Mary
arcán elégedett mosoly futott át, amikor oldalára fordult, és
könyökére támaszkodva végignézett a mellette fekvő meztelen
férfin. Dave volt az, akire mindig is várt, érezte ezt már az
első találkozásukkor. Sok év telt el azóta, de a szerelmük csak
erősödött. Dave a hadseregnél szolgált, és a nő mindig
elégedetten nyugtázta az irigykedő pillantásokat, mikor együtt
sétáltak az utcán. A férfi egyenruhában valóban
ellenállhatatlan volt, még szerencse, hogy őt csak Mary érdekelte.
És
micsoda szerető! Hiába telt el annyi év, még mindig úgy tudott
hozzáérni, hogy a nő minden sejtje felizzott az érintésétől.
Mary
felsóhajtott. Dave szeme kicsit megrebbent, de nyugodtan aludt
tovább. Fel kéne ébreszteni, futott át a nő gondolatain, de nem
tette. Még nem. Most csak nézni szerette volna. Tökéletes, izmos
testén izgalmas árnyékokat rajzolt az ablakon bevilágító
telihold kékes fénye. Nem bírta tovább. Közelebb hajolt és
megcsókolta a férfi mellkasát, beszívta az illatát. Hagyta, hogy
átjárja mindenét, hagyta, hogy a teste válaszoljon rá. Imádta
Dave-et nézni, érinteni, szagolni, vele lenni. A férfi kinyitotta
a szemét, mondani akart valamit, de a nő gyengéden a szájára
helyezte ujjait. Most ne beszélj, suttogta, és ne is mozdulj, tette
hozzá mosolyogva. Dave sóhajtott egyet, és mintegy megadásképpen
a feje alá csúsztatta kezeit. Mary csókolni kezdte. Ugyanannyira
élvezte, mit a férfi. Aztán ráfeküdt, fejét karjai közé
fogta, és megcsókolta. A száját, a nyakát, a fülét. Dave
felnyögött, mikor a nő körbenyalta a fülcimpáját; a forró
lehelete keltette vágy villámcsapásként futott le ágyékáig.
Keze már mozdult volna, de Mary lefogta. Tovább csókolta a férfi
nyakát, majd haladt egyre lejjebb. Először ujjai derítették fel
a terepet, majd ajka követte a láthatatlan vonalat. Elidőzött a
férfi hasánál, Dave türelmetlenül sóhajtott. A nő felemelte
fejét, és rámosolygott, szeme vágytól izzott, és ugyanezt a
vágyat látta a másikéban is. Amíg tekintetük összefonódott,
ujjai már Dave férfiasságát ölelték körbe. Tudta, hogyan
szereti, minden vágyát ismerte már, szavakra nem volt szükség.
Nem sokára aztán ajka vette át a szerepet, és addig ingerelte a
férfit, míg az nem bírta tovább. Megragadta a nőt, és a hátára
fordította, majd ráfeküdt. Lefogta a kezét, ujjaik összefonódtak,
és csókolni kezdte.
Te,
kis vadmacska, tudod, mennyire megőrjítesz? – súgta a fülébe.
Gyere, válaszolta Mary, és Dave behatolt. A nő hátrahajtotta
fejét, gerince enyhén meghajlott, ahogy vágytól izzó csípőjét
a férfihoz nyomta, lehunyta a szemét, Dave pedig csak nézte, ahogy
minden mozdulatánál felsóhajt, nézte az izmai játékát, nézte
a meg-megrebbenő szempillákat, hallgatta ziháló lélegzetét. Nem
is tudta, mit élvez jobban, nézni a nő vágyát, vagy a saját
teste kielégülését. Mint mindig, most is egyszerre jutottak el a
csúcsra.
Dave
izzadtan fordult le a nőről. Kezével végigsimított rajta. Ezt
hagyd abba, suttogta Mary, különben ma éjjel sem sokat fogunk
aludni. A férfi mosolygott, izgató volt ez a felhevült, izzadt női
test, ami ujjainak minden érintésére válaszolt; minden kis izom
összerándult, amerre elhaladtak.
Végül
azonban mégiscsak felemelte a kezét.
–
Beszélnem kell veled – mondta.
