Bori és B. P. Haidey: Shewandoo, a sweetwateri átok

A komor gerendaház pókhálós ablakában tucatnyi légy vergődött. A szabadságot remélték, de a mocskos üveg útjukat állta. A sarokban pók gubbasztott. A szúette székekből áradó évtizedes dohszag megülte az amúgy is áporodott levegőt. Középen egy rozoga fiókos asztal várt új birtokosára. A fal mellett fegyverállvány winchesterekkel, az asztal sarka mellett réz köpőcsésze árválkodott. Az új seriff ezt látta a résnyire nyitott ajtón benézve.

Barrett Johnson lekapta Stetson-kalapját szőke üstökéről, és a combjához csapkodta. Ez már-már szokásává vált, mielőtt belépett valahová. Odabent az asztalt megkerülve ujjával beleszántott a lerakódott porba. Undorodva törölte a kezét a nadrágjába. Vadonatúj coltja a csípőjét verdeste. A fegyvert még sohasem sütötték el, és az újdonsült seriff irtózott a gondolattól, hogy erre valaha sor kerülhet.

Sötét ruhás alak döcögött utána.

– Remélem, elnyerte tetszését az épület! Sokáig szolgálta az elődjét, biztosan Ön is jól fogja itt érezni magát. – Uriah Stern tiszteletes kenetteljes hangja ingerelte Johnsont.

A joviális, kövérkés lelkipásztor büszke tekintettel pillantott végig a kis helyiségen, majd közelebb jött, és karját a mellkasa előtt összefonva megállt a seriff előtt.

– Már nagyon vártuk! Hayes admirális biztatóan nyilatkozott önről – mosolygott.

Kopaszodó fejbúbjára fésült maradék fekete hajával, a whiskey mértéktelen élvezetétől szederjes arcával mókás törpére emlékeztette Barrettet.

– Köszönöm – szólalt meg vontatottan a seriff. – Nem is gondoltam, hogy ilyen kedélyes fogadtatásban lesz részem. – Gondolatban felfortyant, hogy igazán kitakaríthattak volna a tiszteletére, de megállta, hogy ne tegye szóvá. Nem akarta, hogy rögtön az első napján piperkőcnek gondolják.

Benézett a fegyverkamrába is, ahol karabélyokat és egy kis ládát talált, rajta Dinamit felirattal. El sem tudta képzelni, hogy miért tárolt ilyen veszélyes robbanószert az elődje az épületben. Megborzongott. Érzéseit palástolva határozott mozdulattal becsukta a kamra ajtaját.

– Örülünk, hogy végre itt van. – Stern elégedetten dörzsölgette a kézfejét. – Bud, hozd be a seriff csomagjait! – kiáltott az ajtó felé, majd Johnsonhoz fordult: – Ez a mesztic fiú a megtérítésre várók csoportjából önként vállalkozott, hogy a segítségére lesz. Bud a rend és becsület védelmének kívánja szentelni az életét. Bármire lenne szüksége, forduljon csak hozzá!

Az ajtón cingár, tizenöt körüli rézbőrű fiú húzkodta be Johnson hatalmas kofferját. Szemlesütve megállt, és meghajtotta magát feléjük.

– Üdvözlöm Sweetwaterben, uram! – Tekintetét mereven az asztal egyik pontjára szegezte. – Parancsol még valamit az úr? – kérdezte a lelkésztől a padlót fürkészve.

– Tiszteletes úr, mondd így fiam, Tiszteletes úr! – dorgálta Stern kacarászva. – Mostantól a seriff parancsol neked. – Legyintett, majd nyájasan tovább magyarázott Barrettnek: – Sok dolgom lesz még ezekkel a vademberekkel. Most magára hagyom, rendezkedjen be nyugodtan. A fiú mindenben engedelmeskedik majd. Este pedig várom vacsorára, hogy megbeszéljük, miként tudnánk Sweetwatert felvirágoztatni. Most már ön is itt van, és ez módfelett boldogsággal tölt el.

Vidáman kisétált az ajtón.

Johnson végigmérte az előtte ácsorgó fiút. Haj- és bőrszínén kívül teljesen átlagos gyereknek tűnt.

– Melyik törzshöz tartozol?

– Egyikhez sem, de apám komancs volt. A városban lakom.

Barrett kezében kalapjával elgondolkodva megvakarta a feje búbját.

– Kérlek, hozz nekem vizet meg valami rongyot, Bud! És szappant is, ha találsz! Megfürödnék. Aztán takaríts ki!

A fiú bólintott, sarkon fordult és eloldalgott.

Johnson nagyot szippantott az állott levegőből, majd sziszegve kifújta. Elindult, hogy felderítse az elhagyatott épületet, ami ezentúl az otthona lesz. A fegyverkamrával kezdte.

A kisváros nyomasztó hangulata napok múlva sem változott. Az utcákon legtöbbször csak párosodó, kóbor kutyákat, egy-egy postakocsit és néhány átutazót lehetett látni. A seriffnek nem akadt sok dolga. A tiszteletesnél tett látogatások és a kocsmai vizitek jelentették az egyetlen kapcsolatát az emberekkel.

Esténként kilovagolt, hogy felderítse a terepet, de a csörgőkígyókat leszámítva semmi zavarót nem észlelt. Olyan volt a hely, mint egy hátrahagyott, üres díszlet. A virágzó Texas közepén Sweetwaterből mintha mindenki menekült volna, az itt maradt lakosok pedig fásultan jöttek-mentek az utcákon. Legjobban a csend zavarta. Emberi hangot elvétve lehetett hallani.

Felfedezte, hogy a kocsmáros vizezi a whiskeyt, de ez szemlátomást senkit sem zavart. Az örömlányok közül egyik sem keltette fel férfiúi érdeklődését. Unott, bárgyú fehérnépeknek tűntek. Esténként, ha nem éppen a tiszteletesnél ült, a szobájában olvasgatott.

A hivatalból nyíló lakásra az irodához hasonlóan dohszag és mocsok telepedett, de Bud segítségével pár nap alatt megszabadult a kosz nagy részétől. Elődje nem tűnt nagy igényűnek. A falakat egy indián szőttesen kívül semmi sem díszítette. A hálóban az ágy mellett csak egy ócska asztal, mosdóállvány és néhány láda állt. A könyveit kénytelen-kelletlen a padlón tartotta.

Látta, hogy Bud érdeklődve figyeli. Egyik nap, hirtelen ötlettől vezérelve kezébe nyomta egyik fiatalkori kedves könyvét, amit még az édesanyjától kapott. A könyvek jelentették neki a menedéket hirtelen haragú, kíméletlen apja elől, aki a katonai hivatást választotta számára. Johnson világéletében gyűlölte, ha parancsot kellett teljesíteni. A seriff posztot is azért pályázta meg, hogy kiszabaduljon abból a közegből. Szerencsére azonnal felvették.

A fiú megilletődve lapozott bele a kötetbe.

– Tudsz egyáltalán olvasni? – kérdezte tőle.

– Igen, tudok – felelte büszkén Bud, leült a sarokba, és már bele is mélyedt a betűk rengetegébe.

Sötétedésig ott kuporgott, csak akkor állt fel, amikor a sorok összemosódtak.

– Köszönöm, uram! Most mennem kell.

– Vidd csak magaddal! Majd holnap visszahozod.

– Nem tehetem, uram – felelte Bud dacosan. – Nem vihetek el innen semmit.

Johnson csodálkozva fogadta a kijelentést, de nem firtatta.

– Most, hogy ilyen kiváló seriffünk van, már hírül adhatjuk, hogy várjuk a betelepülőket. Az indiánok is békések. Sweetwater egészen kellemes hely, nem igaz, Keynes? – Stern tiszteletes negédes mosollyal a mellette ülő fotográfushoz fordult.

Keynes, mint aki álmából riadt fel, hirtelen megrázkódott és felkapta a fejét. Tompa tekintete megtelt élettel, és az asztalra csapott.

– Így van! Kellenek ide az új emberek! Itt rohadunk Texasban, ebben a hajdan virágzó kisvárosban, és még egy rendes kuplerájunk sincs! – Bocsánatkérőn a révedezni látszó Sternre pillantott. – Aztán meg iskolát, sőt, új templomot fogunk építeni! Tűrhetetlen, hogy még mindig nem javították ki a viharkárokat! Szerencse, hogy a vademberekkel nincs gondunk. Távol tartják magukat a várostól, az a néhány meg, amelyik bejár ide, egészen tiszta és rendes. Kár, hogy csupa sületlenségben hisznek, de Stern majd kineveli belőlük a babonaságot.

– Ezt nem értem. Miért nem járnak be a városba a komancsok?

– Valami ősi hiedelem miatt kerülik a környéket.

– Miféle hiedelem?

Keynes zavartan pipára gyújtott, koszos körmével idegesen kocogtatta a poharát, aztán kibökte:

– Úgy gondolják, átok ül a helyen. Itt lakik a Shewandoo, egy rosszindulatú szellem, aki elrabolja a lelküket, ha idemerészkednek. – A fényképész köhögni kezdett, aztán hátradőlt, és fáradtan lehunyta a szemét.

– Ostobaság! – vette át a szót Stern tiszteletes. – Így akarják lejáratni a hitünket. Persze, nekik a mi Istenünk a gonosz és az összeférhetetlen. Kitalálták ezt a Shewandoo-t, ami a fehérek Krisztusát jelképezi, aki el akarja csábítani őket primitív vallásuktól. – A tiszteletes résnyire húzta a szemét. – Én igazán türelmes vagyok velük – mordult föl, majd közelebb hajolt Johnsonhoz, és halkabban folytatta: – Sajnos, a vademberek között sok hálátlan is akad! Ajánlom, hogy legyen résen! Egy hónappal ezelőtt ellopták az öreg Goody George tehenét, aztán később, az éjszaka leple alatt szétszórták a csontjait a főtéren.

– Erről miért nem beszélt nekem korábban? – vonta fel a szemöldökét Barrett. Leplezte rémületét, hogy esetleges konfliktus során határozottan kell majd fellépnie, és ki tudja, talán még az új colt is elsülhet. Mindennél jobban irtózott a vér látványától. Azért akart Sweetwaterbe jönni, mert itt nyugalmas az élet a híradások szerint.

– Nem tartottam olyan fontosnak – szabadkozott a lelkész. – Különben is, amióta megérkezett, nem történt nagyobb kihágás. Mindössze csak azt akarom mondani, hogy nem árt az óvatosság! – Fontoskodóan megvakarta az orrát, és félrepillantott.

A seriff bosszankodva forgatta üres poharát. Felállt, odament a pulthoz, és intett a kocsmárosnak, aki kifejezéstelen tekintettel fordult el tőle.

Mi a csuda van ezzel?

Újra intett neki, de a férfi bambán keresztülnézett rajta, majd gépiesen tenni-venni kezdett az üvegek között.

– Kérek még egy whiskey-t! – kiáltotta a seriff, de ezúttal sem kapott választ.

Johnson mérgében megragadta a vállát.

– Maga talán süket, vagy… – Döbbenten hőkölt hátra az üveges tekintet láttán.

– Lám, lám – csóválta meg a fejét a lelkész, mialatt gyöngéden félrelökdöste a kocsmárost, és maga töltött egy újabb italt a rend fiatal őrének –, ez is az indiánok miatt van. Ez a szegény Jerry sem tud ellenállni a füveiknek – bökött a réveteg kocsmáros felé. – Sokan elmennek a vademberekhez, és csereberélnek velük. Legtöbbször kábító gombákat és főzeteket vesznek a sámánoktól.

– Miért?

– Mert nehezen viselik a magányt. Egyre rosszabb a helyzet ebben a városban, ezért is mondom, hogy sürgősen tenni kell valamit! Képzelje csak el, milyen lenne, ha megint pezsegne itt az élet! – álmodozón sóhajtozott a köpcös reverendás.

Johnson felhörpintette az italát, és a tekintete megakadt a pult mögötti falon sorakozó fotográfiákon. A megsárgult szélű képek a kocsmárost és a vendégeket ábrázolták. Szebb idők járhattak akkoriban. A képen egy nagydarab néger játszott a sarokban álló zongorán, az asztaloknál cowboyok pókereztek. Az örömlányok is jóval fiatalabbnak tűntek, és az arcuk majd kicsattant az egészségtől. De a szemük körül különös melankólia derengett.

A seriff figyelmesebben megnézte a részleteket, és egyszer csak úgy látta, mintha a képen lévő egyik férfi szája megmozdulna, és a kezével figyelmeztetően integetne.

Barrettet kiverte a hideg verejték. Megrázta a fejét, és megint a képre bámult. Ezúttal a kocsmáros is megváltoztatta a helyét. A zongora mellett állt, és könyörgő tekintettel nézett vissza a seriffre.

Nem iszom többet. Istenem, meg fogok bolondulni!

Szédült, és hányinger fogta el.

– Rosszul érzi magát? – kérdezte aggodalmaskodón Stern tiszteletes.

– Csak… ki kell szellőztetnem a fejemet. A viszontlátásra! Kérem, mentsen ki Keynes előtt.

Maga sem tudta, hogyan jutott ki a szalonból. A friss levegőre érve mélyet lélegzett, és határozott léptekkel elindult hazafelé. Átkozódott, hogy miért is kellett éppen ebbe az istenhátamögötti, kísérteties kisvárosba jönnie.

Babonás indiánok, tenyérbemászó képű lelkész, mákonyélvező városlakók… Hogy a fene esne az egészbe!

Félúton észrevette, hogy követik.

Sietősre fogta, de az árnyékként utána szegődött ember hozzá hasonlóan gyorsított a tempón. A lépteit nem hallotta, mégis érezte a jelenlétét. Azt is tudta, hogy egyre közelebb ér. Néha megtorpant, visszafordult, de nem látott senkit.

Felkaptatott az irodához vezető néhány lépcsőfokon, és kalapját hanyagul az asztalra dobva a helyiségbe lépett.

Az ajtó kinyílt, és a sebesen közeledő, hangtalan lény előtte termett.

A fejét sötét csuklya alá rejtette, csak szúrós, fekete szeme és vérvörös ajka látszott ki. A fekete köpeny törékeny testet takart, de látni engedte, hogy viselője szinte reszket az izgatottságtól.

– Segítenie kell! – szólalt meg az idegen elfúló hangon.

Ez csak egy lány!

– Ki maga, és mit akar?

Az ismeretlen zavart pillantást vetett a seriff övén csüngő revolverre, de bátorságát összeszedve közelebb lépett.

– A nevem Cat Listener. Kérem! Segítenie kell! Csak maga tudja meggyőzni őt. Hallgat magára!

Eszelős tekintetét körbehordozta a szobán. Hátravetette a csuklyát, és felbukkant éjfekete haja, amit hosszú, színes fonatok díszítettek. A férfi felé nyújtotta a kezét. A kézfején vörös-fekete sávok és kivehetetlen formák rajzolódtak ki, amik a fekete ruha szegélye alatt folytatták útjukat a lány testén. A nyakán is kivehetőek voltak a színes ábrák. Úgy tűnt a teljes bőrfelületét beborítja a különös motívum.

Johnson megbűvölten nézte a felé nyúló kezet. Tekintete találkozott a mélytüzű, fekete szemmel. Érezte, nem tudja levenni róla a pillantását. Cat folytatta:

– Velem kell jönnie! Meg kell akadályoznia Budot abban, hogy végzetes hibát kövessen el!

– Bud? – Barrett kezdett felébredni a révedésből.

– Bud a féltestvérem. Robbantani akar a templomban, hogy a maguk istene eltakarodjon innen. Amióta betették ide a lábukat, átok telepedett erre a helyre!

– Úgy hallottam, a magukfajta nem szívesen jön ebbe a városba – morogta a seriff.

– Engem öreganyám, White Dove varázslata véd. Nem félek a Shewandoo-tól, nem tud ártani nekem! Csakhogy az öcsém… Forrófejű, és meg akarja mutatni a többieknek, már készen áll arra, hogy befogadja a törzs és férfivá avassák.

– Nem hiszek a maguk babonáiban. Viszont, amit az imént mondott, az súlyos bűncselekmény! Hol van most Bud?

– Ellopta a dinamitot a maga fegyverkamrájából takarítás közben. Már biztosan a templom körül jár, sietnünk kell!

– Ostoba kölyök! – csapott az asztalra dühösen Barrett, majd a lányhoz fordult. – Miért viseli ennyire a szívén a fehérek sorsát?

– Már mondtam, a fehér ember csak arra vár, hogy hibázzunk. Nem kell neki más ürügy, elég, ha megsértjük az istenét. Egyébként az öcsémet jobban féltem. Megszabadult a védelmező varázslattól, mert amíg rajta van, nem engedelmeskednek neki a fehér ember fegyverei. Ahhoz, hogy a dinamit felrobbanjon, el kellett veszítenie a védelmet, így viszont a Shewandoo bármikor elkaphatja.

Cat egy pillanatra a seriff kezéhez ért az ujjával, és halkan mormolni kezdett. Johnson érezte, hogy a testét forróság járja át. Amikor döbbenten a lányra nézett, észrevette, hogy vörösen izzik a szeme, és a bőrét díszítő tetoválások életre kelnek: ide-oda mozognak, élénk színekben pompáznak. Némelyik átkúszott a seriff ujjára, és az ő bőrén kezdett volna továbbterjeszkedni. Barrett borzongva próbálta elrántani a kezét, de képtelen volt.

– Mit művel? – dörrent rá.

– Csak segíteni akarok. Engedje, hogy beborítsam a védővarázslatommal, akkor a gonosz szellem nem árthat magának! Persze, csak ideiglenesen. A szertartást időről-időre újra el kell végezni, és csak a rezervátumban tudom teljes védelem alá vonni.

– Elég ebből! – Johnson iszonyatos erőfeszítéssel elvonta a kezét, és kituszkolta az ajtón a dühösen sziszegő teremtést.

A férfi felvette és meggyújtotta a küszöb mellett álló lámpást. Az éjszakában csak a baglyok vészjósló huhogását hozta feléjük a szél. Cat sápadtan, komor tekintettel tűrte, hogy a seriff maga után húzza a templom felé.

Csinos ki boszorkány, meg kell hagyni! Csak ne lenne bolond! – gondolta Johnson, miközben lopva a lányra pillantott.

Az imaházhoz érve a seriff neszezésre figyelt fel a tornác mellett. Odaugrott, és meglátta Budot, amint a robbanószerrel szöszmötöl. Kirúgta a dinamitot a fiú kezéből, aki dühtől fuldokolva nekirontott. Johnson elhajolt a felé lendülő ököl elől, majd egy jól irányzott csapással leterítette a kamaszt. Aztán a gallérjánál fogva megragadta és megrázta.

– Eresszen! – nyöszörögte Bud.

– Ez jól megcsináltad! – mordult rá Johnson. – Azt hiszed, ez csak annyiból áll, hogy meggyújtod és, elrohansz? A dinamittal való robbantás nem tréfadolog. Meg akarsz halni?

Barrettnek csak halvány, könyvekből szerzett ismeretei voltak a robbanószerek működéséről, de amit mondott, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elbizonytalanítsa Budot.

– Irány a fogda!

– Maga ezt nem értheti! A Shewandoo csak akkor takarodik el innen, ha felégetjük a fészkét!

– Még szerencse, hogy a nővérednek több esze van – csóválta meg a fejét a seriff, és pofon vágta a dühöngő fiút.

Cat közelebb lépett.

– Kérem, engedje el! Amikor magához fordultam, azt gondoltam, majd jobb belátásra bírja. A népemtől súlyos büntetésre számíthatna, ha megtudnák. – Hangja lágyan szólt, tekintetét igézően Barrettébe fúrta. – Hadd menjünk haza!

– Nézd, kölyök, én kedvellek – fordult Johnson a fiúhoz, majd bocsánatkérően a lányra nézett –, de a törvény az törvény.

– Kérem, ha jót akar Budnak, engedje el! Védtelen. El kell végeznem rajta a szertartást!

– Nem! – kiáltott Bud a nővérére. – Azzal legyengíted magad, és te is sebezhetővé válsz!

Johnson felfortyant:

– Már mondtam, hogy engem ilyen ostoba babonával nem lehet becsapni!

A kölyök elővett a zsebéből egy képet és átnyújtotta a seriffnek. A megsárgult fotó egy idős indián asszonyt ábrázolt, aki egy ló mellett állt és a kezében virágcsokrot tartott.

– Nézze! – mutatott határozottan a képre. – Ez is a Shewandoo műve! Ott van mindenütt!

Johnson elképedve meredt a fotográfiára, a lámpást is följebb emelte, hogy jobban megfigyelhesse a részleteket. Az öregasszony szája mozgott, és olybá tűnt, a kezében tartott virágcsokorral mutogat valamerre. A seriff megfordította a képet, a hátoldalán ez állt: Caldwell Keynes műhelye.

Boszorkányság!

– Ez a nagyanyátok? – kérdezte tőlük.

A testvérek bólintottak.

– Évekkel ezelőtt szembeszállt a Shewandooval, de nyoma veszett – suttogta a lány maga elé.

– Most menjenek haza! – sziszegte a seriff a foga között. – A végére járok ennek a dolognak. Bud, reggel légy az irodámban!

Johnson eltette a dinamitot, a mellényzsebébe csúsztatta a képet és megindult Keynes háza felé. A szeme sarkából még látta, ahogy a két indián gyors léptekkel távolodik a főutcán. Vitatkoztak, de Cat ellentmondást nem tűrően haladt előre. Amikor visszanézett, a szeme vörösen izzott, és az arcán élesen kirajzolódtak a tetoválások. Groteszk vigyorba rándult a szája.

Ördögfattyak! Mi van, ha éppen ez a lány a Shewandoo? Mi van, ha csapdába akarnak csalni? Te jó ég, teljesen elment az eszem! Még hogy Shewandoo! A csudába, hogy engedhettem elmenni a kölyköt? Meghülyültem, vagy mi… De az a kép… Lehet, hogy elkábítottak. Hát persze! Valami indián méreggel… Hozzámért a lány. Igaza volt Sternnek... Vademberek!

Egy pillanatra megállt, és azon morfondírozott, hogy mégis inkább a tiszteleteshez kellene menni. Aztán úgy döntött, marad az eredeti tervnél. Keynes műhelye közelebb volt.

Kopogtatott a fotográfus ajtaján, de nem kapott választ. Belépett és körbenézett. A falakat sok száz remekmű borította, pillanatképek Sweetwater korábbi életéből. Lovaikat itató cowboyok, táncoló örömlányok, farmerek, akik legszebb ruhájukban igyekeznek a vasárnapi misére, a malomnál rosszalkodó gyerekek, árut pakoló inasok a bolt előtt. Meglepő volt, hogy a város zsúfoltnak és élettel telinek tűnt a fotókon, de még meglepőbb, hogy maguk a képek éltek. Az izmok dagadva feszültek a segédek karján, a lépcsőről leeső gyermek térdéből csordogáló vér egyre nagyobb tócsába gyűlt, az egyik ló a farkával csapkodott.

A seriff megdörzsölte a szemét, majd letörölte a homlokán gyöngyöző jéghideg verejtéket. Még soha életében nem érezte magát ennyire nyomorultul. Most már nem csak a mozgást érzékelte a képeken, hanem hangokat is hallott, igaz, nagyon távolról jöttek.

Csoszogó léptek zaja, majd halk kattanás ütötte meg a fülét.

– Milyen szerencsés véletlen! – szólt egy ismerős férfihang.

Hangos pukkanást hallott, amint megfordult. Fény vakította el.

Amikor felocsúdott, kábán pislogott maga elé. Elő akarta húzni a fegyverét, de nem bírta megmozdítani a kezét. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kívülről látta magát, ahogy a földön fekszik. Iszonyatosan fájt az egész teste, mintha satuba szorították volna. Egy kép fogságába került, ami az előhívószoba előtt kifeszített madzagra csíptetve lógott.

– Nagyszerű! Ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok! – Keynes csúfondáros vigyorral toppant elé.

A seriff szívébe jeges rémület kúszott. A következő pillanatban megrökönyödve bámulta, ahogy a teste feltápászkodik, összefüggéstelen mozdulatokat téve botorkálni kezd. A magas szőke néhai Barrett Johnson üveges tekintettel révedt a semmibe. Keynes szájából sűrű, ocsmány füst tört fel, egy darabig a két alak körül gomolygott, majd beszökött a seriff orrán. Az addig bizonytalanul mozgó test összerándult. A seriff szeme vörösen izzani kezdett, majd elhalványult.

Kézbe véve a képet elégedetten csettintett. Eközben Keynes összecsuklott a háta mögött, szájából nyál csordult és bamba arcot vágva motyogott maga elé.

Eressz ki innen! Segítség!

A seriff durván felröhögött. A fotográfiát a falra tűzte a többi közé. Ujjával végigsimított a képbe zárt Barrett alakján, aki ettől úgy érezte, mintha a pokol lángjai égetnék. A Shewandoo rákacsintott:

– Tetszik a gyűjteményem? – Stern kenetteljes hangja eltéveszthetetlen volt. A test megköszörülte a torkát, majd Barrett Johnson baritonján folytatta: – Sajnálom, hogy túl korán végeznem kellett veled, pedig bíztam benne, hogy szerzel nekem friss lelkeket. Sokat! De már mindegy, most az a fontos, hogy a legjobb zsákmányt éppen általad fogom megszerezni!

Bud! Istenem, a kölyök most teljesen védtelen!

– Bud? Ó, nem. Szó sincs róla. Ő csak az előétel lesz! – kacagott a Shewandoo, és megnyalta a száját. – A kis boszorkány az igazi csemege.

Johnson szorongva, tehetetlenül nézte, ahogy a testébe költözött rém belerúg a sarokban kuporgó Keynesbe, majd elképesztő sebességgel a két fiatal indián után iramodik.

A kintről behallatszó bagolyhuhogás elnémult. A gyenge holdfény a falon sorakozó képekre vetült, és mintha minden szereplő egy pontra koncentrálna, tekintetüket a fotószalon nyikorogva ide-oda lengő ajtajára függesztették.