Bloody Dóra: Egy történet

Mindig is utáltam a boszorkányokat, legyenek azok valódiak, képzeltek, hatalommal rendelkezőek vagy attól megfosztottak. Természetesen ezt nem mondhattam Lilianának, akkor sem, ha mégoly kevés mágiával is rendelkezik. Van a világon továbbképző tanfolyam, és nem akartam arra ébredni, hogy egy francia konyhaművészeti bemutatón én vagyok a főfogás. Így, mikor rákérdezett, hogy mégis mi a véleményem a varázslatról, udvariasan feleltem, hogy a legmélyebben hiszek benne, tisztelem használóit, és sosem mondanék ellent nekik. Későn döbbentem rá, hogy kiszolgáltattam magamat. Helyzetemen még az sem segített, hogy kezdetben úgy tűnt, nem akar tőlem semmit. Mindössze beszélgetni szeretne az írásokról, mi a véleményem a Karcolatra beérkezettekről, mit szoktam nézni általában. Végül kibújt a szög a zsákból: szerette volna tudni, miért nem foglalkozom érdemben az írások történeti részével, miért csak az elbeszélést vizsgálom alaposan.

 – Tudod, Lil, amit nem lehet, azt nem elemzem. A semmiről oldalakat tudok írni, de a mélységes semmiről képtelenség bármi értelmeset kinyögni. – Reméltem, hogy nem akar vitába szállni velem. Tévedtem, mint oly sokszor vele kapcsolatban.

 – A legtöbbnek van története. A gondolatoknak nem, de most nem azokról beszélek. Te is tudod, hogy van nekik! – Nyugodtan érvelt, de a hangjában kínok ígérete bujkált. Osztottam, szoroztam, majd arra jutottam, hogy semmi kedvem a kandalló fölé feszített macskabőrként végezni.

 – Persze... – adtam neki igazat –, de a legtöbb ugyanolyan. Egy kaptafa. Te sem írnád le minden egyes alkalommal, hogy ezt előtted eddig hatvanszor megírták, sajnálom, te vagy a hatvanegyedik, bizonyításul tessék, itt van a művek listája.

 – Értelek. Igaz, nem mindig egyedi a történet, de mindenben van... egyedi szilánk. Ha érted, mire gondolok. – Értettem, értettem én mindent, csak azt a pajkos csillogást a szemében, azt nem. A megmagyarázhatatlan jelenségektől meg babonásan féltem.

Már láttam magamat, amint párolt zöldségágyon, zöldmártásban pácolva kivisznek a hófehér abrosszal borított asztalra, ahol a kiskölyök határozott hangon elutasítja, hogy ő valaha is rendelt volna csigát, csak véletlenül mellé mutatott. Anyuka a családi békét megóvandó jelentőségteljesen apukára sandít, aki latbavetve minden tehetségét az étel kicseréléséért könyörög.

Mindebből azonban semmi sem valósult meg, aminek adott helyzetben nem tudtam szívből örülni. Mert csigaként – bármennyire is megfőztek és ki tudja, mit műveltek velem – sok atrocitás már nem érhet. Legfeljebb kiszopogatnak a házamból. Vagy kikanalaznak. Esetleg... ó, mit tudom én, mit csinálnak egy csigával! Sosem érdekelt különösebben. Az sem, hogy mi történik a királyi udvarban. Azonban erre kénytelen voltam figyelni, mint elsőszámú királynői udvarhölgy. Abban a pillanatban Lilianát nemhogy egy csepp, de egy molekula vízben is meg tudtam volna fojtani. Totális vízhiány esetén a saját vérében. Azonban az én kedvenc és szerencsére egyetlen boszorkány barátném nem tartózkodott a közelben. Mindössze elintézte, hogy közelről, mondhatni testközelből, megtapasztaljam, hogy a Karcolatra beküldött műveknek igenis van története, és mind egyedi a maga valóságában. A kivitelezésben nem kívánt részt venni.

Az első történet, amit balgán megnyitottam, egy ifjú írótehetség – két órája regisztrált, elsőregényes, feltörekvő fickó – regényrészlete volt. A varázslat beleolvasás nélkül is aktiválódott, nehogy menekülhessek. Pár perc alatt rádöbbentem, hogy egy eddig ismeretlen, teljesen felesleges mellékszereplő bőrébe bújtam, és onnan figyeltem az eseményeket.

 – Nem, az én fiam, Éomer, nem tehette ezeket a szörnyű tetteket, amelyeket itt elmesélsz, gyermekem! – kiáltotta a király. A hangjából semmiféle érzelmet nem hallottam ki, amiből arra következtettem, hogy a szerző sem írta le. Hiába, a történetet mégiscsak írni kell... és ha az elbeszélés nem megfelelő, akkor bizony a történet sem lesz maradéktalanul az. Ám a hallottak felkavartak.

 – Hogy mivan? – érdeklődtem udvariasan a mellettem álló, láthatóan bárdként funkcionáló fiatalembertől.

 – Éomer, Mhreoden király legidősebb fia, Threonded szerint, aki a király másodszülött gyermeke a második feleségtől, apja ellen lázadt, fellázította a parasztokat messze északon, és most hatalmas sereggel tart a palota, a főváros, a fényességes Milbilid felé. Ha nem sikerül Mhreoden királynak elég gyorsan ellene fordulnia, és mivel nagyon szereti a fiát, aki az első feleségére, a gyöngéd Mornára emlékezteti, nem is fog kapkodni, akkor bizony mind elesünk. Ó, micsoda borzalom! Morna úrnő olyan kegyes volt, hát mi lett a drága szőke kisfiúból, akivel kölyökkorunkban olyan sokat együtt játszottunk! Bizonyára a király második felesége, a gonosz szívű Mornia, és fia, Threonded iránti gyűlölete változott izzó haraggá. Mert mikor édesanyja meghalt, a király új asszonyt hozott a házhoz, aki nem bánt jól a gyerekkel. Mikor pedig megszült, az elsőszülöttet kidobatta itthonról. A messzi északi hegyvidékre, a Homály-hegységbe küldte, hogy ott szolgáljon a nagy hadvezérnél, Alasmóthnál. Ott tanulhatta a kardforgatás és a hadvezetés művészetét...

 – Aha... – motyogtam. Nem hittem volna, hogy beletenyerelek egy informátor-szereplõbe, de igazán sejthettem volna. Egy ilyen "szószátyár alak" minden ilyen műben akad, és csak azért él, hogy az elején az olvasó tisztába jöjjön a szükséges adatokkal. Utána az első összecsapásnál életét veszti – jó esetben. Rossz esetben az író nem meri kivégezni. Kezdtem sajnálni a többieket, köztük magamat is. A neveken érzett első felháborodásom elpárolgott, nem érdekelt, mennyi fantázia rejlik bennük.

 – Idejön, leveri, jófiú, elnyeri, boldogan élnek, amíg meg nem halnak? – kérdeztem hirtelen beszélgetőpartneremtől. Ezen kissé meghökkent.

 – Mit mondott, ifjú hölgy? – Komikusan festett, ahogy nagy szemeket meresztve csodálkozik.

 – Csak a jövőt próbáltam megjósolni. Van a környéken valaki, aki tudna támpontot adni ezzel kapcsolatban?

 – Egy öreg jóst ismerek, de õ messze lakik, a Hegy-völgyön túl. És nem hiszem, hogy segítsége hasznos lenne számodra.

Belenyugodtam az elkerülhetetlenbe. Kénytelen leszek végigasszisztálni az egész beküldött művet, hogy szabadulhassak – puffogtam magamban, és se szó, se beszéd, kisétáltam a trónteremből, ahol mindenki összegyűlt, aki csak említést érdemel az egész műben, és az is, aki nem. A szájtáti tömeg fontos elem. Az ajtóból visszanéztem, és csodálkoztam, hogy a hollófekete hajú férfi, aki az öreg király lába előtt térdepelt, tudja-e, ki az apja. Mert mind a királyné, mind a férje olyan búzaszőke hajkoronával dicsekedhetett, amit csak fantasyban látni. Persze a királynak minderről nem kell tudnia. Elég, ha a felesége tudja. Már ha tudja.

Kifordultam az ajtón, és egy röpke megjegyzéssel elátkoztam Lilianát az utolsó felmenőjéig, akit nyilvántartásba vettek népszámlálási céllal. Ugyanis egy újabb történetbe kerültem! Egyértelműen a következőbe, mert feltételeztem, hogy a boszorkányoknak van logikája, továbbá azt a művet nem is olyan régen megnyitottam olvasási céllal. Rendkívül sajnáltam, hogy akkor nem töröltem hirtelen felindulásból. Pedig minden adott volt: vesszőhibák, logikátlanságok, helytelen kifejezések. Csak öt perccel kellett volna többet dolgozzak, mint terveztem. Ehelyett... azonban ünnepélyesen megígértem önmagamnak, hogy a továbbiakban minden megnyitott történettel addig szenvedek, amíg eldöntöm, mi legyen a sorsa.

Inkább szemrevételeztem a szobát, ahol álltam. A fehér falakra furcsa árnyékot rajzolt a telihold – mi más? –, a hatalmas ablak előtt ősöreg juharfa hajladozott a szélben. Szintén az ablak előtt, de a másik oldalról szemlélve, egy ifjú hölgy állt és sóhajtozott. A szerző nem ugrott be elsőre, reménykedtem, hogy Artair, és akkor egyszerűen odamegyek a leányhoz, a hátára csapok, amitől azonnal szívrohamot kap, és nem lesz további gond a történettel, vége, visszakerülök a székembe. De felmerül bennem a lehetőség, hogy mégsem... márpedig nem lehetetlen, hogy egy ismeretlen, alig pár napja regisztrált leányzó töltött fel valamit. Ezért inkább csendben letelepedtem egy rusztikus karosszékbe, és körbekémleltem. Sajnos az egyszerűen csak fehér falak semmi jót nem ígértek. Akinek ilyen puritán szobabelsőt írtak, az nem sokáig tartózkodik házon belül.

Így is lett. Amint a holdfény megcsillant a távolban egy vértől iszamos bundán, a hölgy az ágyhoz ugrott, előkapott alóla egy hatalmas ládát, majd nekiállt kinyitni. Kezdtem rosszul érezni magamat. Ha esetleg meglát... nos, nem lehetetlen, hogy a véres bunda gazdája helyett engem vesz célba. Mert hogy itt gyilkolás lesz, az nem volt kérdés, a lány hálóinge alatt tisztán kirajzolódtak a könnyed esti mészárláshoz szükséges ruhadarabok kontúrjai. Magam is meghökkentem, mikor megláttam, hogy csizmában van, holott eddig ennek semmi jelét nem adta. Furcsa. Azonban a ládát kinyitotta, kiszedett belőle egy akkora számszeríjat, amit csigával sem lehetne felemelni, majd könnyedén a hátára kapta a megtömött tegezzel együtt. Az oldalára még felkötött egy kardot, mert a közelharci jelenetek kikerülhetetlenek, és olyan fürgén, mint egy hasmenéses róka, kiugrott az ablakon. Mivel semmi zajt nem ütött, reménykedtem, hogy nemsokára meghallom a puffanását, de csalódnom kellett. A juharfán mászott, akár a mókus, csak hangtalanul. Még a szélben rezgő levelek susogásánál is halkabban.

Az ilyesfajta nem emberi viselkedés maga utána von pár pont rosszkor betoppanó szereplőt, ezért az előző történetből okulva máris rohantam volna az ajtóhoz, mert semmi kedvem nem volt inas-szobalány párbeszédhez asszisztálni. Az orrom előtt feltépett ajtón már meg sem lepődtem, ismerem a balszerencsémet, aki Liliana néven regisztrált a Karcolatra. Beletörődően hátrébb léptem, hogy a tökéletesen hófehérszín bőrű, tökéletesen hollófeketeszín hajú és tökéletesen smaragdszín szemű fiú bejöhessen. Megfordult a fejemben az a kósza gondolat, hogy leütöm, hagyom elvérezi és kicsörtetek az ajtón, ám a hölgy akciója után én már nem mertem agresszióhoz fordulni. Egyáltalán nem voltam kíváncsi, milyen lehet egy történetben meghalni.

 – Ó, drága Bella, csak hogy megtaláltalak! – Beugrott a szerző neve: BellaGirl. Milyen fantáziadús...

 – Én is örülök. – Legalább annyira érzelemdús volt a hangom, mint a fiúé. Most jön a sok információ, hogy az olvasó képbe kerüljön...

 – Szerelmem, tudom, hogy te vagy a környék leghíresebb szörnyvadásza, és már annyi vérfarkast küldtél pokolra, amennyit a fajtám, a vámpírok sem, ám mégis meg kell kérjelek, maradj itt ma éjjel! Tudom nagyon jól, hogy telihold van, és az a félelmetes bestia, ami kiirtotta az egész családomat, szabadon kószál, de ne tedd! Féltelek, te vagy az utolsó, akit szerethetek! Hagyd, az emlékek nem érdekesek! Kiirtotta a családomat, de mostantól te vagy a családom, és ígérem, melletted soha többé nem leszek szomorú, nem fogok rájuk gondolni, csak maradj itt! Rettegek, hogy ez a szörny, akivel még sosem találkoztál, megöl! Ne menj!

 – Mennem kell. – Próbáltam tippelni a nevére, de az Edward túl kézenfekvő volt. – Bosszút esküdtem akkor éjjel, és most itt az idő, hogy teljesítsem!

A smaragd szemek elkerekedtek, én meg attól féltem, lebuktam. De nem, csak könnyekben tört ki üvöltés helyett.

 – Ó, egyetlen szerelmem! – Magához rántott, én pedig hálát adtam az égnek, hogy nem próbáltam megütni. Egyszerűen félelmetes, hogy szorulhat ennyi erő ezekbe a csenevész karokba? – A bosszú vezérelt engem is oly sok éven át, ám mióta megismertelek, átértékeltem az életemet.

(Van a vámpíroknak életük?)

 – Ööö... tényleg? – Én és a romantikus pillanatok. De Eddie nem vette fel.

 – Te vagy a mindenem! Nem bírnálak téged is elveszteni! Az a csodás éjszaka... Nem kellett volna elmondanom az igazat. Nem szabadott volna beszélnem a családomról. Persze te olyan okos vagy, kitaláltad volna... De már bánom, hogy megszólaltam. Ó, bárcsak engem is megöltél volna, mint a többi szörnyet, most nem érezném ezt a szorító kínt!

Nem ő érezte, én, ugyanis a bordáim szép egyetértésben recsegték a Gyászindulót. A szörnyvadász, aki engedett az érzelmeinek, természetesen összejött a jófiú vámpírral, és most készül megölni a gyilkos vérfarkast, illetve már öli is, ha minden jól megy – már csak az utolsó szál hiányzott. De vajon mi lesz? Nekem kell előállnom vele? Be kell valljam, hogy... mit is? Régebbi kedvesem a bundás? Vagy a bátyám? Esetleg már mióta le akarok vele számolni, de nem tudok, mert erősebb nálam? Kezdtem sajnálni a hangtalan leányzót. Egy ősellenség, egy idióta kedves, mocskos meló, ami nem fizet túl jól, biztos vagyok benne, még a szülei sem tudnak  róla!

 – Kedvesem, szerelmem, annyira megható vagy! Ígérem, nem áldozom fel magamat, fiatal és kívánatos testemet nem lököm a szörny elé ingyenvacsorának! Helyette ismét veled leszek, de engedj, át kell öltöznöm.

Nem tudom, mit vártam. Talán azt, hogy elenged? Igen, talán azt. De a csók nem szerepelt a tervben, sem a romantikus pillanatok, mert ő olyan megértő lélek, tudja, hogy a szerelem nem a testi vágyról szól. Mikor végre átestem az ajtón, mögöttem egy vérbeborult arccal üvöltő vámpír, aki talán észrevette, hogy az ő szépséges kedvese mintha megváltozott volna az elmúlt pár percben, alig álltam a lábamon. Nem hittem volna, hogy egy orr eltörése ennyi energiámba kerül, első pillantásra könnyűnek látszott.

Az ajtó másik felén kifújtam magamat, körülkémleltem, majd karomat az égnek emelve, csapkodva-visítozva futkároztam körbe-körbe a zombiktól nyüzsgő temetőben. Ezzel az akcióval sikerült a holtakat is halálra rémíteni, akik csatlakoztak a visongó körutamhoz. Együtt futottunk fejvesztve (ki átvitt értelemben, ki szó szerint) az első rozsdás pántokon lógó kriptaajtóhoz. Szívderítő látványt nyújthattunk, szívből reméltem, hogy Kelvin fémjelezte szerzőségével a művet, mert akkor ha meglátja, mit műveltem a történetével, biztos a hasát fogja a nevetéstől. Bárki más azt hinné, direkt parodizáltam, ám nem, én tényleg félholtra rémültem.

