Bartos Zsuzsa: A memória dala

Aranka megébredt. Agresszív fénnyel küszködött szeme. Hunyorogva feltápászkodott és lüktető fejjel a fürdőszobába szédelgett. A mosdókagyló fölé hajolt, amelyben száradt vércsík kígyózott. Hideg vízzel locsolta sajgó arcát, de ez sem segített égő szemén; kikészítette az éjjeli pityergés. A tükörből visszanéző arcra idegenséget festett a jobb szem kék foltja, a sebes száj duzzadtsága. Aladár már hatodszor ütötte  meg három éves kapcsolatuk ideje alatt, ezúttal is buta féltékenységből. Őt megelőző első és második kapcsolata is testi sértés miatt ért véget. Egyre inkább úgy tűnt, hogy valamiért újra és újra kifogja az erejüket gyáván fitogtató fickókat. 

 Visszasietett a szobába, hogy összecsomagolja a holmiját. Minden cuccát a kis hálószobában tárolta. A háromemeletes házat a férfival közösen bérelték ki a tavaly, mégis csak abban az egy zugban laktak, olyan zsúfolt módon, mintha az épület többi része nem is létezett volna.

Már a cipőjét húzta, amikor nyílt a bejárati ajtó.

Aladár lépett be, pizzás dobozt tartott az egyik kezében, pezsgőt a másikban. Lesújtva nézett a lábatlankodó, költözési szándékról árulkodó csomagra. A férfi sárga nyakkendőt hordott új, kék ingjével, amelyet nemrég Valentin-napi ajándékként kapott. Frissen borotvált arcán szelíd vonások idétlenkedtek, cipőjét kivételesen fényesre pucolta.

– Annyira sajnálom – mondta megbánó arccal.

– Az a te bajod. Végeztünk!

– Adj még egy esélyt, Aranka! Egy legutolsót! Megváltozom. Megígérem. Nélküled nem tudok élni.

– Az a te bajod. Én az emlékeimből is kitöröllek! Soha ne gyere a közelembe! Megértetted? – rivallta a női hang. – Különben szólok a rendőr unokabátyámnak.

Felemelte a poggyászát, és körülményes, kopogó léptekkel kikocogott az ajtón.

Eltökélten beült kék Vliegenwagenjébe, beprogramozta az úticélt, majd felhívta Dr. Boncost. Tudta, hogy az orvos bármikor fogadja őt terápiás beszélgetésre, de szerette volna, ha várja őt.

A rádióból szóltak a napi hírek földrengésről, erős napkitörésekről, egy Atlanti-óceánba zuhant repülőgépről, potyogó madárrajokról, pusztuló halakról. Egykedvű, méla arccal hallgatta, majd átváltott másik frekvenciára, amelyiken rendszeresen hallgatott régi slágereket. Bár az elmúlt évtizedekből semmit nem szeretett, néha mégis odafigyelt rájuk, és csak azért, hogy elszörnyülködés kíséretében csodálhassa az emberiség nagy léptékű fejlődését. A dalok viszont mások voltak. Örökzöldek…

Gyerekkorában hallotta utoljára az éppen felcsendülő dalt. Emlékezett, hogy egy szőke nő énekelte, akit valamilyen Kellynek hívtak. Sorról sorra jutott eszébe a dal szövege, a refrént már bőgéstől eltorzult arccal énekelte. Miatta! Minden az apja miatt történt! Ő rontotta el az egész életét! – világosodott meg a fejében. Miatta nem mer soha letérni a járdáról, hogy igazán éljen. Miatta bizalmatlan és ismeri félre az embereket, hiszen nem tanulta meg, mi az igaz szeretet. Ezért kerül annyiszor semmirevalók hálójába. Milyen jól tette, hogy még a halálos ágyán sem bocsátott meg az öregnek. Ezután sem fogja megbánni, hogy végighallgatta őt esdekelni, majd csak úgy hagyta, egyedül meghalni. Megérdemelte, hiszen az ő életének is minden sikertelensége, rossz választása neki köszönhető, az apának, aki bántotta, majd korán elhagyta.

A tudatosodott áldozatiság zokogással rázta testét, átérezte, lelke ettől nemesedik.

Dél körül ért a pszichológus irodájába, ahol Dr. Boncos nem egyedül várt rá. Bemutatta kollégáját, Dr. Eszest, aki aBoldogság Klinika professzoraként szerzett hírnevet az elmúlt években. Aranka egész délutánját az ő társaságban töltötte a Klinika pácienseként, ahol döntenie kellett, hogy melyik emlékektől akar megszabadulni.

– Vagy a régi emlékekkel vagy az újakkal bajlódhatunk, mindkettővel nem! Legalábbis nem egyszerre! – szögezte le Dr. Eszes szemüvege fölött nézve rá. Egy kifüggesztett, agyat ábrázoló plakát előtt magyarázta: – Javaslom, hogy minden gyerekkori emléket töröljünk, így nem áll fenn annak a veszélye, hogy véletlenül olyan emlékek tűnjenek el a memóriájából, amelyek fontosak lehetnek a mindennapjaihoz. Dr. Boncos említett valamit a nehéz gyerekkoráról...

– Nézze, Dr. Eszes! Törölje Aladárt, de azonnal, mert nem vagyok hajlandó elviselni a szívfájdalmat és a megaláztatás súlyát. Az apámat hagyja csak odabent, békén! Egész életemet aszerint irányítottam, hogy az ő ellentéte legyek. Ha kitörli őt, honnan fogom tudni, hogy milyen ember ne legyek? Honnan fogom tudni, hogy az elrontott esélyeket kinek köszönhetem?

Dr. Eszes emelt szemüvegén, és beletörődötten elrendelte az ügyeletes nővéreknek, hogy készítsék elő a gyors eljáráshoz a memóriaegyengető gépezetet.

Aranka boldog lett. Egész este a sétautcát járta, mert ahhoz támadt kedve, hogy letérjen a járdáról, és ezt csak ott tehette meg. Az arcába fújó szél lágysága tavaszt ringatott. Mélyre szívta, hogy megtöltekezzen az új élettel. Betért egy ruhaüzletbe, ahol kiválasztott magának egy lila, csillogó ruhát, hiszen mindaddig sosem vett még magára lilát, sem csillogót. Aztán egy étteremben kötött ki és sajtban gazdag pizzát rendelt. Épp az utolsó szeletet fogyasztotta, amikor egy idegen férfi ült le az asztalához.

– Nem bánod, ha megvárlak a bejáratnál és hazakísérlek? – kérdezte.

– Tessék? – vonta fel a szemöldökét Aranka értetlenkedve.

– Vigyázni akarok rád – suttogta a férfi közelebb hajolva.

– Tudok vigyázni magamra… uram…

– Aranka?            

– Ismerjük egymást? Honnan tudja a nevem?

A férfi zavartan nézett rá, pillanatokig gondolkodónak tűnt az arca, majd elmosolyodott olyan módon, mint aki megkönnyebbült.

– Csak találgattam – vallotta. – Nevezzük a sors kezének!

Aranka elpirult kitüntető, csábos mosolya láttán, és a következő percben telefonszámot firkantott a jóképű férfi tenyerébe.

A kedves idegen intett a pincérnek. Pezsgőt rendelt, miközben megigazította sárga nyakkendőjét.