–
Nekem is veled, hadnagy úr! –
felelte a nő.
–
Akkor kezdd te!
–
Nem, mondd te először.
–
Elfogadták a jelentkezésemet a
Haditengerészethez, hét végén már indulok is, arra gondoltam,
addig még összeházasodhatnánk, már úgyis beszéltünk róla.
Mary
döbbenten és mérgesen ült fel:
–
Megbeszéltük. Azt mondtad, itt
maradsz. Megígérted. Ha a haditengerészetnél leszel, szinte nem
is foglak látni. És pont most…
–
Pont most?
–
Nem érdekes – vágta oda a nő.
– Megígérted – tette hozzá. – Hazudtál.
–
Tudod, hogy ez az álmom…
–
Össze akartunk házasodni,
gyerekeket akartunk, de nem úgy, hogy egyedül nevelhetem őket,
mert apuci épp az álmai után jár.
–
Mary!
–
Tűnj el, nem akarlak többé
látni, menj csak, és érezd jól magad!
Dave
tétován ült fel az ágyban, a nő felé nyúlt, de az elhúzódott.
–
Tűnj már el! – ordította.
Dave
csak nézte egy ideig, majd felöltözött, és elment. Mary pedig
csak ült az ágyban, lábait körbefonta karjával, és folytak a
könnyei. Jól tudta, mit jelentenek Dave szavai, látta, anyjának
milyen élete volt, mert apja folyton másfelé járt. Ebből ő nem
kért.
Dave
többször is megpróbálta felhívni, kereste is, de Mary nem akart
vele beszélni. Minek. Végül a férfi hét végén elutazott. A nő
messziről figyelte, ahogy a busz kifordult az utcából. Kezével
önkéntelenül végigsimított hasán. Egyedül maradtunk, kicsim.
Teltek
a napok, hetek, hónapok. Dave sokszor üzent, sokszor küldött
bocsánatkérő leveleket, de Mary nem válaszolt. Rég megbocsátott
már, de ezt személyesen szerette volna elmondani. Közelgett a
karácsony, és tudta, hogy Dave hazajön. Akkor akarta elmondani
neki a jó hírt, bár már titkolni sem tudta volna, az utolsó
hónapban járt. Megbeszélte a férfi szüleivel, hogy a lakásukra
megy, mire a fiuk hazaér. Amikor azonban odaért csak a két zokogó
öreget találta ott. Dave anyja nem volt képes elmondani, mi
történt, csak Mary kezébe nyomta a jegyzőkönyvet, amit nem
sokkal korábban hozott nekik a hadsereg képviselője.
Dave-ék
a Bahamákon hajóztak Florida partjai felé, amikor észrevettek
valamit a vízen, és kiküldtek néhány felderítőt egy csónakkal,
köztük őt is. Aztán hirtelen köd ereszkedett rájuk, és mire
kitisztult a látóhatár, már csak az üres hajót látták, a
tengerészek eltűntek. Napokig kutattak a térségben, de nem
akadtak egyikük nyomára sem. Hivatalosan még nem nyilvánították
halottá őket, de nem sok esélyét látták, hogy élve rájuk
találnak.
Mary
összeesett. A kórházban tért magához, megindult a szülés, és
megszületett Kate.
*
* *
Kate.
Gyönyörű
volt. Mint, amilyen én is lehettem volna, futott át Maryn. Hófehér
menyasszonyi ruhába állt Jim oldalán, és csak úgy sugárzott a
boldogságtól. Bárcsak az apja is láthatná, gondolta a nő
keserűen, de még csak nem is tudott róla; úgy halt meg, hogy nem
is sejtette, lesz egy gyermeke. Jimnek egyetlen hibája volt csak, ő
is a haditengerészetnél szolgált, de Mary inkább bölcsen
hallgatott félelmeiről, örült a fiatalok boldogságának.
Nehéz
volt egyedül felnevelni Kate-et, de Dave után egyszerűen nem bírta
volna elviselni más férfi érintését. Lánya sokszor próbálta
rávenni, hogy folytassa az életét, ne zárkózzon be, de ő csak
mosolygott némán. Nem érezte ezt bezárkózásnak, élt tovább,
csak éppen társ nélkül. Az első években még ő is úgy
gondolta, keres magának valakit, de legkésőbb az első csóknál,
az első érintésnél mindig rájött, hogy nem akarja igazán. Soha
senkinél nem érezte azt a vibrálást, mint Dave és közte.
A
férfi emlékének gondolatától könny szökött a szemébe, de
mosolygott. Nem szabad, hogy Kate szomorúnak lássa. Ma nem. Ez az ő
napja. Majd, ha már egyedül lesz, sírhat, de most nem. A lánya,
mintha csak megérezte volna anyja hangulatváltozását, felé
fordult, és rámosolygott.
Hajnal
felé járt az idő, mire Mary hazaért. Nem jöhetett el korábban,
bármennyire is szeretett volna. Torkát egész éjjel a sírás
fojtogatta. Fogalma sem volt, mi fogja éltetni azok után, hogy Kate
is férjhez ment, úgy érezte, ő már befejezte, amit kellett.
Becsukta
maga mögött az ajtót, és a mindig, mindenki előtt erős nő
összeroskadt, hátát a falnak támasztotta, és csak zokogott.
Szerette volna, ha Dave itt van vele, ha átöleli. Gyűlölte magát,
amiért veszekedtek, amiért nem mondta el neki, hogy megbocsátott,
amiért nem beszélt Kate-ről. És gyűlölte Dave-et, amiért
elment. Nem volt joga hozzá. Itt kéne lennie, és őt ölelni. De
még álmában sem láthatja. Soha nem álmodott róla.
Lefeküdt
az ágyba – ugyanaz volt, amiben huszonnégy éve utoljára
szeretkeztek –, végigsimította a faragott mintákat a támláján.
Azok is emlékeznek rá, mi történt itt. Dave illatát kereste, de
már nem találta. A telihold kékes fénye, csak az üres,
tökéletesen sima lepedőt világította meg.
Egyedül
volt.
Másnap
délután Kate és Jim jött látogatóba. Lánya rögtön látta,
milyen állapotban van, odament hozzá és átölelte. Jim nagyon
szerette Maryt, de nem mert közelebb lépni hozzá, tudta, hogy nem
viseli el egyetlen férfi érintését sem, akkor sem, ha családtag.
–
Anya, jó hírünk van – mondta
a lány.
–
Kisbabátok lesz? – kérdezte a
nő. – Akkor talán mégis lesz valami, ami értelmet adhat az
életemnek – tette hozzá gondolatban.
–
Nem, még nem. Annyira nem
sietünk – nevette el magát Kate –, de van egy meglepetésünk
neked. Sokáig tartott elintézni, és nem akartam addig szólni, míg
nem lesz biztos, de most már az. Látom, mennyire nem tudod
elengedni apa emlékét, és arra gondoltunk, talán könnyebb lenne,
ha láthatnád a helyet, ahol eltűnt. Általában nem szokták
engedélyezni, de Jimnek sikerült elintéznie.
Jim
bólintott.
–
Jövő hónapban arra hajóznak,
és a parancsnok engedélyezte, hogy velük tarts a fedélzeten.
Tudod, ő Jim nagybátyja – folytatta Kate. – Talán, ha látod…
ha ott vagy… Nem is tudom, de lehet, hogy jót tenne.
Mary
csak nézett rá. Az elején neki is megfordult a fejében, és akkor
Dave felettesei is megemlítették, de nem volt képes rá. Akkor még
hitt benne, hogy a férfi előkerül. Aztán meg annyi minden
történt, hogy el is feledkezett róla. De most jó ötletnek tűnt,
és lehet, hogy valóban erre van szüksége.
Bólintott.
Jim
felemelte a telefonját, és tárcsázott. Mary az egész
beszélgetésből nem hallott semmit, csak arra tudott gondolni, hogy
ismét Dave közelében lehet.
*
* *
Már
a Bahamákon jártak. A parancsnok azt mondta, ezen a napon érik el
azt a területet, ahol Dave eltűnt. Pontosan arra fognak hajózni,
és Mary elhelyezheti koszorúját a tengeren. Végül délután
három előtt meg is érkeztek. Az egész eddigi hajóút nyugodt
volt, de a nő nem érezte azt, amire számított, amit várt. Azt
hitte, ha Dave útját járhatja végig, talán végre tovább tud
lépni, de ha lehet, csak még jobban fájt neki a férfi hiánya.