Egy nyüzsgő parti közepébe csöppentünk: én és a két tucat zombi. Lerogytam az első székre, onnan figyeltem, miként uralkodik el a pánik és a káosz a teremben. A prémgalléros hölgyek sikoltoztak, a frakkos urak menekültek, a zombik agyat ettek, haldoklók hörögtek, egyesek élőholttá válva csatlakoztak a vacsorához, mások az oszló, de még lépdelő tetemek eltakarításán fáradoztak. Sajnos a sörétes puska nem a pontosságáról híres, így mikor mellettem darabokra robbant a kínai váza, menekülőre fogtam. Nem volt egyszerű. A tömeg elsodort, mindenki ahelyett, hogy a főbejáraton át menekült volna, a felső szintekre igyekezett. Futottam velük, mást nem tehettem. Nekem mindegy, elég egy ajtó, máris kint vagyok, gondoltam. A gondolatot tett követte volna, ha nem vesz körbe pár száz ember – nem a feltűnéssel volt bajom, egyszerűen nem értem a fal közelébe. Meg kellett állítanom a tömeget, vagy más irányba terelni, de mit tehet egy apró kislány a megtermett férfiak gyűrűjében?

 – Ott egy zombi! – kiáltottam a lépcső felé mutatva. Csak kerüljek közelebb ahhoz az átokverte falhoz, onnantól megoldom! Csak menjünk másmerre! – És ott még egy!

Első pillanatban azt hittem, agyontaposnak. A másodikban is. A pánikkeltés mindössze arra volt jó, hogy a rengeteg ember megtorpant, és mindenki más irányba kezdett futni. Mikor négy másodperc múlva még mindig éltem, az összezsúfolt testek között fulladozva törtem a legközelebbi ajtó felé. Két helyen eltört a karom, egyszer a lábam is, pár bordám felmondta a szolgálatot, a csípőlapátjaim megrövidültek, de az ajtó előtt álltam! Nagyot sóhajtva kinyitottam, felkészültem egy újabb történetre. Jöjjön bármi, állok elébe!

Ültem. Meglepő módon a saját székemben csücsültem, bámultam a monitort, ahol a Karcolat megnyugtató barnája világított. A Tálcán egy MSN-ikon villogott narancssárgán: Liliana. Szívesebben beszéltem volna vele személyesen, hogy elmesélhessem, min estem át, és megetethessem vele a saját lábát.

"Szia" – Üzente a villogó képecske.

"Szia!" – Eldöntöttem, hogy kedves leszek, mintha mi sem történt volna. Egy boszorkánnyal nem árt vigyázni.

"Mi volt veled? Egy órája próbállak elérni."

"Karcolatoztam. Akartam... tudod, az elfogadásra váró művek és a történetük..." – Reméltem, érti. Sajgott a fejem, fájt a lábam, elegem volt a gondolkodásból is. Pár vigyorgó fejecske volt a válasz, majd Lil kedvenc betűtípusa jelent meg.

"És milyen volt?"

"Pöpec." – Azt hittem, a boszorkányok értik az iróniát.

"Tényleg? Élvezted? Akkor nézd, most írtam egy szuper fantasy történetet. Küldöm."

Bolond fejjel rákattintottam az elfogadásra. Egy nap nem játssza kétszer ugyanazt... bizonyára õ is ironikus volt. Látja, hogy tanultam a leckéből, most csak korrektúrát kér. Nem többet.

"De ez az utolsó mára!" – Megnyitottam az írást. Méret alapján nem tűnt nagynak, legfeljebb ha öt oldal. Végzek vele, a történetről is szót ejtek, aztán megyek aludni. Tényleg elég volt a napból. El sem tudtam hinni, hogy képes volt meggyőzni a történetek fontosságáról! Ez a Liliana mikre nem képes...

 – Ez a lány egy messzi földről vetődött hozzánk, és ajtót keres. – A hírnök zöld pikkelyein megcsillant a lemenő nap fénye. – Azt mondja, nagyuram, az ajtó a barlang szájára tett falap, amivel az emberi férgek zárkóznak el a világ elől.

 – Gyáva, hitvány nép! – Vörös tűzcsóva csapott mellém. Ugrottam volna, ha nem vagyok fáradt, így hagytam, had égesse a cipőmet. Legalább melegít. – A sárkányok büszke népe, kik ezen a vidéken laknak legendás korok óta, nem bújik el a szomszédja elől!

 – Hol a legközelebbi emberlakta település? – Próbáltam nem szemtelen hangon érdeklődni, de ilyen állapotban nem lehet máshogy.

 – Három nap, ahogy apáink repültek. Neked, féreg, gyalogszerrel tán egy hét.

Ó, Liliana, bárcsak főztél volna meg csigának! Annak nincs lába, ami fájjon.