze eredmény annyi, mint gruppenpornóban az erkölcsi tanulság – fél órával és vagy tucatnyi pácienssel később megálltunk a büfénél, kávét kortyoltunk, és törtük a fejünket.
– Az informátorunk szerint minimum tíz kiló anyagot próbálnak átemelni a vámon – dörzsöltem meg az államat, és kancsalítottam ’Tasára, aki épp azzal volt elfoglalva, hogy a melltartója pántját visszaigazgassa a blúza alá.
– A francba, gecó, már megint híztam mellre… Ha ez így megy tovább, D kosarast kell szereznem… – Felnézett, és naiv kislány-tekintettel rám mosolygott. – Folytasd csak!
– Szóval minimum tíz kiló – nyeltem egy nagyot, és igyekeztem nem gondolni mellekre és D kosaras, fekete, rózsaszín meg párducmintás melltartókra. – Vagy teherkonténerben fér el ennyi cucc…
– Ott eddig lószart sem találtak…
– Vagy egy nagyobb kézitáskában.
– Ezzel sokra megyünk, baszod – közölte csilingelő hangon ’Tasa, aki végre abbahagyta a melltájék-matatást. – Becsekkolásnál ellenőriznek minden csomagot, és mi is figyelünk...
– Eh! – legyintettem, és belekortyoltam a kávémba. – Ritkán mondok ilyet, de most tanácstalan vagyok, mint szűzlány az első éjszakáján.


Ha az ember egy problémán agyal, sok helyről szerválhat segítséget – Newtont egy lehulló alma segítette a gravitáció felfedezéséhez, a vegyész Kekulé álmában jött rá a benzol képletére, Long Dorong Silvert pedig egy injekciós tű döbbentette rá, hogy sok minden használható pénisznövelésre, de a farokba fecskendezett vazelin ziher, hogy nem. És milyen profán az élet: a tíz kiló ajzószer rejtélyét annak köszönhetően oldottuk meg, hogy Natasa imád mocskos pornófilmeket nézni.


Az történt ugy’nis, hogy miközben fejtörve támogattam a büfé műmárvány pultját, egyszerre az arcomba kaptam vagy másfél deci, Natasa-nyállal kevert kávét – fordultam volna, hogy kiosszak egy harsány „miafrancotcsinász”-t, de kávét prüszkölő partnernőm belém fojtotta a szót:
– Jajj, bazmeg, gecó, beszarok, ez ő!
Értetlen pofát vágtam, mint egy püspök a vibrátorok között, majd megfordultam – a bal kezem felőli székre egy visszafogott, bézs nadrágkosztümöt viselő, búzaszőke bige készült épp lecsüccsenni.
– Bocsánat, szabad? – kérdezte a szöszi, és lepakolt mellénk egy kisállatketrecet meg egy dizájner-ridikült. Már épp kiböktem volna egy „hápperszé”-t, de ’Tasa felugrott, a vállamra támaszkodva átnyúlt felettem, hogy kezet adjon a jövevénynek, csak épp túl nagy lendületet sikerált vennie, úgyhogy mellel előre rám borult – az arcom pár másodpercre eltűnt partnernőm parfümillatú és forró dekoltázsában. Mikor öt másodperc blackout után végre magamhoz tértem, és levegőt kaptam, Natasa már túl volt a bemutatkozáson, és a vállamat rázta, mint a kettőhúsz.
– Húú, pöcsöm, bammeg, tudod, ki ült mellénk? Jekatyerina Gyebaszova, az Arany Análtágító idei nyertese! Váááá! – Azzal közelebb cibálta a székét, lezöttyent rá, és az ágyékomra támaszkodva áthajolt előttem-fölöttem, és már a szöszinek csicsergett ezerrel. – Láttalak ám abban a matrózos-hajós filmben, az Anális kanálisban, meg amikor ügyvédet játszottál négy elítélttel… Farkastörvények, ez az! Fúú, csessze meg, hogy bírtad ki? És mit csinálsz a Ganümédeszen? Filmet forgattál?
Gyebaszova kisasszony diszkrét mosollyal hallgatta a szóáradatot, intett a pincérnek, a kisállatketrecet pedig feltette a pultra.
– Átutazóban vagyok – mondta végül. – A külső Naprendszerből jövök, ott forgattunk egy új egész estés felnőttmozit.
– Mi a címe? – kérdezte felcsillanó szemmel Natasa, és a változatosság kedvéért rátenyerelt a farkamra.
– Az Uránusz ánusza. Jövőre mutatják be, és…
A kisállatketrec ebben a pillanatban felberregett, mint egy vibrátor – ’Tasa elnyomott egy „ómiafaszom”-at, én a pillanatnyi döbbenetet kihasználva arrébb löktem partnernőm kezét. Gyebaszova kisasszony ciccegő hangot hallatva megpaskolta a ketrec rácsos ajtaját.
– Hééé, nyugi! Jó fiú!
– Bocsánat – szóltam közbe. Fél kézzel betapasztottam ’Tasa száját, mielőtt újra elveszett volna a pornófilmek világában, másik kezemmel pedig előhalásztam vámügyes igazolványomat. – Szakmai ártalom, rutinellenőrzés, tudja, az állatügyi, különleges alosztályról vagyunk… Milyen fajtájú a kis kedvence?
Jekatyerina Gyebaszova zavartan mosolygott. Zavartan egy pornósztár? – gondoltam. Ez nekem új.
– Nos… végül is nem titok. Egy kallisztói bizsi-zsizsik. A zsizsik, ami bizsereg. Ha felhelyezzük valamelyik testnyílásba, és ő vibrálni kezd, akkor…
Gyebaszova riadtan hallgatott el, mert akkorát ordítottam, mint a nudista asztalos, aki satuba fogta a zacsiját. Hát persze! Már az Uránusz ánuszánál is éreztem, hogy közel a megoldás, de most már száz percent!
„Állat, ánusz!” üvöltéssel kirúgtam magam alól a bárszéket, a frászt hozva egy komplett német nyugdíjascsoportra, aztán Natasát karon ragadva, bőröndökön-padsorokon átugrálva elviharzottam a terminálok felé.
– Mi a lófaszhotdog? – zihálta ’Tasa. – Mi ütött beléd?
– Rájöttem, hogy emelik át a cuccost a vámon! – Farolva fordultunk be egy sarkon, előttünk feltűnt a szorosan egymás mellé pakolt ketrecek sora. – Vegyél egy lényt, ami olyan büdös, hogy senki nem mer a közelébe menni… aminek hatalmas végbele van… amibe belefér tíz kiló toszomin…
– A szagos óriásbüzöny! – kiáltotta Natasa. – Hát persze, gecó!


Az utólagos mentegetőzés annyit ér, mint impotens farokra a gipszpor, de tényleg nem így akartam – a reptér szekusai, híven a parancsukhoz, megpróbáltak megállítani minket, úgyhogy kénytelenek voltunk testcselezni – nagy igyekezetünkben viszont nem vettük észre, hogy a padlót frissen mosták, sz’al kéz a kézben vágódtunk hasra, és csúsztunk be teljes gőzzel a mindenféle ketrecek közé.
A becsapódást olyan csörömpölés követte, mintha egy falka bádogember rendezett volna orgiát – a szekusok üvöltöttek, az állatok sziszegtek, rikácsoltak, kurrogtak és morogtak, ’Tasa bazmegolva próbálta kiszabadítani a drótketrecbe akadt sortját – aztán az egész tohuvabohunak fél másodperc alatt vége is szakadt, és olyan csend támadt, mint a hullaházban hajnali fél háromkor.
– Mi az isten… – tápászkodtam fel, de az elém táruló kép láttán én is átmentem viaszszoborba.
Pontosan előttem, a poggyász-utas-szekus kakofónia közepén egy nyitott ajtajú ketrec állt – a ketrec előtt pedig egy bulldogképű, birkanagyságú, feltűnően terebélyes alfelű lény vicsorgott.
– Ajaj – leheltem oda a gyöngyöző homlokú ’Tasának. – A büzöny kiszabadult.
– Zseni vagy, hogy kapnád be – suttogta vissza Natasa. – Most mi legyen?
Eskü, hogy nem így akartam – csupán szerettem volna finoman visszatuszkolni azt a dögöt a ketrecébe, mielőtt elkóricál, de a nedves padló másodszor is közbeszólt – egy hangos „kurvaélet!”-et elharapva, teljes súlyommal seggre estem, magammal rántva két bőröndöt és ’Tasát is.
Orbitális becsapódás volt – Natasa popsija tompán puffant, a bőröndök hatalmasat döndültek, én üvöltöttem egyet – a szagos óriásbüzöny pedig felnyiffant, aztán farpofái közül megeresztett egy kisebbfajta hurrikánt.
– Szent szar!
Negyed köbméter, orkán-sebességgel kiszabaduló büzönypuki önmagában is csiklandós dolog, tíz kiló ultraerős ajzószerrel vegyítve viszont maga az apokalipszis – a toszomin-aeroszol egy lélegzetvételnyi idő alatt szétterjedt a zárt térben, azzal elszabadult a pokol.
– Ó… óóóó… óóóhhh!
Míg a járókelők egy része befogott orral öklendezett, addig toszomintól begerjedt utasok dobták le zakójukat, és kezdtek sztriptízversenybe a nekivetkőző stewardesekkel, tisztes matrónák ugrottak a reptér szekusainak nyakába, egy jól szituált matematikaprofesszor-külsejű öregúr pedig átmászott az információs pulton, térdre vetette magát, úgy csókdosta a csillogó szemű, lihegő recis hölgy szoknyájának szegélyét.
– Úr… úristen! – fulladoztam a szállongó toszomin-porban, miközben a kezem nyújtva próbáltam felsegíteni ’Tasát. – Tennünk kell valamit, ez maga a…
Úgy haraptam el a mondatot, mint epilepsziás szajha az álló bájdorongot – Natasa ajkán nyál, szemében pajzán fény csillant, mellei közt kövér izzadságcsepp gördült alá – blúza felcsúszott egészen a melléig, szabadon hagyva lapos kis hasát, és a köldökében megcsillanó, rubinszínű piercinget. A látvány úgy vonzott, mint a Jupiter gravitációja – Natasa pedig olyan epekedéssel harapdálta az ajkát, hogy azt hittem, menten kiserked a vére.
– Nahát… – dorombolta hölgyikém, miközben kinyújtott jobbjával végigsimította az arcomat. – Neked mindig ilyen szép szemed volt?
Úgy éreztem, hogy az ágyékomban kitört egy vulkán, és a lávája ráfolyt egy működő acélkohóra – se szó, se duma rántottam magamhoz Natasát, az édes, kedves, zabálnivaló Natasát, fúrtam az arcomat a válla hajlatába, és szívtam magamba haja és bőre illatát – hölgyikém kissé eltolt magától, majd meglepetten pislogott az ágyékom tájékára.
– Uh… – közölte ékesszólóan. – Szerinted ha mi ketten…?
– Az empirikus megismerés híve vagyok – nyögtem inkább csak magamnak, azzal kézen fogtam, és magammal húztam őrjítő kis partnernőmet. – Gyere, láttam hátul egy üres irodát!


Mikor fél órával és három menettel később, kócosan és kipirultan előbotorkáltunk, valahogy nem érdekelt minket sem a felajzott repülőtér, sem a botrányra odacsődülő fotósok hada – katasztrófavédelmisek üzemelték be légtisztító berendezéseiket, gázmaszkos ápolónők adagoltak ellenszérumot a toszomintól kanos-lucskos közönségnek – mi csak kapkodtunk a levegő után, és bazsalyogtunk ábrándosan – mikor találkozott a pillantásunk, elvörösödtünk, mint a főtt homár.
– Istenem… – nyögte Natasa.
– Istennőm… – nyögtem én.
– A toszomin…
– Hát persze…
– Olyan nincs, hogy…
– Persze, mi más is lehetne… hehe…
– Fellángolás…
– Az… Testiség…
’Tasa a csupa-csipke, ciklámen bugyiját igazgatta, aztán begombolta a sortját, én meg a zsebembe nyúlva, diszkréten kitapogattam a sajgó farkamat – ezt a pillanatot választotta ki Egalité, hogy közénk robbanjon.
– Charmander! Micsoda botrány, úrgender! Grandissimo óriásbüzönye, mint a drogszállítás eszköze! Szégyent hoztak az egyházunkra, ezt ki kell vizsgálni! És ez a tömegjelenet, brr, fogadjunk, hogy egyikük sem töltötte ki a szexuális aktusra vonatkozó, tízpercé beleegyező nyilatkozatot! Még szerencse, hogy mi a legutolsó oltással a toszomint ellenanyagát is megkaptunk. Belegondolni is szörnyű, hogy mi történt volna, ha nem vagyunk immunisak erre a vacakra… – Natasa meg én időközben főtt homárból már céklába mentünk át, de Egalitét csak a munkamorál érdekelte, úgyhogy lapockán taszajtott, hogy kiesett a zsebemből két zacskó óvszer. – Munkára, emberek! Grandissimót feltartóztatni, a kéjelgőket izolálni! Aztán pedig váltsanak ruhát, mert mindketten bűzlenek! Charmander, Charmander!


– Bazz, az egész csak tévedés volt.
– Amikor meglovagoltál, az is.
– Meg amikor te hátulról…
– Kétszer.
– Ja, gecó, kétszer. Tévedés.
– Egyszeri kilengés, mi más?
A melóhely melletti kocsmában ültünk, pisztáciát ettünk, vedeltük a vodkanarancsot, és valahogy nem akarózott örömködnünk, bár okunk lett volna a boldogságra. A csempészárut lekapcsoltuk, ha alter módon is, Első Grandissimót maga Egalité vette őrizetbe, aki tekintettel az érdemeinkre, nem osztott ki zacsifacsarást és kötelező túlórát a terminálbéli magánakcióm miatt. A szagos óriásbüzöny a ganümédeszi állatkertbe került megfigyelésre – az ügy tehát véget ért, mi mégis kínosabban éreztük magunkat, mint látens gerontofil a nyugdíjasklubban.
– Azért – mélázott el Natasa, és szórakozottan csörgette a pohara alján maradt jégkockákat –, nem is hittem volna, hogy ilyen baszott…
– Jó? – segítettem ki.
– Aha. – Körülnézett, aztán közelebb hajolt. – Mármint hogy toszomin nélkül meg minden. Azt hiszem, ezt hívják…
– Kémiának? – böktem közbe.
– Aha, gecó. – Megbirizgálta a nyakában lógó, kereszt alakú medált. – Tudod, most felébredt a… hogy a faszba mondjam… kíváncsiságom. Kár, hogy nem…
– Nem ismételhetünk? – Sóhajtottam egyet, és ’Tasa bájos profilját bámultam. – Tényleg kár. Majd beleőrülök, annyira szeretném. De hát az etikátlan lenne.
– Az, bammeg. A szabályzat is tiltja.
– Egalité sem örülne neki. Pedig…
– Ja, ne is mondd.
Egymásra sandítottunk, majd az előttünk álló poharakra – egyszerre hajtottuk fel a maradék csavarhúzónkat, és egyszerre nyúltunk a bankkártyánk után.
– Hozzám…?
– Én közelebb lakom, mucikám.
– Mhm. – Natasa elégedetten bólintott, majd mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, összeráncolta kislányosan sima homlokát. – De ajánlom, hogy tiszta legyen az ágyneműd, különben…

– Tudom, tudom. Kiherélsz a gecibe.

2016. július 31., vasárnap

Megjelent a 109. Lidércfény - 2016. július


Megjelent a 2016. júliusi AKF - X. évf. 7. szám
A mai napon megjelent a 109., 2016 júliusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – X. évfolyam 7. szám.
Tartalom:
Brekking Nyúsz:
– Író leszek! – Pályázat – Kiskapu
– A Kortárs folyóirat novellapályázat
– Kastély - Vers - kép
– Szavakban lobog - novellapályázat fiatal írók részére
Könyvmoly – röviden ajánljuk:
Agave – Blake Crouch - Sötét anyag
Agave – Philip K. Dick - Emlékmás
Agave – Iain M. Banks - Hidrogén szonáta
Megemlélkezés:
Bud Spencer filmjeiről szubjektíven /HomoErgaster/
Szépirodalom:
A zongorajavító /Petya/
Merengő /Seth/
A jövő útjai:
GEA-2100 /kosakati/
Fantasy:
Fúria /JohhnySilver/
A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával:
Meg egyébként is /Papp W. Fruzsina/
Versek:
Másik /edwardhooper/
Új hazánk /edwardhooper/
Halál és élet /Kolumbán Jenő/
Nyári est... /csabi6669/
Álmaim /Tordai Gábor/
Zöld ágak szerelme /kisjankó/
Genézis /kisjankó/
Sehol egy lélek /Tordai Gábor/
Könyvajánló:
Kalandok és Kalandozók – Második könyv /HomoErgaster/
Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat X. évfolyamának 7. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:
Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/papir…/lidercfeny_akf_201607.pdf
Legkisebb felbontűsú, e-book olvasókon használható változat:
http://www.szentesinfo.hu/…/papi…/lidercfeny_akf_201607s.pdf
Örül, és szórakozva kulturálódik!

2016. július 30., szombat

Para Celsus: Boogie Woogie Zoo City

Na, apuskáim, az egész úgy indult, hogy bent rohadtunk az irodában, és próbáltunk kezdeni valamit a hirtelen jött és franc tudja, meddig tartó szabadidőnkkel – mert a meló rapszodikus volt, akár egy klimaxoló háziasszony kedélyállapota – néha napokig vakartuk a járulékos szerveinket, máskor meg szakadhattunk volna háromfele. Szóval ültünk, gőzöltünk, mert épp nyakunkra mászott a ganümédeszi kánikula – harmincöt fok légkondi mellett, de légkondi nuku, csak az a rohadt meleg – én a frigó ajtaját nyitogattam, jöjjön már egy kis cúg a golyóimra, Natasa meg hanyatt dobta magát két összetolt széken, keresztbevetett lábát lóbálta, és azon ügyködött, hogy a poharából jeges ásványvizet csorgasson a dekoltázsába.
Miközben azon agyaltam, vajh’ milyen hatással lehet a jeges víz a csaje bimbajára, ezredszer is megállapítottam, hogy nem semmi bigét sodort mellém a szél meg HR-esek szeszélye – vörös háre, színjátszó szem, a khaki blúz feszült a melleken, a sortba bújtatott sejhajról meg azt regélték, oly kemény, hogy a bolhát szét lehet nyomni rajta. Natasa megorrontotta, hogy hesszelem, felém fordult hát, megeresztett egy bájos baba-mosolyt, azt’ ártatlan-csengő kislány-hangon közölte:
– Bazz’, az embernek lerohad a bele ebben a kurva melegben!
Kinyitottam, majd becsuktam a számat – olyan lehettem, mint egy partra vetett potyka – azt’ nem álltam meg, kibuggyant belőlem a röhintés.
Százhetven centi és ötven kiló báj, édi pofa, és olyan mocskos száj, hogy a csókálló rúzs lepergett róla – nem csoda, hogy Natasa két táborra osztotta a férfinépet – az egyik megdugni akarta a csajét, a másik megnevelni. Mivel kivételnek bizonyultam – sem a farkamat, sem az etikett-könyvet nem akartam lenyomni a torkán – vadóc bigéje csakhamar összecimbizett velem.
– Addig örülj – böktem oldalba –, amíg nem terepen rohadunk.
– Ne fesd az ördögöt... – kezdte volna, de elkésett vele. Irodánk ajtaja kivágódott, és beviharzott III. Heavenly Marlonbrandy Adonis Mustacchio, az Égben Lakozó, irodánk góréja.
Mióta a Ganümédeszen közvetlenül a polgárok választják meg a köztisztviselőket, a népszerűség-hajhászás nemzeti sporttá vált – szavazás előtt megszaporodnak a „nem leszek hálátlan” feliratú, sokat sejtető falragaszok, a jelöltek választási program helyett aktfotókat osztogatnak a tömegnek, a hímnemű aspiránsok átmennek dzsigolóba, és igyekeztek szó szerint mély benyomást tenni az elhanyagolt, ötvenes háziasszonyokra, a nőknek pedig, mintha csak evolúciós fegyverkezési versenyről lenne szó, hirtelen növésnek indul a mellük – egy Oralia Fellacia Cupp-Cupp művésznevű bige péld’ul a pénzügyminiszterségig vitte a push-upjának és az XXL-es, vibráló ajakimplantjainak köszönhetően.
Mustacchio, akárhogy igyekezett, csak egy főosztályvezetői széket tudott összekefélni magának, ezért kissé megkeseredett figurává vált – már ha megkeseredhet valami, ami nyolcvan százalékban szintetikus anyagból áll. Górénk vádlijában és mellkasában több volt a szilikon, mint egy komplett pornóistállóban, kollagén duzzasztotta az ajkát, a bicepszében meg annyi olaj lötyögött, hogy azon egy egész tonhalat ropogósra süthetett volna akárki emberfia.
– Meg vagyok döbbenve – kezdte Heavenly Marlonbrandy, és beletúrt leopárdmintás hajába. – Olyan nyugodtan üldögéltek itt, mintha semmi dolgotok nem lenne.
– Mert nincs is semmi dolgunk, vazze! – nyúlt be blúza alá, és igazgatta meg melltartója pántját Natasa.
– Aha. Az állatcsempészeket meg a helyi nyugdíjasklub kapja el?
Fintorogtam, mint akinek fekélyes feneket tolnak az arcába – fél éve loholtunk egy gang nyomában, de úgy siklottak ki a kezeink közül, mint vazelines bráner a szűzlány kacsójából. Bizniszeltek ezek mindennel – drogokkal, tudatmódosító hallucinogénekkel, nemesfémekkel, de főleg egzotikus állatokkal – a jelek pedig arra utaltak, hogy csempészeink a Ganümédeszen nyomják át az illegál’ árut a vámellenőrzésen. A banda miatt gyakrabban kaptunk fejmosást, mint pornószínésznő beöntést – mindhiába. Persze nehéz minden konténert átvizsgálni, egész nap a kikötőben bóklászni, ha közben hatfelől kapjuk a riadót, és azt se tudjuk, hova szálljunk ki, merre mentsük meg a világot.
– Minden nyomunk döglött volt, azt se tudjuk, melyik dokkban emelik át a cuccost... – morogtam védekezésként.
– Mondok valamit! – csapott az asztalra Adonis Mustacchio, persze csak szordínóval, nehogy letörjön a háromdé-hatású műkörme. – Ha nem jönnek az eredmények, nem kapunk prémiumot, ha nincs prémium, nem tudom megnagyobbíttatni a legszebbik szervemet. Ha nincs bránerműtét, esélyem sincs, hogy megválasszanak egy zsírosabb pozícióba, vagyis maradok a nyakatokon. Ezt akarjátok?!
Kábé annyira akartam, mint köpölyözést kinin-kúrával vegyítve, és ahogy elnéztem, Natasa is saccper így volt ezzel. Marlonbrandy megkocogtatta az íróasztalom lapját.
– Azt mondom, sürgősen kapjátok össze magatokat! A vigalmi negyedből most futott be egy rakás panasz. Két ismeretlen állat rémítgeti az adófizetőket. Gyűjtsétek be azokat a dögöket, ha már a csempészekkel nem boldogultok. Mozgás!
A góré kimasírozott – összenéztünk Natasával, csajéja pedig meglendítette kicsi kacsóját, és bemutatta az ujjast a boss hátának.
– Élvezzen arcon egy kékbálna, te faszkalap!
– Ennyit a sziesztáról...
Összekaptuk a motyónkat, lerobogtunk a lépcsőn – két perc múlva már a kocsiban ültünk, ’Tasa bőszen kuplungolt, tekerte a kormányt, anyázott a szembejövőkkel, és igyekezett besorolni a kupolaváros forgalmába.


A Ganümédesz a Naprendszer legforgalmasabb űrkikötője, ezt a hülye is tudja – ahogy azzal is tisztában a jónép, hogy itt folyik keresztül az exogyarmatok és a Föld közti áruforgalom nagy része – azt viszont már kevesebben kapiskálják, hogy a konténerekben, tárolórekeszekben nem ritkán potyautasok dekkolnak – az áru közé keveredett, a Naprendszerbe akaratlan’ behurcolt, külvilági állatok.
Na bumm – mondhatná bármelyik értetlenkedő –, és akkor mi van? Mi gondot okozhat néhány idegen jószág?
Ami azt illeti, nagyon is sokat, apuskáim – öt éve sincs, hogy egy milánói divatcég majd’ gallyra ment, mert kassziopeiai bazimolyok garázdálkodtak egy üzemükben, és sorra felzabálták a méregdrága, félkész öltönyöket és estélyi ruhákat – nemrég meg egy bolygóközi személyszállítót kellett visszafordítani kicsivel a felszállás után, mert egy orioni bélszellentyű telibebűzölögte a komplett fedélzetet.
De sírhat akárhogy a földiek meg a marsiak szája, én már csak azt mondom, nálunk a legergyább a helyzet – milliónyi konténert nyitnak itt fel és bolygatnak meg, cuccolják át tartalmukat a helyi teherhajókra – a potyautasok meg köszönik szépen, és lelépnek, irány a kikötő meg a város. Ilyenkor jövünk a képbe mi – Natasa és én, a vámügy különleges alakulata, Ganümédesz City egzotikus gyepmesterei.


Míg Tasa a forgalommal küzdött, és frászt hozta a full közlekedésrendészetre, a PDA-mon lecsekkoltam a bejelentéseket.
– Fondor Tompor bordélyház, Kéjbarlang szexshop és Shemale Mama Kocsmája. Ugyanaz a háztömb. Asszem, könnyű dolgunk lesz.


Hogy milyen macera a meló, az a befogandó jószágtól függ – a Kloakius bastardicus péld’ul ideje nagy részét azzal tölti, hogy egy szimpi pocsolyában fetreng, és kulával dobálja a közelébe merészkedőket, hát kábé null talpalással hálóba keríthető – ha viszont, toszom azt, egy vegai hatlábú futkányt akar elcsípni az ember fia, készülhet a félmaratonra, ha pedig egy tapicskoló bűzöngért sodor útjába a sors, mászhat le a csatorna-alvilágba, egy kis extrém akadályfutásra.


Mivel a célpontjaink kábé egy helyen garázdálkodtak, abban bíztam, valami rutinmeló vár ránk – kábítólövedék a kis bestiák seggébe, azt már csomagolhatjuk is őket hálóba, és zsebelhetjük a gratulációt – mint kiderült, nagyobbat tévedtem, mint a friss-hús fegyenc, aki a börtön zuhanyzójában lehajolt a szappanért.
A látvány, ami a helyszínen elénk tárult, Dante poklát idézte meszkalin-hallucinációkkal vegyítve – egy felborult furgon turcsira gyűrt motorházából sűrű pamacsokban pöfögött a gőz, kajlán pörgő-nyikorgó kerekén egy megtépett harisnyakötő lobogott lustán – a Fondor Tompor bordély betört kirakata mögött egy pucér és peches kuncsaft fenekéből húzkodták ki az üvegszilánkokat a jótét utcalányok – Shemale Mama Bisztrójából füst sűrű felhőit, égett olaj bűzét és sebbenzin szagát pofozta felénk a szél – az utca közepén pedig, a figyelem és káosz középpontjában egy falkára való transzvesztita, néhány ártatlan járókelő és egy kivénhedt strigó járta a jazzbalettel vegyített pogót.
– Mind meghalunk! Ez maga az ördhööögh! – zúgott el mellettünk egy ultrahangon rikácsoló travi, hogy aztán a rémülettől és félrecsúszott parókájától félvakon lefejeljen egy lámpaoszlopot. – Ez... ez a shátánthól való...!
’Tasa megelégelte a zrít, és ötven kilója minden határozottságával nyakon ragadott egy séf-sapkás pacákot, aki bárddal a kezében, zokogva próbált elbújni egy felborult kukában.
– Állj meg, bazmeg! – Talpra rángattuk a fazont, aki reszketett, mint szűzlány a kanos jeti barlangjában. – Mi a fene folyik itt?!
A fószer riadtan pislogott ’Tasára és rám.
– Az a lény...! Mindenkit megfogdos! Csak ott álltam békésen, és jött az az izé, benyúlt a nadrágomba, megmogyorózott, én... én... A fenekem! Ne fogdosd a fenekem! Ne...
Natasa előkapott a tatyójából egy flakon ásványvizet, és fejbe vágta vele az idegroncs szakácsot.
– Most jobb, baszod? – kérdezte együttérzőn. A fickó szepegve bólogatott. – Oké, akkor próbáld nekünk leírni azt a kurva lényt, hogy mihamarabb elkaphassuk, és ne taperolja le újból a segged. Segíts nekünk! Rendben?
Míg ’Tasa beüzemelte a PDA-ján a Fantomkép-készítő Fajhatározót, felsegítettem a flaszterről a lámaoszloppal csókolózó travit. A forma a véres orrát törölgette bedagadt mancsával, és általában véve rettenet zaklatottnak látszott.
– Mi a fene? Te a Shemale Mamához tartozol?
– Aha. – Csak most vettem észre, hogy a tag melltartójának egyik szivacsbélése perpill az ádámcsutka magasságában figyel. – Az a dög...
– De hát mi a here történt?
– Bejött egy... valami. Én még... sose láttam még ilyet! Sorra fogdosott minket... a pincéreket, a konyhalányokat... Úgy lendült seggről-mellre, mint egy gibbon! Mama próbált megvédeni... egy filézőkéssel a lényre támadt. De elvétette... és a főszakácsot szúrta lábon! Mindenki a sebbenzint meg a jódot kereste, közben az a valami kereket oldott, a menü pedig lángra gyulladt a tűzhelyen! Uh-úriste-hen! – Csóri fickónál eltörött a mécses, láttam, ebből már annyit sem szedek ki, mint egy katalepsziás süketnémából, visszaballagtam hát ’Tasához.
– Na?
A leányzó komoran pillantott fel rám.
– Rossz hír, gecó. Mondjam vagy mutassam? – Azzal elém lökte a PDA-t. – Ha a faszi leírása helyes, ő a mi állatunk.
– Ajaj... – A képernyőről rám meredő pettyes bundás, zömök lény úgy festett, mint egy tazmán ördög, amelynek baseball-kesztyűt húztak a mellső mancsára. És bár rohadtul nem komálom az antropomorfizmust, meg mertem volna esküdni rá, hogy a jószág szemében perverz fény csillan, szája sarkában beteges mosoly játszik. – Egy Mammotrectus buntemantellus. Tarkaköpenyes csöcsfogdosó.


A Mammotrectusok a távoli Nihil-rendszer negyedik bolygóján, egy kopár, füves planétán honosak – mivel hátsó lábuk kurta és gyenge, a csöcsfogdosók erős mellső mancsukkal belekapaszkodnak a békés vándorböhömök (Peacefulitus spencerii) zsírtároló púpjaiba, és potyautasként barangolják be a Nihil-IV végtelen szavannáit. Idegen környezetbe kerülve azonban a Mammotrectusból veszélyes jószág válik – ösztöneitől vezérelve arra törekszik, hogy megfogdosson mindent, ami egy kicsit is hasonlít a vándorböhömök zsírpúpjaihoz, legyen az görögdinnye, focilabda, vagy rosszabb esetben tisztes járókelők feneke és melle.
– Na jól van – vakartam meg a tarkómat. – Gondolkodjunk az állat fejével. Ha csöcsfogdosó lennél, hová menekülnél?
Válaszolni már nem maradt időnk – olyan sikoly hasított végig az utcán, hogy egy lámpaoszlopon tollászkodó galamb ijedtében hullatni kezdte a tollait.
– Hát persze! – csaptunk szinkronban a homlokunkra. – A sztriptízbár!
A Boobie-Woogie Strip Club lányai aznap különösen pechesek voltak, ugyanis két perc alatt háromszor rémültek félholtra – először, mikor a csöcsfogdosó mindenféle kéjes morgások közepette közébük rontott, és egy világklasszik’ futballkapus reflexeivel taperolta végig a rúdon pörgő-forgó lányok labdáit – másodszor, mikor bősz csatakiáltással és csőre töltött kábítópisztollyal bezúdult az ajtón a párosunk – harmadszor pedig akkor, mikor ’Tasa megcsúszott egy begerjedt vendég kreálta ondófolton, egyensúlyát veszítve végigzúgott a padlón, és csörömpölve eltűnt egy vitrinben, a Nemzeti Vetkőzőbajnokság fallosz alakú külön- és első díjai között.
Ugrottam volna, hogy segítsek szegény csajén, de balszerencsémre egy fizetővendégben feltámadt a Grál-lovag – a potrohos fazon izzadó homlokkal és ágyéknál gyanúsan dudorodó nadrágban vetette magát rám, hogy megszabadítsa a szent helyet a törő-zúzó, kábítófegyverrel hadonászó huligánoktól.
– Hagyd békén a hölgyeket, te disznó!
Már épp hajoltam volna le ’Tasához, mikor nyakamba kaptam az áldást – az eredmény persze fix egyes taknyolás, randábbat buktam, mint kotonárus az apácák között – de ami még nagyobb gebasz, zuhantamban a pisztolyom is elsült, és a zajra előfutó, jobbjában egy méretes műhímtagot szorongató madámot találta combon.
A következő másfél perc maga volt a Dekameronba oltott pokoljárás – ’Tasa meg én együttes erővel félrerugdostuk a rajtam hempergő vendéget, aki eunuchokat megszégyenítő hangon visította, hogy hívjunk mentőt, mert esés közben eltörte a farkát – egy érzelmileg labilis öltáncos csaj a sokktól bekattanva úgy döntött, a melleibe fojtja kuncsaftját, egy kecskeszakállas, keszeg öregurat – a helyzetet látva egy józanabb sztripper-görl előkapta a bár szabvány haboltóját, hogy azzal fújja nyugodtra az eszét vesztett kolléganőjét – szép és nemes cél, de a vetkőzőcsaj keze annyira remegett, hogy a haboltó fúvókája elszabadult, és a melles-gyilkos-asszasszina öltáncos helyett a madámot találta telibe, aki fél oldalára lezsibbadva evickélt felénk, attól a nyilvánvaló szándéktól vezérelve, hogy a szart is kiverje belőlünk a cápabőr-bevonatú műbránerével.
Mire bugyikba-tollboákba keveredve, sikítozó táncoslányok közt botladozva kivergődtünk a kulimászból, a csöcsfogdosó persze meglépett, csak a csapódó hátsó ajtó jelezte, merre szökhetett a perverz állatja. ’Tasával átzúgtunk a konyhán, ki a sikátorba, a kukák, tűzlépcsők, szemetes konténerek világába.
– Látod... látod azt a dögöt? – zihálta kolleginám a talajra vetülő árnyékokat figyelve, aztán válaszra sem várva megpördült, magasba emelte kábítópisztolyát, és megeresztett egy lövést valahová az ötödik emelet és a sztratoszféra közé.
– Az istenit, elhibáztam!
Felpillantottam a magasba – a Mammotrectusunk egy lámpaoszlop tetején üldögélt, a lábát lóbálta, és úgy festett, mint aki tökéletesen meg van elégedve az életével. Nem láttam tisztán, de úgy rémlett, egy csipkés, rózsaszín melltartót szorongat a mancsában.
– Oké – emeltem magasba az üres pisztolyomat. – A fegyverek kifújtak. Most hogyan tovább?
Partnerem a homlokát ráncolta.
– A Mammotrectus pocsék futó, a talajon semmi esélye ellenünk. Ha sikerülne lecsalogatnunk, elkaphatnánk és gúzsba köthetnénk. Csak azt nem tudom még, hogy csábítsuk le a kis gecót...
’Tasára néztem, aztán a lényre, majd vissza ’Tasa dekoltázsára – hölgyikém elkapta a pillantásomat, bájos pofijára árnyék borult.
– Ha arra gondolsz, amire én...
– Ahogy tetszik – vágtam a szavába. – Hajkurászhatjuk a dögöt puszta kézzel, vagy szobrozhatunk itt, míg a sztripklubban magukhoz térnek, és a keresésünkre indulnak. Mondjuk a madám a félrőfös műfarkával...
Natasa sóhajtott egy keserves-hatalmast, és nekilátott, hogy kigombolja a blúzát.
– Rendben, miszter Agytröszt. De ha bárkinek egy szót is szólsz erről, kiheréllek a gecibe.


Innen már simábban ment a dolog, mint gangbang a bekokszolt prostival – a nyálcsorgató-megzombult csöcsfogdosóból abban a szent szekundumban kötözött sonkát csináltam a kevlár-spárgánk segítségével, mikor kurta lába talajt fogott – és még ’Tasa hamvas-domború erényeiben sem esett kár –, úgyhogy két perc múlva már kocsiba pakoltuk-ketrecbe zártuk a renitens jószágot.
– Oké – szusszantottam egy istenest. – Most pedig kapjuk el a másikat.
’Tasa döbbenten meredt rám, még a blúza gombolását is elvétette.
– Milyen másikat?
Tényleg, milyen másikat?
– Azt hiszem – vakartam meg az államat –, nem ártana szétnéznünk a környéken.


– Na nézd csak, a díszes páros! Ilyen hamar visszatértetek? Remélem, elfogtátok azokat a...
III. Heavenly Marlonbrandy félbeharapta a mondatot és a nyelvét, miközben csodálkozó arccal átrepült irodája üvegajtaján, végigszánkázott az íróasztalán, és eltűnt a könyvespolca alatt – én pedig megállapítottam, hogy 'Tasának nem csak feszes, de bitang erős is a lába. Díjat érő rúgás volt – főnökünk, ölében a kávéfőzőjével és egy bánatosan pislogó asztali lámpával, kábán meredt ránk.
– Mi az anyátokat...?
Bevonultunk az irodába, magunkra zártuk az ajtót – Adonis tápászkodott volna felfele – a változatosság kedvéért most én vágtam állcsúcson a kezemben szorongatott macskaketreccel.
– Ti megőrültetek! Nem vagytok normálisak! – köpködte a vért dicső főnökünk. – Kirúgatlak, feljelentelek benne...
– Ó, tényleg? – Heavenly Marlonbrandy mellé guggoltam, és lepöcköltem egy kávézacc-csomót a kasmíringe gallérjáról. – Nem hiszem, hogy a kóterban a seggbepakolás mellett maradna erőd feljelentéseket írogatni, pocókám.
– Mégis, mi a fenéről...?
– Mióta dolgozol a csempészeknek?!
A boss szája elkerekedett, szeme tágra nyílt – egy pillanatig úgy festett, mint egy lejárt szavatosságú guminő. ’Tasa mellénk lépett, összefonta karját a mellén:
– Már rég feltűnt nekünk, hogy milyen egyenetlen a munkaterhelésünk. Legtöbbször egy-két eset adódik naponta, néha viszont a tökünket ledolgozhatjuk, akkor sem érünk a meló végére. A legrázósabb esetek, egyszerre vagy egymás után, lehetőleg a város legkibaszottabb és legkülönbözőbb részein. Véletlen volna?
– Ugyanakkor ott van a csempészbanda – vettem át a szót –, amelyik valahogy mindig át tudja nyomni a szajrét az ellenőrzésen. Felmerült bennünk a kérdés: mi van, ha a csempészek pontosan tudják, mikor nem látszik ki az ügyosztály a munkából? Mi van, ha egy belsős segíti őket?
– Itt jössz a képbe te, főstrigó – köpte a szót ’Tasa, és cipője orrával megbökte Heavenly Marlonbrandy vállát. – Kellett a pénz a farokműtétre, a syntholra meg a szilikonra, igaz? A csempészek perkáltak neked, te pedig cserébe gondoskodtál róla, hogy azokon a bizonyos napokon a főosztály minden ügynöke heresérvet kapjon, és még csak véletlenül se maradjon ideje a kikötőben yardozni. Így volt?
– Őrültek vagytok – nyögte Adonis Mustacchio, és a földön heverő PDA-ja felé nyúlt. – Ezt nem hagyom annyiban! Mentek a sittre rágalmazásért. Lószart se tudtok bizonyítani!
Irritált a hangja, úgyhogy újból fejbeküldtem a macskaketreccel.
– Azt hiszed, picibogyó? Hát akkor elmondom, kifutottál a szerencsesorozatból, és elkövettél egy csúnya hibát. Mikor kivonultunk a terepre, abban a hitben voltunk, hogy két Mammotrectust kell befognunk. Csakhogy odakint minden tanú és minden áldozat egyetlen állatról beszélt. Ez szöget ütött a fejünkbe, ezért átfésültük a háztömböt, hogy megtaláljuk a hiányzó jószágot.
– És meg is találtuk, gecó. – ’Tasa matatott a PDA-ján, kikeresett rajta egy fényképet, és megmutatta a bossnak. – Az egyik sikátorban bukkantunk erre. Két ketrec, időzítős zárral ellátva. Rohadt okos ötlet. A megfelelő időpontban kinyílik a rács, a bent kuksoló állatok pedig kislisszolnak, és jókora balhét kavarnak.
– Az egyetlen gond, hogy az egyik ketrecnek zárva maradt az ajtaja. Meghibásodott az időzítő... van ilyen. Így aztán a csöcsfogdosó sem tudott kiszökni – ott üldögélt a rács mögött a seggén, még akkor is, mikor rátaláltunk.
– Senki sem tudhatta, hogy két csöcsfogdosó van a vigalmi negyedben, csakis az, aki elrejtette a ketreceiket.
Heavenly Marlonbrandynak úgy imbolygott a feje, mint egy vízzel telt koton, úgyhogy bevittem a végső ütést.
– És a hibád, főnök... Nos, elküldtük a ketrecet a laborba. A srácok megtalálták rajta az ujjlenyomatodat. Ezt nem fogod kimagyarázni.
A boss ránk nézett, és halkan, vért és nyálat fröcsögve gurgulázni kezdett.
– Höhö... höhh... Kitörölhetitek a seggeteket... Legfeljebb a közveszélyokozást és az illegális állattartást bizonyíthatjátok rám, viszont azt, hogy a csempészekkel üzleteltem, soha! Anonim svájci bankszámla, csesszétek meg! Leülöm az egy évet, felmarkolom a pénzt, és ti nem tehettek ellene semmit! Értitek? Semmit!
Összenéztünk ’Tasával – kiccsaje lábat lendített, és irgalmatlan-mód tökön rúgta a terpeszben heverő Heavenlyt, én pedig nyugisan a padlóra helyeztem a macskaketrecet, és kikattintottam az ajtaját.
– Azt azért nem mondanám, hogy semmit sem tehetünk – sóhajtottam csendesen. – Mr. Mustacchio, hadd mutassam be a főosztály legújabb szerzeményét, az Anophilus longphallicust – a szíriuszi análrajongó faszagányt.
Mire a zsaruk befutottak a letartóztatási paranccsal, III. Heavenly Marlonbrandy három példányban letisztázott, aláírt beismerő vallomással és vérző ánusszal várta őket.


– Na, és most hogyan tovább?
Műszak végeztével ’Tasa meg én beültünk egy csehóba, nyakaltuk a hideg sört meg a vodkanarancsot, hallgattuk a boogie-woogie-t, és szép lassan szivacsra áztunk – közben találgattuk, mit hoz számunkra a jövő.
– Nem hoz az lószart se! – csapta le a poharat csajéja. – Mustacchiót lesittelik, de jön a helyére egy másik szopós szájú hímringyó, mi meg úszhatunk ugyanúgy árral szemben, csóválhatjuk a farkunkat, és nyelhetjük a górék szarságait... Eh, néha nem is értem, mi a rákot keresek még itt. Lehetnék gondozó a tokiói állatkertben, vadőr Kenyában...
Elméláztam, a bárpultot kocogtattam a mutatóm körmével.
– Én nem látom annyira sötéten a helyzetet – dünnyögtem végül. – Bárhová is mész, idióták mindenütt lesznek. Viszont olyan jó csapatot, mint a miénk, nem találsz minden bokorban.
– Mhm – mélázott el ’Tasa, majd a szeme sarkából rám sandított. – Mondasz valamit. Elég jók vagyunk, nem igaz?
– De mennyire! – bólintottam.
– Elkaptuk a csöcsfogdosót...
– Secperc alatt!
– Megfingattuk azt a pöcsfejet...
– Ilyet nem tud mindenki, de nem ám! Képzeld csak el! – A pia már dolgozott bennem rendesen, felpattantam hát, felugrottam a bárszékre, és pózba vágtam magam. – Azt a rúgást tanítani kéne! Mi vagyunk a Ganümédesz Indiana Jones-ai, az állatcsempészet Sherlock Holmes-ai! Bármit megoldunk lazán-faszán, tőlünk tanul minden zsaru és vagány! Mutass még egy párost, aki a saját főnökét erőszakolja seggen, és még kitüntetés is kinéz nekik érte! Kosárban ez dupla hárompontos dobás, fociban kapufás gól félpályáról! Nagyok vagyunk, kicsim!
’Tasa végre elmosolyodott.
– Te aztán tudod, hogy kell felvidítani az embert. De most már gyere le onnan, te hülye, mindenki minket néz!
Lekászálódtam a székről, vissza a poharam mellé – de ahogy letettem volna az alfelem, ’Tasa áthajolt hozzám, megölelt, és egy forró kis csókot nyomott a csőrömre – sosem hittem volna, apuskáim, hogy egy ilyen mocskos száj ennyire édes lehet.
– Köszi szépen – suttogta. – De ha bent bárkinek egy szót is szólsz erről, én...

– Tudom, tudom. Kiherélsz a gecibe.

Urbánszki László: Csak egy kutya volt

Rendőrségi híreink:
Erőszakos halált halt a nagyhatalmú képviselő.

Megrázó események tanúi lehettek ma délelőtt a Laguna utca lakói. Városunk legdivatosabb utcájában, a mindenki által ismert Alfredo Bonachella képviselő úr érthetetlenül brutális gázolás áldozata lett. A (sajnos) gyakori közlekedési kihágásairól híres Mr. Bonachella éppen legújabb típusú Lincoln kocsija felé közelített – Legolcsóbban a Colonel Autószalonban! –, amikor egy ütött-kopott terepjáróval elgázolták. Az elszörnyedt tanúk szerint az autó egészen lassan, hosszú idő alatt hajtott át sikoltozó áldozatán. Előre, majd hátra. Oda és vissza. A rendőrség példamutató gyorsasággal, tíz percen belül a helyszínen termett, ahol már csak a felismerhetetlenségig szétzúzott holttestet találta. Vezetője, szörnyű tette elkövetése közben – több ízben le is köpte áldozatát –, az alábbiakat ordítozta (idézet a fültanúktól):

Széttaposlak te gané! Lassan nyomom ki azt a dögszagú lelked, hogy gondolkodhass a múlt éjszakán. Szeretsz kocsikázni, ugye? Bulik után levadászni pár kóbor állatot? Most miért nem röhögsz, mocsok? Amikor a te csontjaid ropognak, már nem olyan mulatságos?”

Mr. Bonachella utolsó szavai (idézet):
Hiszen csak egy kutya volt… nyomorult, sz*ros kis dög!”

*
*
Néhány órával korábban.
*
*
A nap most bújt ki a házak mögül vörös fénnyel árasztva el a csendes kertvárosi utcát. Kevés meleget adott, jóleső érzéssel tartottam oda az arcomat. Az út menti bokrokon csillogott a harmat, csípősen friss volt levegő. Összehúztam magamon a hajnali hűvös ellen magamra rántott kopott melegítőmet. Nagyokat lélegeztem, kezdett oldódni bennem a feszültség.
Semmim sincs már, csak ez a kis szuka és az emlékek, de akkor is. Nem az a fajta vagyok, aki ezentúl siratja magát. Én akkor halok meg, ha összedőlt körülöttem a világ.
Vagy amikor romba döntöm!
Újra ez a szánalmas erősködés! Ilyenkor? Micsoda vadbarom ember vagyok? Ugyan ki ellen akarok harcolni, hisz minden rosszat én követtem el? Engem kéne agyonütnie valakinek, megérdemlem! Nem értem, miért akarja Isten, hogy éljek?
Mi a szándékod velem, Uram?
Mindegy! Visszamegyek az erdőbe, és elleszek magamban. A jószágnak enni kell adni, ennek a lelkes kis dögnek párt kéne keríteni. Lesz majd egy csomó apró kölyke, sok-sok pici Camilla. Eddig mindent kibírtam, ki fogom ezután is. Kibírom? Pálinkát főzök majd, össze-vissza lövöldözök és ordítozok a fák között. Szánalmas jövő. Ennyire telik, nincs jobb ötletem. Felfordulok majd, mikor eljön az órám és annyi!”

Camilla felszabadultan futkosott az úton, szemlátomást örült, hogy a szabadban van. Átszaladt a szemközti bokrok közé, és magas hangon ugatva játszani hívta a madarakat, akik tiltakozva rebbentek föl a bokrok ágairól. Egyre jobban távolodva, megjátszott vadsággal kergette őket. Hullámos, fekete bundája, ragyogó, barna szeme újra és újra eszembe juttatták a másik Camillát.
Hangos kerékcsikorgással fekete Lincoln vágódott ki a kanyarból, hátulja farolva csúszott az aszfalton. A hirtelen zajtól megszeppent kis jószág biztonságot keresve, átlósan rohant felém az úton.
Ne! Maradj ott! – üvöltöttem, és tehetetlenül, széttárt karokkal bőgtem az égnek: – Ne vedd el tőlem, Uram! Legalább őt ne!
A Lincoln dühödten felpörgő motorral gyorsított. A kutya majdnem átért, de a fekete autó, átvágva a szemközti sávba, az utolsó pillanatban elgázolta. Lehúzott ablakában villanásnyi időre feltűnt részegen röhögő vezetőjének arca, aki a kormányt csapkodva ünnepelte ügyességét.
A sárvédő kapta el. Összeroncsolt teste, mellkasomnak vágódva engem is fellökött. Fejemet bevertem a mögöttem lévő falba, néhány másodpercig nem tudtam magamról. Amikor magamhoz tértem, az összezúzott, szétroncsolt tetem ott feküdt mellettem. Csillogó, barna szeme örökre elhomályosult, hullámos bundája vértől feketéllett.
Ő is meghalt.

*
*
A történtek előtt pár perccel.
*
*
Camilla gyönyörű volt halálában.
Csodás fekete haja szétterült a párnán, mintegy gyengéden átölelve hófehér, finom csontozatú arcát. Az elmúlás nem torzította el, szinte csak elaludt. Lassan ment el, mindvégig engem nézett. Gyengéden, mélységes szerelemmel, csak nézett és nézett.
A gyerek rosszul feküdt, korábban jött a vártnál, és mire beértünk az erdei házból a városba, már nem tudták megmenteni őket. A mentőket sem hívhatta ki. Addig cseszegettem a telefonját azzal a hülye játékkal, míg kipurcant. Az meg fel sem merült bennem, hogy az enyémet otthagyjam.
Hiszen még csak nyolcadik hónapos terhes, ugyan mi történhet vele?” A nagymenő Mike, az agyatlan tuskó, nem gondolt rosszra.
Eszement módon nyomtam a gázt, átgázoltam volna bármin és bárkin, ha elém áll, mégis elkéstem.

Megöltem őt.
Igen, én öltem meg! Én a vagány, el akartam kapni azt a pumát. Mintha az Isten vert volna meg, amikor ilyenné tett! Miért nem tudom elfogadni, veszíteni is lehet? Hisz nem is érdekelt az a pár nyomorult baromfi, amit megevett. Az a szerencsétlen hiúságom, akkor sem enged feladni valamit, ha beledöglök, vagy ha más pusztul bele.
Mert tőlem nem lehet elvenni semmit. Pár kiló leveshúsért halt meg az asszony. Mi a szűzmáriáért kellett bemennem annyira mélyen az erdőbe? Követtem a kutyával, mint egy véreb. A kis nyikhaj szépen fogta a nyomot. Mennyire élveztem az egészet, én voltam a Mr. Mike, a vadászok királya, mert elkaptam azt a rohadt dögöt. Belekerült egy napomba, mindent elvesztettem, ami nekem fontos, de elkaptam. Szétvertem rajta a puskát. Az első lövés után bedöglött az a nyomorult fegyver.
És most itt fekszik kiterítve. Hazahoztam a városi lakásunkba, ne ott a klórszagú idegenségben legyen az utolsó óráiban. Azt mondták, megszakadt benne valami. Ha időben ideérünk, talán… de akkor sem biztos. Persze mindegy mit mondanak, és tudom, ki ölte meg.
Az, akiben a legjobban bízott.
Én!
Meghalt!
Nem lesz gyerek, aki rám hasonlítana vagy rá… mindegy. Bár a
szánalmas makacsságomat nem lett volna jó örökölnie. Nincs lurkó, aki a kettőnké. Meghalt, mert az embere egy barom. Bezzeg nagy Mike megmaradt. A hős, a vagány, aki megmutatta, mekkora állat. Hogy dögöltem volna meg anyám hasában, mert akkor élhetne.

Halott és milyen gyönyörű.
Nem látom a szemét, csak azokat a seprős szempillákat. Hogy tudott nevetni, ó én istenem! Amikor hátravetette a fejét és rázta a haját, csak úgy lobogott az a gyönyörű zuhatag. És az a mosoly…

Nem maradt más utána, csak ez a kutya. Neki is Camilla a neve, magunkkal hoztam, mert Ő kérte.”

Meredten lesi az ágyat és halkan szűköl. Éreznie kell, hogy baj van, hisz szinte sír. Gyerekesen magas hangon nyüszít.

Mindig ölelgette. Összedugták a fejüket és kacagtak. Igen mind a ketten, mert komolyan mondom, ez a dög ember módon nevet. Egyformán csillogott a szemük, amikor összebújtak. Ugyanolyan a színük. Mélytüzű sötétbarna, alig van pupilla. Esküszöm nincs különbség. Sohasem érdekeltek igazán a kutyák, mégis jó ránézni. Nem nagy vigasz, de legalább ő megmaradt. Lesz majd néhány kölyke, elfutkosnak az erdei ház körül. A vigyorgó pofáját látva olyan lesz, mintha az én Aranyom nevetne.
Hm. Még a bundája is hasonlít Camillám hajára, hullámos és fekete. Ha résnyire csukom a szemem, szinte őt látom.
Ki kéne vinni az utcára, hadd futkosson, én pedig kiszellőztetem a fejem.”


– Gyere Camilla, menjünk! Járunk egyet!

2016. július 17., vasárnap

Jassó Judit: A robotmenyasszony

– Már vártuk, uram. – Az egész intézményben a recepción dolgoztak a legcsinosabb nők. Amíg alkalmi kísérője, akit névtáblája szerint Margaux-nak hívtak, kilépett mellé, Moebius Valerion fölnézett és kis híján beleszédült az impozáns látványba.
Ötvenemeletnyi színtiszta technológia, ameddig a szem ellátott. A dizájn minimalista volt, de a tervezők olyan ügyes megoldásokkal dolgoztak, mintha a Möbius-szalagot hívták volna életre. Moebius mosolygott a kísérletező kedv nagyvonalú megnyilvánulásán és Margaux-ot követve lezser mozdulatokkal lépett a liftbe. Varázslatos illatot érzett.
– Vanília, tubarózsa, narancsvirág – mondta Moebius és mosolygott.
A recepciós elnézett mellette. Munkaköri leírásuk nyilván tartalmazta, hogy ha négyszemközt maradnak a vendéggel, a szemkontaktus felvétele tilos. Átlátszónak kellett maradniuk.
– Parancsol, uram?
– Ó, semmiség. – Moebius elterelte figyelmét a szoláris légfűtéssel. Még mindig hajlamos volt abba a hibába esni, hogy társalgást kezdeményezzen. A légfűtés gondolata legalább visszairányította arra a mechanikus pályára, ahonnan sosem volt érdemes túl messzire merészkedni.
A harmincadik emeleten kiszálltak. Margaux ID-kártyájával összesen tizenkét ajtón mentek keresztül.
A számok megnyugtatnak, gondolta Moebius.
– Uram, ő itt Hexma. – A szárnyas ajtó kitárult és a robot abban a pillanatban Moebius-ra emelte a tekintetét. Elképesztően szép alkotás volt. A szája elnyílt, mint egy valóban csodálkozó emberé, közben feléjük fordult és karját a levegőbe emelve üdvözölte a látogatókat.
– Hát itt vagy! – Moebius elképedt a hangjára. Hexma minden képzeletét felülmúlta, de hát ez volt a cél. Az emberiség megmaradt része az ilyen típusú találkozásokért dolgozott. Bár emberi kéz alkotta tetőtől a talpáig, a robotból sajátos energia áradt. Megölelték egymást. Moebius látta a szeme sarkából, hogy a recepciós elmosolyodik és lehajtja a fejét. Különben fegyelmezetten állt mellettük, akár egy néma tanú.
Visszatértek a földszintre, és a szükséges adatcserék elvégzése után hazaindultak. Mintha nem egy tervezőközpontból, hanem egy szállodából léptek volna ki. Az ügyintézők – mindegyik nő – sok boldogságot kívántak nekik, és az utcán is csupa elismerő pillantást kaptak. Nem volt szükség nagyobb diszkrécióra, az emberek mindenütt, az üzleti negyedektől kezdve, ahol a technológiai központok álltak, egészen a szórakozóhelyekig, fegyelmezetten viselkedtek. Elemi érdekük volt, hogy ne keltsenek feltűnést.
A sofőr a járda mellé gördült, majd kipattant és a háta mögötti ülés ajtaján a limuzinba segítette Hexmát.
– Köszönöm – mondta a robot és halk surrogás kíséretében leült.
– Hova megyünk? – kérdezte néhány perccel később. Moebius és a sofőr egymásra nézett.
– A tengerhez – mondta Moebius. Az orrában még ott volt a recepciós illata, és a teste a selyem és a valódi női bőr tapintásának érzetével küzdött. Az értelme megpróbálta meggyőzni őt arról, hogy nincs különbség, de a szíve mást súgott. A szív mindig az ész ellen szervezkedik, mondta az apja Moebius-nak évekkel ezelőtt. Ne engedj neki, fiam. A ráció többet ér és nem kockáztathatod azt, amit eddig elértünk. Ez a te érdeked is.
Moebius mindig heringet vacsorázott. Addig Hexma a konyha előtti erkélyen, a kitárt ablakok előtt állt és a vizet nézte.
– Milyen szép – mondta, és Moebius-nak olyan érzése támadt, mintha csak egy matematikai példa eredményét vezette volna le magában, és nem a látványból szűrte ki az élményt.
– Miért szép? – kérdezte Moebius. – Meg tudod mondani?
Hexma feléje fordult.
– Te meg tudod mondani? A szépséget mindig más teszi. Megszokás, egyszerűsége, vagy, csak megtaláljuk a hozzáillő hangulatot.
– Milyen színeket látsz?
Hexma hallgatott, mint aki bosszankodik a kérdésen.
– A színeket az emberihez képest ezerszeres felbontásban érzékelem.
– A szépség több mint szín. – Moebius eltakarította a vacsora romjait. Nem tartott bejárónőt, mert az anyja jutott róluk eszébe, akit ötéves korában vesztett el. Kilépett az erkélyre, és hátulról átölelte Hexmát. A test puha volt, akár a szilikon. A haját eredeti szőke tincsekből varrták, készítői nyilván a feketepiacon szerezték be, ahol sok igazi nő jutott ilyen módon némi készpénzhez.
– Megyek és lefürdöm – mondta Moebius, de Hexma szorosan átölelte. Moebius-nak eszébe jutott az első szexuális élménye egy robottal, és ha engedi, akkor páni félelem keríti hatalmába. Ehelyett hagyta, hogy csupa színes-szagos képzet váltsa egymást a fejében, mintha egy óriási, háromdimenziós magazint lapozgatna. Narancsvirág és igéző szőkeség, ruhák, melyek nem takarnak semmit. Meztelen szépségek a parton, távcső-közelségben.
Hexma lelökte őt egy székre és az ölébe ült. Határtalanul puha volt, amilyen egy robotmenyasszony lehet. Most már feleség, akiről milliomos fiúk százai álmodoznak kamaszkoruktól kezdve. Sötét, holdnélküli éjszaka volt. Fényt csak a sirályok jelentettek, ahogy fehérezüsten megvillantak fölöttük. Moebius saját régi, buta elképzeléseire gondolt, minek egy robotnak ruha, ha igazából nem is meztelen, én egy igazi nőt fogok szerezni magamnak, bármibe is kerül. Egész éjszaka, fáradhatatlanul szeretkeztek.
*
– Gyönyörű teremtés – mondta Max Valerion. Moebius felnevetett.
– Te sem tervezhettél volna szebbet, igaz?
Max hátradőlt és a fiát nézte.
– Egyszer még hálás leszel a sorsnak.
– Az emberiség talán igen.
Jókedvük volt. Max mindenkinél jobban szerette a fiát, és keveset foglalkozott a múlttal, hogy a munkája miatt olyan fiatalon elveszítette a feleségét. Állítólag öngyilkos lett, de a boncolás egy sor olyan egészségügyi problémát tárt föl, amely közül bármely lehetett végzetes. A fia vele maradt, és Max, a kor egy tekintélyes kutatója benne látta élete nagy alkotását.
– Ismered a meglátásomat. A jövőnek dolgozunk, de a jelennek élünk. – Max koccintásra emelet poharát. Haja ezüstfehér volt, mint a sirályok tolla. Moebius elkomorult. Minden éjjel látta a sirályokat. Izgatottan verdestek szárnyukkal az erkélyük fölött. Hexma talán észre sem vette, az erős koncentrációs képesség a robotlét velejárója. Ha egyszer belekezdenek valamibe, azt véghez is viszik. Kell, hogy ilyenek legyenek. Ők az emberiség megmentői.
– Úgy érzem magam a saját házamban, mintha vakáción lennék. – Moebius jókedve halványabban, de visszatért. Ittak és az erkélyen nevetgélő nőket nézték. Hexma csodálatosan festett hófehér ruhájában, és Max barátnője is jól nézett ki a korához képest. Később, az asztalnál Moebius alaposan szemügyre vette őt. Az anyját akarta látni, aki épp ennyi idős lenne, ha élne. Helia napbarnított bőrén átütöttek a kéklő erek, a kézfején, a térdhajlatában, s ha fürdőruhában volt, a combján is láthatóvá vált a seprűvéna. De élt. Energikus, zabolázhatatlan teremtés volt, okos és mindig jókedvű. Viszont csámcsogva evett és nem szégyellt böfögni mások előtt.
– Hogy tetszik a házasélet, fiatalok? – Moebius a nőre gondolt, aki reggel és este a házuk előtt futott el. Igazi szőke haja volt és integetett, ha meglátta őt. Ha Hexmával együtt voltak, csak odanézett. Néha egy hatodik érzék jelezte, hogy hamarosan megjelenik. Ilyenkor gyomorszorító érzés tört rá. Moebius után Hexma is engedelmesen válaszolt, és társalgóprogramja szerint ő is föltett egy kérdést.
Néhány nappal később az ismeretlen, szőke nőt, a tengerparti dzsoggolót a házukban találta. Moebius szíve hatalmasakat vert a dupla izgalomtól. Kiderült, hogy a nő robotpszichológus, és azért kereste fel őket, mert Hexma egysége problémákat jelzett a központ felé. Moebius először fel akarta hívni az apját, de tudta, hogy Max ideges lesz, és akkor hajlamos olyat tenni, amit később megbán.
– Nem kell bevinni a központba, ha van egy szerelőszoba a házban. – A nőt Oliviának hívták, és a bőrének sós kipárolgása annyi mindenre emlékeztette Moebius-t.
– Természetesen. Erre jöjjön! – Ez volt az a helyzet, amikor elkelt volna egy ügyes kezű személyzet. Jobb híján két oldalról az alagsorba támogatták Hexmát, aki szorult helyzetében idegesen tátogott és a szokott mozdulatokkal kapaszkodott a férjébe.
– Eszméletlenül erős a szorítása – mondta Moebius, miután a robotot egy arra alkalmas székbe helyezték és elektródákat kapcsoltak a testére. Olivia nem hallotta, amit mondott, vagy elengedte a füle mellett. Ez utóbbi volt a valószínűbb, mert homlokát ráncolva láthatóan erősen koncentrált.
– Ellenőriznem kell néhány beállítást. – Közben megmutatta az engedélyét és elmondta, hogy home office-t működtet a házában, ami nagyjából kétszáz méterrel arrébb állt.
– Nem tudtam, hogy egy robotpszichológus egyben műszaki zseni. – Moebius oldottságot színlelt. – Azt hittem, csak a szoftverrel foglalkoznak.
– A hardver rendben van – mondta Olivia. – Viszont, ami a többit illeti, attól tartok, a feleségének terápiára lesz szüksége. Az érzelmei alulvezéreltek. Mintha sokkot kapott volna.
Moebius azt hitte, nem jól hall.
– Nem pusztán a gyári beállítások számítanak. Ha ez így lenne, akkor a mi szakmánk nem létezne. – Oliviának gyönyörű mosolya volt és még okosabbnak tűnt tőle. – Nem bánja, ha még ma hozzálátunk?
– Itt? – Moebius-nak sok volt ennyi egy napra. – Hát persze. Fönt leszek a hallban.
Csigalassúsággal teltek a percek. Moebius folyton az óráját nézte, és amikor elege lett belőle, a partra ment futni. Végig azon gondolkodott, ami most a tudta nélkül zajlik. A feleségét egy vadidegenre bízta. Kedve lett volna felhívni az apját.
Futás után lezuhanyozott és megborotválkozott. Miután átöltözött, a hallban Olivia várta.
– Hexmának nyugalomra van szüksége. A hálószobában helyeztem el, és betápláltam néhány stimuláló parancsot, ami szinten tartja. Holnap eljövök és ellenőrzöm az adatait. – Moebius nem hagyta, hogy Olivia kisétáljon az ajtón.
– Töltse velem az éjszakát. – Olivia szemében fehérezüst szürkület tükröződött.
*
Egy hónappal később, szombat délután Max Valerion feldúltan sétált föl és alá fia nappalijában.
– Fel nem foghatom! Mit műveltél azzal a szerencsétlennel?
Moebius leszegett állal nézte apját. Végső soron igaza volt, Hexma romló állapotáért felelősséggel tartozott. A napszemüveg alatt megrebbent a tekintete. Akár egy vadállaté, amely még latolgatja, megéri-e a támadásért az életével fizetni.
– Azt is tudod, hogy az ügyed miatt elvehetik a vagyonunkat! Mindent, amit eddig kerestem. Most elmondod nekem, hogyan jutottunk idáig. – Max leült és pirulákat vett elő a zsebéből. Moebius szomorúan és idegesen nézte. Türelmetlenül várta, hogy Olivia megérkezzen.
– Hexmának segítségre volt szüksége, apa. – Tudta, hogy reménytelen a téma hatékony elterelése, de talán egyetlen mondat még nem hergeli az egekig Max-et.
– A robotpszichológusok igazi bajkeverők! Hiszen nők! – Max levágta magát a kanapéra és kivörösödött fejjel kiabált. – Mit gondolsz, miért hoztuk létre ezt a képzést évtizedekkel ezelőtt? Megmondom neked! Azért, hogy lekössük azt a rengeteg kékharisnyát! Hiszen véletlenül születtek! Nem lett volna szabad, hogy ennyi lánygyerek lássa meg a napvilágot! A nők megbízhatatlanok! Beláthatatlan hatással vannak a férfiakra! Ha ezt az Oliviát teherbe ejted, esküszöm, hogy a két kezemmel fojtalak meg. – Az utolsó szavakat sziszegve szűrte fogai közt.
– Mégis, mit kellett volna tennem? A sorsára hagynom Hexmát? – Moebius leült az apja mellé és homlokára tolta napszemüvegét. – A központ mindenről értesül. Így legalább látták, hogy rajta vagyunk az ügyön.
– Nem értelek téged, fiam. – Max összetörten nézett rá. – Mindent megadtam neked. Jó nevelésben részesültél, és többször lehetővé tettem számodra, hogy elutazz azokra a helyekre, és kiszórakozd magad. – A férfiak paradicsomára célzott, ahol maga is számtalanszor járt. Itt valódi fiatal nők keresték a férfiak kegyeit, és ha ebből kiöregedtek, akkor apartman tulajdonosként vagy házvezetőként a szigeteken maradhattak. A pontos helyszíneket titoktartás övezte, s ha az egyik túl népszerű lett, néhány évre bezárták és elővigyázatosságból megnyitottak egy másikat. A résztvevők a maguk módján törekedtek a diszkrécióra.
– Nem válhatsz el! Már nem a huszonegyedik században vagyunk! – Max fölkelt és keresztül-kasul járkált. Moebius követte őt a teraszra. Ez volt az ő szentélye, két függőággyal, gyertyákkal körülvéve. Itt a fejfájása is csillapodott, s végre levegőhöz jutott.
Olivia. Aranyló napsugaram.
Nemsokára Olivia is megérkezett. Mintha megérezte volna.
– Max – mondta és biccentett az öreg felé. – Itt maradsz vacsorára?
– Megmondtam Moebius-nak, hogyha terhes leszel tőle, akkor kitekerem a nyakát. – Kezével facsaró mozdulatokat tett. – De úgy látom, szemtelenséged nem ismer határokat.
Olivia húst és zöldségeket vett elő a táskájából. Felszeletelte a sárgarépát, serpenyőben olajat melegített. Később citromot csöpögtetett a húsra. Megterített és az ételt az asztalra tette.
– Nem szabad megfeledkeznünk erről – mondta és leült. Hűvös esti szél fújt, ezért Max horgolt takarót terített Olivia hátára.
– Miről beszélsz? – Max vonakodva bár, de helyet foglalt és bort is töltött magának.
– Arról, ami természetes.
A férfiak hallgattak. Moebius tétován evett, minden falat előtt megállt.
– Elvették tőlünk azt, ami a miénk volt – mondta csöndesen Olivia.
– Meddig fogtok még ebben a szentségtörő édeshármasban élni? – Max undorodva turkálta tányérján az ételt.
– Tudom, hogy téged ez az egész a régi életedre emlékeztet.
– A vagyonommal fizetek a felelőtlenségetekért! – Max odacsapta poharát, és a bor kifolyt. Moebius engedelmesen felitatta a szalvétájával.
– Veled hasonló volt a helyzet, csak éppen fordítva. Igazi feleséged volt, de robotra vágytál, végül mégsem lépted meg. Abban, amit akartál, a közös gyermek sem akadályozott volna.
– Hogy merészelsz hazugságokat állítani rólam? – Max karjában ütés készülődött.
Olivia türelmesen evett. Apró darabokra vágta a húst és minden falathoz ugyanakkora adag zöldséget szúrt a villájára.
– A mi szerencsénk, hogy a központban már nincsen hozzád hasonló őskövület. Mert a jövő, kedves Max, az érzelmi intelligenciáé. Egészségedre. – Olivia néhány korty után ismét Max szemébe nézett.
– A központban, ahol engem is képeztek, elhiszik azt, amit a jelentéseimben küldök. Olyan tudománynak vagyok szakértője, ami dinamikusan fejlődik. A processzorokat a te pénzedből gyártjuk, de az én javaslataimat fogadják el a szoftverre vonatkozóan. Kétszáz évvel ezelőtt, amikor a robotika három alaptörvényét megalkották, hatalmas volt az IQ jelentősége. Mostanra a férfiakat elválasztották a nőktől, hogy tökéletes embereket hozzanak létre. A robotok EQ-hányadosának vizsgálata új horizontot nyitott meg előttünk. Kinyúlt egy kéz, amibe kapaszkodhatunk.
– Gyalázatos ez az egész, Olivia. – Max keserűen nézett maga elé. Majdnem sírt.
– Ez maradt nekünk, Max. Nekem és a fiadnak. Amit hagytatok. Néhány konc, rajta egy-két zsíros falat.
– Moebius, csinálj valamit! – Max szemében megjelent az első könnycsepp. – Az anyád emlékére kérlek!
– Emberek vagyunk, apa – mondta színtelen, száraz hangon Moebius.
Annyi mindenről akart még beszélni az apjának, de jól tudta, felesleges.
Hexma számára az alagsorban rendeztek be egy minden központi igényt kielégítő szobát. Olivia bizonyos időközönként betáplált számára egy újabb terápiát, s ha viselkedése veszélytelennek tűnt, felhozták a hallba vagy kiültették maguk közé a teraszra.
Hexma szerette nézni a sirályokat, és már nem kérdezték arról, miért.
*
Húsz év telt el.
A kulcs elfordult a zárban. Beléptek.
Arturia megtorpant a küszöbön, kezét a szívére tette.
– Várjunk még? – kérdezte Hexma. – Ha szeretnéd, majd holnap visszajövünk.
Bizonyos helyek olyanok, mint az állatok, meg kell szelídíteni, mielőtt elfoglalják őket.
Arturia erőt vett magán. Megrázta a fejét és felhúzta földig érő ruháját, mintha vízen kelne át.
A ház semmit nem változott, azaz dehogy, semmi nem volt már úgy, mint azelőtt. Csak a tárgyak. Hexma tekintete végigsiklott a minimalista struktúrán, a lakberendező jó munkát végzett, mindent megfelelően helyezett el, a rekonstrukciós tervek szerint. A nappaliban ugyanolyan kanapé állt, hajszálra egyező díszpárnákkal, hátul a konyha csupa csillogó krómbevonat és fejük fölött a galéria karcsú oszlopokon állt, narancsvörös színben, akár a veranda.
– Nézzük meg. – Arturia bátortalanul lépegetett, még sosem járt itt.
Az emeletre futószalag vitt, a szobákat fotocellás ajtó nyitotta. Minden annyira zökkenőmentesnek tűnt, ami meglepte Arturiát. A nevelőintézet szűk kereteit háta mögött hagyva boldognak kellett volna lennie, ehelyett fáradt és levert volt.
A fürdőszobát kora reggel és este nyolc órától használhatta. Az állam szigorúan felügyelte a vízfelhasználást – akkor is, ha tömérdek kenőpénzért cserébe könnyedén lehetett építési engedélyhez jutni a tengerparton. A környéket megtisztították a hobóktól és az idevezető utakat is elterelték.
Hexma megkereste a töltőfülkét és ellenőrizte a ház elektromos hálózatát. Abba a szobába, ahol korábban éveket töltött, nem lépett, és Arturia előtt úgy tett, mintha az a helység nem létezett volna. Megváltoztatta a belépéshez szükséges kódokat. A beltéri egység falba süllyeszthető volt, és nyilván azzal a céllal telepítették, hogy aki nem tudott róla, ne is keresse.
Arturia délelőttönként dolgozott. A nappali egyik sarkában, megfelelő fényviszonyok mellett, Hexma segítségével berendezték a tervezőasztalát. Különféle hasznos szerkezeteket rajzolt, és ha elfáradt vagy elfogyott az ihlete, azzal szórakoztatta magát, hogy kiszínezte a tervrajzokat.
Hexmának sok dolga akadt, néha hosszú szünetekkel a tennivalók között. Máskor egész nap égett a keze alatt a munka. Ő fogadta a postaszolgálatot, Arturia helyett elektronikusan aláírta az átvett küldeményeket. Gyakran kijárt a partra és kagylót gyűjtött, mert Arturia bolondult a tenger gyümölcséért.
Egyik nap, miután egy fontos megrendelést teljesített és elküldte engedélyezésre a hivatal számára, Arturia órákon keresztül sétált és a sirályokat figyelte. A homokba ült, majd felállt és az ujjával valamit lerajzolt. Hexma a verandáról figyelte.
Amikor Arturia visszajött, odahívta őt magához.
– Beszélgetni szeretnék veled, jobb híján. Amilyen sokat tudok a robotokról, olyan kevés ismerettel rendelkezem az emberekről. Neked milyen emlékeid vannak róluk?
– Engedelmességgel tartozom – mondta Hexma.
– Ezt tudom – mondta Arturia és mosolygott. – Hol laktál azelőtt, hogy mellém kerültél volna az intézetben?
– Főzök egy teát – mondta Hexma, majd sarkon fordult és visszament a házba.
– Hexma! Mégis mire véljem ezt a viselkedést, meghibásodtak az áramköreid? – Arturia túl gyorsan eredt utána, és meghúzta a bokáját. Elbicegett a konyhaszekrényig, hogy hűtőtapaszt helyezzen rá.
Hexma elkészítette a frissítőket, mangó és kókusz ízű jeges teát, és épp azon volt, hogy a kancsóból pohárba töltse, amikor Arturia odaállt mellé.
– A ma reggeli állapotfelmérés szerint minden áramköröm rendben van.
– Mi ütött beléd? Még sohasem csináltál ilyet. – Arturia visszaterelte Hexmát a verandára és a padlóra helyezett párnákon foglaltak helyet. – Magyarázattal tartozol!
– Ismertem néhányat.
Arturia megütközve bámulta.
– Teljesen összezavarsz, te pléhlény! – Hangosan felnevetett, amire a közelben ólálkodó sirályok abbahagyták a szemétvadászatot. – Mégis mit jelentsen ez? Kiket ismerhettél? Válaszolj!
– Nem tehetem. Az emlékeim meglehetősen zavarosak.
Egymásra néztek. Arturia legszívesebben bemosott volna neki egyet, ha nem Hexma jelentette volna számára az emberi társaság pótlékát.
– Ugyan már, miket hordasz itt össze! Csak elő kell hívnod az emlékeidet a megfelelő memóriaegységből! Ez csak nem esik nehezedre!
Amikor Hexma újból megszólalt, a hangja ismeretlen volt. Egy férfié, akivel Arturia még sohasem találkozott. Valakivel beszélgetett.
Miért szép? Meg tudod mondani?
A szépséget mindig más teszi.
Milyen színeket látsz? A szépség több mint szín.
Megcsörrent a telefon, Arturia bement és fölvette. Hosszan beszélt, közben szemmel tartotta Hexmát. Ő mintha magába roskadt volna.
Arturiát úgy nevelték, hogy tartsa tiszteletben a robotokat. Hároméves volt, amikor megismerte Hexmát, aki hűvös viselkedésével olyan volt számára, mint egy decens, két-három évszázaddal korábbi ideált megtestesítő nevelőnő. Arturia becsomagolt egy kisebb utazótáskába, mert el kellett utaznia a fővárosba. A hívás során arról értesítették, hogy a legutóbbi terveire vonatkozó engedélyezési eljárás a vártnál korábban lezárult. Sőt, a prototípust egy nemzetközi versenyre is benevezték. Ehhez csak névleg volt szükség a mérnök beleegyezésére, mint ahogy nagyobbrészt a befolyt pénzjutalom is az államkasszát gazdagította.
– Amikor visszajövök, megbeszéljük, ami az előbb történt – mondta Hexmának.
Másnap, hogy kihasználja az egyedüllétet, Hexma lement az alagsori szerelőszobába. Erőtlenül nyomkodta a belépőkódot – már megint az történt, ami sok éve, a robot érzelmei alulvezéreltek, mintha sokkot kapott volna. Részben emlékezett a roboterápia elemeire, de nem tudta saját magát beprogramozni.
Megnézte azokat a régi felvételeket, amiket még Olivia készített az ülések során. Olivia! Hexma megrettent saját belső sikolyától, de a szobában eltöltött idő legalább annyira hasznos volt, hogy áramkörei visszatérjenek a régi kerékvágásba.
Kedvetlenül kitakarította az apartmant. A veranda fáját kutyák rágták meg, amit megpróbált helyrehozni. Lustának és fáradtnak érezte magát, és idegesítette a zaj, ahogy a tenger hulláma a közeli sziklákat ostromolta. Megijedt a szemétvadász sirálycsapattól, és megnyugodott, amikor Arturia telefonált, hogy másnap hazaérkezik.
A bejárati ajtó kinyílt – és ott állt egy idegen. Hexma akkor látott utoljára férfit, amikor Olivia odakísérte őt Moebius ravatalához. Pedig addigra már egészen meggyógyult, és most valami zuhanásfélét érzett, szédülést, zsibbadást, amit más nem értett volna meg Olivián kívül.
– Ő a tiéd? – kérdezte az idegen a háta mögött belépő Arturiától.
– Ő az én hűséges társam és barátom – mondta Arturia és mosolygott.
Hexma hátrálni kezdett. Minden perc, amit az elmúlt napokban terápiával töltött, vagy legalábbis a régi terápiákon készült felvételek megtekintésével, csak nehezítette a dolgát. Nekiütközött a konyhapultnak, és közben Olivia hangját hallotta legbelül.
Reagálj, Hexma! Légy őszinte hozzám. – Olivia megengedte neki, hogy legrosszabb állapotában is megérintse. Nem félt, nem úgy, mint Moebius. Hol van a férjem? Engedelmességgel tartozom! Hol van? Engedelmes! Hol?A férjem! Enged! Enged! Enged!
– Ő az egyik unokatestvérem, Hexma.
Az idegen odament hozzá és mosolyogva nyújtotta a kezét.
Veszélyesnek tűnt.
– A nevem Valentin. – Csak nézte és nézte Hexmát, fenyegető közelségben.
– Ne félj tőle. A Családegyesítő Alapítvány igazolta a származását. Apai ágról vagyunk rokonok. – Arturia egy tápegységet mutatott. – Ha szeretnéd, ellenőrizheted. Itt vannak az adatok.
– Te tudtad, hogy egy hibás sorozat példányával rendelkezel? – kérdezte Valentin.
– Engedelmességgel tartozom – mondta Hexma és egy percig csak ezt a két szót hajtogatta.
Valentin Arturiához fordult.
– Látod, ahogy mondtam. Az áramkörei kiakadnak a heves érzelmektől.
Arturia közelebb lépett és meglepetten nézett hol Hexmára, hol Valentinra.
– Van ebben a házban egy szerelőszoba? – Valentin elindult az alagsor irányába.
Hexma hangereje kiáltozássá erősödött.
– Engedelmességgel tartozom! Tartozom!
Arturia a titkos helység előtt érte utol Valentint.
– Szezám, tárulj.
Valentinnak szerencséje volt. Amikor Hexma utoljára itt járt, törölte a belépőkódot. Attól félt, hogy elfelejti, vagy összetéveszti a számokat. Ezektől egy ideje nagyon félt.
Valentin otthonosan mozgott a szobában. Arturia lenyűgözve nézte, érezte, hogy ők valóban rokonok. Az Alapítvány nem tévedett.
– Erről a sorozatról, amibe a te Hexmád is tartozott, csak a kiváltságosok tudhattak. A tervezők túl jó munkát végeztek, és létrehozták ezeket a csodálatos gépeket. Csakhogy porszem hullott a gépezetbe. Megviselte őket az emberekkel folytatott interakció. Szentimentálisak lettek. Úgy fejlődtek, hogy közben fokozatosan tönkrementek. És miután nem tudták őket megjavítani, a férjeik beleegyezésével szép csöndben megsemmisítésre kerültek. – Valentin egy dobozt tartott a kezében.
– A helyedben megnézném ezeket.
Hexma az ajtóban állt.
– Odaég a vacsora.
Arturia ragaszkodott hozzá, hogy megterít és kiszolgálja a vendéget. Hexma hallgatagon ült mellettük, mint egy távol-keleti szolgáló, akit különös kegy folytán úrnője asztalához invitált.
– Nem zavar? - kérdezte Valentin.
– Micsoda?
– A tenger zúgása. Képtelen volnék egész nap hallgatni. A sirályokról nem is beszélve. Nem szeretem a madarakat – tette hozzá –, gyerekkoromban mindig attól féltem, hogy majd a fejemre esnek.
Meséltek egymásnak a gyerekkorukról. Arturia szűkszavúbban, mert nem ismerte a szüleit. Lányintézetben nőtt fel, a nevelőnők minimálisra csökkentették az érintkezés lehetőségét. Hexmát egy nagyon távoli rokontól kapta – legalábbis az illető ezt állította magáról, amikor váratlanul bekopogott az intézet vezetőjének ajtaján. A nevét sem volt hajlandó elárulni, és Arturia egy ideig még jobban haragudott a szüleire, amiért soha nem jöttek érte, és ráadásul a nyakába sóztak egy MI-t. Ez azokra az árvákra volt jellemző, akik tehetősebb családból származtak.
– Hogyan jutottál ehhez a házhoz? Valóságos kegy. Jómagam egy belvárosi toronyházban lakom. Szmog, a közelben repülőterek, meg minden. De itt sem jobb – nevetett Valentin. – Mert hiányzik a zaj. Mintha a világ végén lennénk.
– Mérnök vagyok, és ezt adták a munkaszerződésem mellé. Életem végéig a kormányzatnak fogok dolgozni, hogy törlesszem.
– Vezetők jönnek és mennek. Néhány dekáddal ezelőtt elképzelhetetlen volt a nők ilyen fokú szabadsága. Ha találsz egy párt magadnak, férjhez is mehetsz. Vagy amíg élsz, robotokat tervezhetsz.
– Megnézed velem a felvételeket? – kérdezte kis csönd után Arturia.
– Ha szeretnéd. Remélem, hogy nem terhelő bizonyítékokat találunk.
– Fogalmam sincs, kik a felmenőim. – Arturia megvonta a vállát. – Képzeljük el a legrosszabbat.
*
– Hexma?
– Bejöhetek?
Arturia felállt a székéről.
– Persze. Tessék, foglalj helyet.
– Sajnálom.
Valentin érdeklődve hallgatta a jelenetet, de nem tartotta volna etikusnak, ha közbeavatkozik. Az ő családja volt, de nem az ő problémája.
– Nem kell sajnálnod, mert eltitkoltad ezt a szobát. Az emlékek – néha erősebbek nálunk. – Arturia megsimogatta Hexma kezét.
– Sajnálom, hogy meghaltak.
– Miről beszélsz, Hexma?
Hexma Valentinhoz ment és kivette kezéből a dobozt.
– Az emlék a sorrendben van – mondta és elindította az első felvételt.
Egy fiatal férfi és egy nő frizbizett a tengerparton, háttérben a házzal. Egy idős férfi ölében egy év körüli kislány ült. A kamerának beszélt, de a felvételen nem volt hang. A fiatal férfi és a nő veszekedtek a házban, de amikor a kislány, már kétéves korúnak látszott, beszaladt hozzájuk, elhallgattak. Aztán a kislány Hexma ölében ült és csapd le csacsit játszottak. A kamera ráközelített Hexma arcára.
Arturia arcán könny csorgott.
– Láttad rajtuk a hegeket? Herm-vírus. De ki lehetett az, aki elküldte hozzám Hexmát?
– Talán az Alapítvány.
– De mi van, ha ez az egész egy csapda? Vagy ha megfigyelnek?
– Sosem lehetsz benne biztos. Mégis azt mondom, hogy próbálj meg a jó dolgokra koncentrálni. Mit gondolsz, miért hagyták meg a szabadságunkat?
Hexma nem szólt, csak nézett maga elé. Ez lehet a nyugalom. Milyen nyugodt most minden.
*

– Te már örökre apám robotmenyasszonya maradsz, igaz, Hexma?
– Örökre – ismételte ő.
A sirályok vijjogva felszálltak, hogy megkezdjék szokásos esti portyájukat.

Mintha Hexma törékeny testéből repültek volna elő.