A
hajó lehorgonyzott, és lebocsátottak egy kis csónakot néhány
matrózzal és a nővel a fedélzetén. Mintegy száz méterrel
arrébb megálltak, és az egyik katona bólintott, hogy megérkeztek.
Mindannyian tisztelgésre emelték kezüket.
Mary
fogta a koszorút, és nézte a néma fekete vizet. Arra gondolt, ha
most elhelyezi a vízen, azzal elismeri, hogy Dave örökre elment.
Úgy érezte, ezt nem képes megtenni.
Az
óceán hullámzott, várta a döntést. A távolból fehér
köd gomolygott feléjük. A matrózok arcára rémült
csodálkozás ült ki. Vissza akarták fordítani a hajót, de
addigra már a fehérség körbevette őket.
Mary
kinyújtotta a kezét, mint aki meg akarja markolni ezt a valamit,
ami már-már élőnek tűnt, és akkor egy érintést érzett az
ujjaiban.
–
Dave!… – sikította.
…aztán
eltűnt minden. El a hajó. El a matrózok. El Dave egyetlen
pillanatra feltűnő arca. Csak a lágyan hullámzó tenger vette
körbe. Hiába nézett, nem látott maga körül senkit, és semmit.
Érezte, ahogy ruháját átitatja a sós tengervíz, de nem bánta.
Dave itt halt meg, és őt nem érdekelte, mi történt, nem
érdekelte mi lesz, nem keresett magyarázatokat, csak várta, hogy a
dolgok történjenek. Fogalma sem volt hány óráig fog tartani. De
egyszer vége lesz, ebben biztos volt, és akkor ők ketten újra
együtt lehetnek.
A
nap égette a bőrét, és szomjas is volt, már jó néhány óra
eltelhetett. A távolban egy hajó tűnt fel. Mary már nem látta,
kezdte elveszíteni az eszméletét. Odaát Dave várta, és ő már
nagyon vágyott rá, hogy átölelje.
És
átölelte.
–
Kis vadmacskám – súgta a
fülébe –, tudtam, hogy itt leszel. Nem hiába vártam rád annyi
évig.
–
Dave – suttogta a nő, és
szeme lecsukódott.
Amikor
kinyitotta, vakító fehérség vette körül. Dave térdelt
mellette, és fogta a kezét.
–
Hol vagyok? Meghaltam? –
kérdezte a nő.
–
Dehogy haltál meg – kacagott
fel Dave. – Bebizonyítsam, hogy élsz? – kérdezte, és
gyengéden végigsimított a nő testét borító takarón. Mary a
vastag anyagon keresztül is érezte, ahogy izmai megfeszülnek,
érezte a vibrálást a sejtjeiben.
–
Mi történt?
Dave
megvonta a vállát, Mary csak most vette észre, hogy megöregedett.
Ez is jól állt neki.
–
Azt hiszem, valami időparadoxon
– felelte a férfi. – Tudod te, milyen évet írunk most?
–
Persze. Kétezer-kilencet –
mondta a nő bizonytalanul.
Dave
megrázta a fejét.
–
Nem-nem. Kétezer-harmincegy van.
Mary
fel akart ülni, de túlságosan is szédült, ezért inkább fekve
maradt.
–
Ezt… ezt nem értem – nyögte
ki végül.
–
Én sem, és azt hiszem, más
sem. Amikor eltűntem, az nekem csak egy pillanat volt addig, amíg
újra megjelentem. Neked huszonnégy év. Sajnos, pont akkor érkeztem
meg, amikor te belekerültél az örvénybe, vagy mi ez. Egy
pillanatra még láttalak, éreztem az illatod, az érintésed, aztán
semmi. Csak a tengerészek a csónakban. Láttad volna az arcukat,
mikor kihalásztak minket, engem és a többieket, téged meg nem
láttak sehol. Fogalmam sincs, rájuk miért nem volt hatással a
jelenség. A fedélzetre hoztak, aztán valami katonai bázisra, és
néhány hónapig vizsgálgattak, aztán elmondták, mi történt. Én
meg majd belepusztultam. Ha nem lett volna Kate, nem bírtam volna
ki. Gyönyörű a lányunk, akárcsak te. Ő mesélt rólad, meg az
életetekről, és tartotta bennem a lelket. Bíztunk benne, hogy
egyszer majd te is megjelensz. Én meg idekértem magam erre a
hajóra, mert reméltem, hogy egy nap majd rád találok, és így is
lett. Amikor az egyik matróz elkiáltotta magát, hogy ember a
vízben, már tudtam, hogy csak te lehetsz, éreztem a közelségedet,
de most már nem engedlek el.
–
Ölelj át! – suttogta Mary, és
Dave bebújt mellé az ágyba. A nő túl gyenge volt még, hogy más
is történjen, de jó volt egymás karjába simulni. Mary félt,
hogy csak egy álom az egész, hogy csak elkínzott agyának utolsó
kétségbeesett látomása, de ha az is, élvezni akarta. Beszívta a
férfi illatát, és elaludt.
–
Khmm, khmmm – hallatszott az
ajtó felől. – Tudom, hogy sok mindent be kell pótolniuk, de
ezzel talán még várhatnak, amíg hazaérnek.
Mary
felnézett. Egy mosolygó férfi állt az ajtóban, ruhájából
ítélve az orvos lehetett.
–
Nos, megvan az összes lelet,
minden rendben, úgyhogy megbeszéltük a parancsnokkal, hogy az
egyik helikopter hazaviszi önöket. Dave, ez úgyis az utolsó útja
lett volna, majd később bejön aláírni a leszerelési papírokat,
most azt hiszem, fontosabb dolguk van. – Az órájára pillantott.
– Negyed óra múlva indulnak – mondta, és kiment, de még
előtte mosolyogva megcsóválta a fejét. Ezt senki nem hinné el,
de soha nem fog nyilvánosságra kerülni, mint ahogy a többi eset
sem. Látott már párat az évek során.
Kate
izgalomtól könnyes szemmel várta a taxit, ami rövidesen be is
fordult a sarkon. Abban a házban laktak, ami anyjáé volt, és ahol
aztán apja is élt. Hihetetlen volt, mikor huszonkét éve megjelent
az a nála nem sokkal idősebb férfi, és kiderült, hogy ő az
apja. Nem beszélhettek róla senkinek. A szomszédok furcsa
pillantásainak hatására Kate végül azt találta ki, hogy
mindenkinek a bátyjaként mutatta be. Aztán mikor, néhány napja
felhívták telefonon, rájött, hogy most már van egy „nővére”
is.
Kinyílt
az autó ajtaja, és utasai kiszálltak. Zokogva ölelte át egymást
a három ember, aki bár egyidősnek látszott, mégis egészen
másfajta kötelék fűzte őket össze. Az unokák sem értették,
honnan került elő hirtelen egy „nagynéni”.
Jim
és Kate úgy döntöttek, hogy elutaznak néhány hétre Jim
szüleihez. Marynek és Dave-nek annyi mindent kell megbeszélniük.
De a két „öreg” csak mosolygott ezen, ők tudták, hogy nem
beszélgetni fognak. A fiatalok még aznap este elmentek.
Ahogy
a ház üres lett, Mary és Dave némán felsétáltak a hálószobába.
Kézen fogva nézték a faragott ágyat.
–
Azt hiszem, már öreg vagyok,
hogy a karjaimban vigyelek oda – mondta Dave.
A
nő bólintott.
–
De talán, máshoz még nem –
felelte incselkedve.
–
Te kis vadmacska – sziszegte a
férfi, és nem törődve a korral, mégiscsak felkapta a nőt. A
következő percben már az ágyban csókolta a nyakát. Mary vékony
ujjai követezőn futottak végig hátán. Csak ő tudott így
hozzáérni, csak ő volt képes rá, hogy mindent elfeledtessen
vele, és hagyja, hogy a teste irányítsa. A telihold cinkosan
nézett be rájuk, aztán inkább szégyellősen elbújt egy felhő
mögé. Csak az utcai lámpák fénye vonta halvány derengésbe a
sóhajokkal megtelt ki szobát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése