2012. augusztus 26., vasárnap

I. M. Brod: Aranyösvényen


Minden külszíni munka leállt az egész napos felhőszakadás miatt. Ez nem szokatlan  jelenség az Ördög Bányáinak környékén, a szemcsés, kásaszerű eső rendszeresen visszahozza azt a szennyet, ami a felhevült meddőhányókból naponta felszáll. Égő arcomat az ablakra tapasztottam, de a forróság egy pillanatra sem enyhült. Egyedül voltam a barakkban, azon az estén nem is vágytam társaságra. A többiek a bádogkocsmákban mulattak, de én csak enni akartam, és inni, hogy az álom nehezen és nyúlósan, de végre körülvegyen.  
Az összetákolt asztalnál magamba erőltettem a vacsorát. Kikanalaztam a konzervhúst, és kenyérrel kimártogattam a langyos, folyékony zsírt. A liter bor egy pillanatra sem enyhítette a szomjamat, a hőségtől száraznak éreztem a torkomat. Hanyatt dőltem a priccsen és kezemet összefogtam a fejem alatt. Az örökgyertya fényétől nyugodtan alhattam volna, de az álom csak nem akart jönni. Egy történet járt a fejemben, sarkával meg-megkoccantva a koponyafalat. Kalomár mesélte, még az első itt töltött estéim egyikén.  
Ültünk a lepusztult falú kocsmában, és tenyerünkkel támasztottuk az állunkat. Kalomár sört ivott, zavaros, nehéz sört, én savanyú fröccsöt, korsóból. Az öreg guberás azokról az évekről beszélt, amikor a telep romokban hevert, és félvad kincskeresők túrták fel a kohók szemétdombjait, aranyért – vastartalmú salakért és acélszerelvényekért. A telep akkor kapta az Ördög Bányái nevet. 
– Úgy tartottuk, a lelkekért ide jön legelébb az ördög, és viszi őket, viszi magával a pokolra. A többiek csak később következnek – mondta az öreg Kalomár, és ivott egy hosszú kortyot.  A habot nehézkesen, kézháttal törölte le a szájáról. 
– A dunaújvárosi ipartelep a hatvanas évek végéig külön világnak számított. Az uniós  pénzekből Európa egyik vezető acélművének nőtte ki magát. Tíz évvel a kontinentális háború előtt már felfalta a várost, megette Dunavecsét, Rácalmást, Baracsot, Mezőfalvát és Perkátát, magába olvasztotta Kulost, Tast és Szalkszentmártont is.  Óriási területén acéltornyok, és félkész üzemek között csaknem kétszázezer ember dolgozott, váltott műszakokban. Új vasútvonalak, kikötők épültek, hogy fogadni tudják  Európa nyersanyagait  A legtöbben feladták otthonaikat,  a gyorsan felhúzott barakkokba és emeletes házakba költöztek, családostul.  
Minden ami növekszik, az egyszer elpusztul. Hetvenegyben kitört a háború, és az Unió darabjaira hullott. Előbb a franciák és az angolok ugrottak egymásnak, majd szépen sorban, ahogy a történelem nagy sakkpartijában megszokott, minden paraszt lépet egyet, volt, aki kettőt is. Bástyák omlottak le, királyok hullottak a porba. 
 Németország bevonult Hollandiába, elfoglalta Svájcot, és megszállta fél Olaszországot. Az oroszok az észteket, finneket, ukránokat, beloruszokat csatolták magukhoz, a csehek és a szlovákok pedig váltakozó szerencsével foglalták el, majd vissza területeiket egymástól.  
Mi sem jártunk jobban, fiatal suhancként átéltem Budapest bombázását. Égett a Duna is, hullámzó, fortyogó lávafolyammá vált néhány pillanat alatt. Ütközőzóna voltunk, hát mindenki szórt bennünket. A robbanások végül már meg sem rezzentettek, csak azt néztem, ahova tíznél több bomba hullik egy nap, ott húzom meg magam estére, mert ugyanoda csak nem üt többször a ménkő.  
Dunaújváros sem járt különbül, az összes nagyhatalom stratégiai terveinek elsődleges célpontjaként szerepelhetett, mert az első hadüzenet után fél perccel megjelentek felette a repülők. Egyik ellenfél se akarta, hogy a másik kezére kerüljön, mert a hatalmas gyárváros évekig elláthatott volna több hadsereget is acéllal.  

- - - - -

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése